Hétkezdő meditácó a Veszprémi Kórház Belgyógyászati Centrumában, 2013.07.29-én.
Olvasandó: Zsoltárok 139:23,24 Igehirdető: Nagy Lajos
Egy különleges átvilágítás ígényével áll elő Dávid király ennek a zsoltárnak a legvégén, amely zsoltárban – az elmúlt két hétkezdő meditációnkban – már annyi mindenről hallottunk. Azok után, hogy a zsoltáríró bőven betekintést nyújtott olvasóinak példamutató önvizsgálatáról és önismeretéről, most, a zsoltár lezárásakor ennek teljességgel hitelessé tétele érdekében, mintegy abszolút kompetens „átvilágítás”-t kell kérjen Urától, Istenétől. Mi ez, ha nem a végtelen tisztesség s a teljes Istenre hagyatkozás szándéka?!
Az imádkozó zsoltáros hitvalló öntudata birtokában teljesen bizonyos abban, hogy Isten elismeri ártatlanságát és igazságot szolgáltat Neki. A kérés, hogy: „…Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján!” – egyáltalán nem jelenti azt, hogy a zsoltáros pillanatig is kételkedne önmagában. Hanem inkább arról van szó, hogy úgy vélekedik: az imádkozónak – aki úgy gondolja, jó úton jár – az kell legyen a kívánsága, hogy Isten a jövőben is a helyes úton vezesse. Az örökkévalóság útja: az Isten parancsolatainak kezdetektől fogva érvényes útja. Más zsoltárban – a száztizenkilencedikben – is szó van erről, így: „Parancsolataid útján járok, mert bizakodó szívet adsz nekem. Taníts, Uram, rendelkezéseid céljára, hogy megfogadjam azokat mindvégig!...Vezess parancsolataid útján, mert abban gyönyörködöm.” (Zsoltárok 119:32,33,35)
Az örökkévalóság útja szókapcsolat másfelől arra is utal, hogy – megint csak az eredeti héber szöveg tükörfordítására hivatkozva – az ajánlott út ősrégi, kipróbált út. A megfelelő héber kifejezés ugyanis az ősrégi szóval is fordítható. Az ősrégi azonban egyáltalán nem azt jelenti, hogy ósdi. Hanem azt: régi, kipróbált, örök érvényű, vagyis, örökkévaló; máig nem veszítette el a létjogosultságát, a hitelét, a nagyszerűségét. Ez itt a lényeg!
Néhány hete a rokonságomban esküvő volt. Időpontja egybeesett a budapesti meleg fesztiváléval. A főváros felszíni közlekedése így teljesen megbénult. Úgyannyira, hogy nemcsak a násznépnek, de a menyasszonynak is metróval és gyalog kellett megérkeznie a templomba. No ez az út nem az ősrégi út és nem az örökkévalóság útja. Ez a mai, modernnek kikiáltott huszonegyedikszázadi európai út, a brüsszeli út és a strassbourgi út. Nem kell nagy fantázia, hogy valaki eldöntse: melyik is a jó út? Segít a döntésben a prófétai Ige: „Így szól az Úr: Álljatok ki az utakra, és nézzetek szét, kérdezősködjetek az ősi ösvények után, melyik a jó út, és azon járjatok, akkor nyugalmat találtok lelketeknek! De ők ezt mondták: Nem megyünk!” (Jeremiás 6:16) Hát ez az! Nem megyünk… Nem megyünk? Dávid király pedig ment az ősrégi úton, az örökkévalóság útján. Aztán ilyen zsoltárt írt nekünk…
Közben már észrevétlenül búcsúzik a július, a maga verőfényesen tündöklő ragyogásával. A katolikus naptár szerint holnap – július utolsóelőtti napján - Aranyszavú Szent Péter – Petros Chrysologos napja lesz. A Krisztus utáni 430- ban lett Ravenna püspöke. Kitűnő szónok, a homíliák doktoraként tartották számon. Rövid, frappáns beszédeinek egyik fő eleme volt, hogy buzdította hallgatóit: lehetőleg minden nap részesüljenek a szentáldozásban. Mozaikképe a ravennai San Giovanni Evangelista templomban látható.
Végezetül hadd álljon itt okulásul, a zsoltár-Ige kapcsán elhangzottak összefoglalásául Daniel Sovic: „Azt mondják nem vagy” című, szlovákból magyarra fordított, Istenről szóló verse, íme:
Mondják, nem vagy,
hogy csupán a gyöngék gyöngesége vagy,
sebzett vad sírása,
halálfélelem,
aggódás a feledés szégyenétől, -
és hogy én is
csak semmi vagyok.
De tanusítom,
mert érzem,
tudom:
a csillagok fénye vagy,
és a Tied a Hold.
Te vagy a jóízű víz,
a húr zengése,
a megforgatott rög barázdája,
óriás hegyeken a napfényben fürdő hó, -
és testemnek éltető vére is te vagy.
Kedvesem szemének színe,
szívemben a szerelem izzása,
két ajak találkozása:
Te vagy.
Fájdalomban szépség,
vereségben diadal,
vég nélküli vég,
maga az élet,
maga a halál…
Nincsen szem,
mely kibogozhatná lépteid gondolatát,
lábaid mégis elnyűttek:
imádságom tövisei összeszurkálták.
Eléd roskadok, Te megmosod sebeimet,
összetöröd mankóimat,
melyek a Földhöz szögeznek,
és lelkemnek szárnyakat adsz,
hogy magasba repüljek:
TEHOZZÁD.
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
