Igehirdető: Nagy Lajos
Ma Szökőnap van. Ez azt is jelzi, hogy letelt az esztendő egyhatod része. Semmiképp se – úgymond – feleslegesen „lelkizni” kellene emiatt. Csak amúgy alázattal kinek-kinek konstatálnia: vannak bár zord elemei, kellemetlen megtapasztalásai, naponkénti küzdelmei a mai világunknak, sőt esetleg személyes életünknek is. Azonban az mégiscsak letagadhatatlan tény, hogy Sámuel prófétával együtt egyértelműen elmondhatjuk: „…Az Úr segített el bennünket egészen idáig!” (I.Sámuel 7:12)
Aki ezt az állásfoglalást elfogadja és magáévá teszi – meggyőződéssel vallhatjuk, hogy - annak jó. Mert hiszen mi sem természetesebb annál, hogy ha lelkünket valósággal magcirógatjuk ezzel a pozitív – ráadásul istenes – gondolattal s aztán legalábbis szilárdabb lábakon érezzük magunkat akkor, amikor a dolgok természetéből következően, a továbblépésre, a további feladatokra, kihívásokra, örömökre és gondokra így igyekszünk tudatosan koncentrálni, jól tesszük.
Amikor Isten kegyelméből két hónapja elkezdtünk előre araszolni az akkor még újnak számító esztendőben, akkor azt hallottuk útravalóul, hogy Jézus így óvja legkedvesebb tanítványát és társait: „…Simon! Simon! Ímé a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát…” (Lukács 22:31) Aztán teltek a hetek s ki-ki mérlegelhette önmagában, hogy igazak-e Rá is – valamiféle titokzatos trancponációban, valami transcendens relációban, valami megszentelt multiplikációban, parabola-szerűen – Jézus további szavai: „…De én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited: te azért idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed.” (Lukács 22:32)
Félreértés ne essék! Tudott dolog és természetes, hogy a február utolsó napja még egyáltalán nem a „számvetés” ideje. Még csak nem is a mérleg készítésé. Ellenben biztos alapot teremthet arra, hogy – úgymond – jó reménységgel legyünk. Félre a prüdériával, a nem szeretek ilyen lelkizős dolgokról beszélni és hasonló érvelésekkel. Tény, hogy megvagyunk? Tény, hogy itt vagyunk? Tény, hogy ezt – legtöbben – Istennek köszönjük? Tény! Még ma is! De vajon tény-e az is, hogy ha – optimális esetben - Jézus imádsága révén nem fogyatkozott el a jövőbe vetett hitünk, arra is maradt energiánk, hogy erősítsük azokat, akik körülöttünk vannak, de esetleg még nem jutottak el a mi kegyelmi állapotunkra?
Ebben az összefüggésben hangzik el később, már a feltámadott és megdicsőült Jézus ajkáról az üzenet: „…Erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak…” (Jelenések 3:2) Kit tudtunk érzelem által indukált impulzusokkal, símogatva, szeretettel, gyengédséggel gyámolítani, terelgetni a kétségtelenül rögös úton? Az útvesztőkben, a vélt igazságtalanságok és a valós igazságtalanságok zajló tengerén? A káros-kóros jelenségek közepette? Az elkeseredés perceiben? A magáramaradottak probléma-kezeléséhez volt-e elég empátiánk? – Tólulnak a kérdések…
És közben – ilyen hosszabb visszatekintés és mérlegelés, valamint continuumba helyezés után - rá kell fókuszálnunk a mai Igére. Jézus mondja: „Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket fogja gyűlölni, a másikat pedig szeretni, vagy az egyikhez ragaszkodik majd, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” Ja, hogy ennek még láthatóan, akár demonstratíve is érvényt kellene szereznünk? Igen.
Hallottam nemrégiben: Egy orvos nehéz beavatkozás során bravúros teljesítményt nyújtott. Az orvos-team másik tagja a végén megjegyezte: Nagyon jól csináltad! Mire a megszólított: Nem én, hanem Isten, aki velem volt! A párbeszéd a kollégák között folytatódott: Miért mondod ezt, hiszen szuper voltál? Mire a válasz: Jézus nekem azt mondta: „…Nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.” (János 15:5)
Hoppá! – mondhatnánk. Ez igen! Ezt úgy hívják, hogy tisztességes kiállás. Bizonyságtétel! Tanuságtétel! Amellett és arról ugyanis, hogy aki mondta, nem a mammonnak, hanem Istennek szolgál. Nem a mammon-szerű uralkodó trendnek, hogy csak az anyagiak a fontosak és különben is te vagy a nagyszerű, csak ismerd el, hogy a hír a minden, a kommunikáció a minden, a tálalás a minden, a reklám a minden… Tessék mondani: Isten cselekvő szeretetét ki képviseli ma? Ki az, aki egyértelművé teszi a környezete számára, hogy Ő hova tartozik? Igen, az, azok – többen is vannak, csak gyakorta igen szerények, visszahúzódóak – akik elismerik Jézust, ki azt mondja, hogy „…Nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.” (János 15:5)
Az elmúlt héten csütörtökön volt A Kommunizmus áldozatainak emléknapja. Közhely, hogy a kommunizmus – egyéb súlyos gaztettei mellett - ki akarta ölni az emberekből az Isten-hitet. Ünnepélyesen, tisztelettel kijelenthetjük – hála Istennek – ez nem sikerült! Az, hogy mi itt most hétkezdő meditációt, csendes perceket tarthatunk, az annak a jele, hogy véget ért – már 25 éve véget ért – a kollektív amnézia. Az Isten-felejtés, felejtetés korszaka. Világméretekben!
Nem mintha nekünk itt, a felbolydult Európában mindenképp irányadó kellene, hogy legyen, de minden esetre George W.Busch egykori amerikai elnök mondta valamikor: „A jövendő nemzedékek előtt kötelességünk feljegyzni a 20. század bűneit és biztosítani, hogy azok soha nem ismétlődhetnek.” A Magyar Országgyűlés 2000. június 16-án – a kommunizmus ’56-os áldozatai újratemetésének tizenegyedik évfordulóján – határozatával nyilvánította A Kommunizmus áldozatainak emléknapjává február 25-ét. Sok fájó sebre került ezzel enyhítő gyógyír. Hiszen alig van olyan magyar család, amely így vagy úgy, de valamilyen rokonsági fokon – ha távolról is de - ne lenne érintett a rettenetes rémuralom lélekromboló és nemzetgyilkoló gaztetteiben. Olyan fogalmak jutnak eszünk ennek a napnak a fájdalmas megünneplése kapcsán, mint a Gulág, a málenkíj robot, Szibéria, hadifogság, megtorlások, kivégzések és így tovább.
Világviszonylatban százmillióra tehető azok száma, akik életüket vesztették közvetlenül a kommunista diktatúra sátáni tevékenysége nyomán. Kelet-közép Európában az áldozatok száma eléri az egymilliót. Ennyien vesztették életüket éhenhalás miatt, kényszermunkatáborban vagy kivégzés által.
Jóval többre tehető azonban azoknak a száma, akiket a diktatúra hétköznapi valósága testileg és lelkileg megnyomorított. A rendszer áldozata volt az is, akit vallattak és kínoztak, akit megbélyegeztek, akit kirekesztettek vagy börtönbe zártak, akit csoport- vagy vallási hovatartozása miatt üldöztek; mindenki, akit megfosztottak a szabad cselekvés és választás lehetőségétől.
Abszolút jellemző mindezzel összefüggésben, hogy Josif Visszarionovics Sztalin közismerten azt vallotta: ”Egy ember halála tragédia. Egymillióé statisztika.” – Csak annyit tehetünk hozzá: No comment!
De vissza az Igéhez. Jézus egyfelől azért mondja, hogy „Senki sem szolgálhat két úrnak… Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.”, mert valószínüsíthetően tapasztalta már akkor a nádszálként ide-oda hajló jellemek jelen létét. Másfelől írásba adhatta, hogy ez a helyzet az idő előre haladtával csak súlyosbodni fog, egyre súlyosbodni. Ha körülnézünk, meg tudjuk ezt erősíteni. Az arám mammon kifejezés voltaképp gyűjtőfogalom; alapvetően magát a pénzt s a materiális földi javakat, a birtokot és általában a gazdagságot jelenti. A mammon-úr szolgálata Jézus értelmezése szerint azért veszélyes, mert a mammon Jézus szemében olyan úr, akinek a szolgálatában az ember akarva-akaratlan, de szükségszerűen eltávolodik Istentől, mint az élet Urától. Pedig – szerinte – csak az Egy Úrhoz érdemes tartozni.
Amikor ma hezitálást tapasztalunk atéren, hogy érdemes vagy nem érdemes hitvalló életet élni, akkor mindig az van a háttérben, hogy a belső konfliktus – ha egyáltalán van ilyen – mérlegelést indukál: mi a személyes hasznom egyikből vagy a másikból? Egyáltalán értékelem azt, amit pedig józan ésszel értékelnem kell – vagy kellene? Ezt a konfliktust kell feloldani. Mégpedig úgy, hogy egyáltalán nem értékeljük le az életünk materiális és nem materiális értékeit – amikre mellesleg azonnal áll a kitétel: „…Mid van, amit nem kaptál…” (I.Korintus 4:7)
Magyarul – mondjuk már ki végre! Az Isten és a mammon közötti egyenes, korrekt választás sereg – szinte – beismerés szerű, beismerés súlyú tényvázlatot, tényközlést ígényel!
Az idei Nagyböjt huszadik reggelén Vörösmarty Mihály: „Mi baj” című versének részlete zárja e mai meditációnkat:
…Mi lelt, beteg vagy-e,
Mi kéne még,
Mit adjon, hogy üdülj,
A kegyes ég?
Rossz gazda vagy, szegény
Jó nemzetem,
Gazdálkodásodat
Nem szeretem.
Kívánod ami nincs,
S nem kapható,
S mid van, kezed között
Olvad mint hó.
Hol a hű szorgalom
S szent indulat,
Emelni s védeni
Országodat?
Helyt adni másnak is
A jog terén,
S nem tűrni a jogot
Bitor kezén.
De mindez még sebaj,
Ha lelked van,
Ha lelked csábokért
Nincs áruban;
Ha lelked ébren áll
Jó s rossz napon,
Világol és hevít
Munkáidon.
Ha ezt is eladod,
Jó éjszakát,
Nincs Isten, aki le
Tekintsen rád.
Okkal s joggal hihetjük: ez a záró kitétel, hogy „…Nincs Isten, aki le / Tekintsen rád” amolyan költői túlzás. Bocsássuk meg Neki. Szó sincsen arról, hogy Ő olyat állítana: nincs Isten. Ellenben kötelességének tartja, hogy éppen pedagógia szándékkal még ezt a képtelenséget, ezt a fantazmagóriát is bevesse, annak érdekében, hogy olvasója lelkiismeretét felébressze.
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
