Az Exodus-történetről szóló, már három hónapja tartó meditációs sorozatunk tizennegyedik darabjának alapigéje jelentős fordulatot hoz a drámai történetben. Eddig még mindig csak az előkészületekről hallottunk. Ezúttal most a fáraó s Mózes és Áron többször, többféle megvilágításban ecsetelt, gondosan előkészített nagy találkozása leírásának részesei vagyunk. Ebben a rövid tudósításban van valami nagyfokú ridegség. Az is durván szembeötlő, hogy mennyire egyenlőtlenek az esélyek ebben a nehézkes kommunikációban.
A korábbiakban már vázolt stratégia szerint Mózes szószólója Áron. Ebben a szakaszban pedig már ennél több is kiderül: „Az Úr azt mondta Mózesnek: Lásd, olyanná teszlek a fáraó előtt, mintha isten volnál. Testvéred, Áron pedig a prófétád lesz. Te mondj el neki mindent, amit én parancsolok neked! Testvéred, Áron meg beszéljen a fáraóval, hogy bocsássa el országából Izrael fiait!...” Isten számára fontos ez a gondosan megkonstruált koreográfia. Mózes úgy tűnjék fel a fáraó szemében mint egy isten, Áron pedig mint egy próféta. Óriási ötlet! Mózes nemcsak pusztán – mintegy – értelmi szerzőként vagy ihletőként áll a „szájával” s nyilvánvalóan Istentől jövő szavaival Áron mellett. Hanem teljhatalmat kap Istentől arra nézve, hogy Isten nevében lépjen fel a fáraóval szemben, Áront pedig prófétájaként „hasznosítsa”.
A próféták azonban nem csupán csak recitálni szokták Isten üzenetét. Hanem gyakorta jeleket is produkálnak. Ezért Áronnak is csodát kell tennie a fáraó szeme láttára. Megteszi hát és a földre ejtett bot kígyóvá változik – ahogyan az az isteni forgatókönyvben előre megíratott.
Azonban van itt valami, ami kicsit összekuszálja a képet. A fáraó felszólítására az egyiptomi mágusok, varázslók is képesek Áron attrakciójára. Ami esetleg kérdőjelet rajzolhat Mózes és Áron isteni erejére és autoritására nézve.
„De – még mielőtt nagyobb jelentőséget tulajdonítanánk ennek a közbülső epizódnak, halljuk a folytatást: - Áron botja elnyelte az ő botjaikat. A fáraó szíve azonban kemény maradt, és nem hallgatott rájuk, ahogyan megmondta az Úr.” A fáraó Áron látható erőfölénye és tudásfölénye ellenére nem ismeri el győzelmüket. Úgy gondolkozik: az lehet, hogy most egy csatát megnyertetek, a háborút viszont végül menthetetlenül el fogjátok veszíteni. A fáraónak fogalma sincs arról, hogy az ő engedetlensége, keményszívűsége és makacs, hajthatatlan magatartása végső soron nem az ő „érdeme”, nem az ő szerzeménye, nem az ő „sajátja”. Isten eleve elvégzett akaratából alakulnak így a dolgok, mégpedig azért, hogy Isten mindenek felett való hatalmát épp egy erős ellenféllel szemben való harcban mutassa majd fel. Ezért mondja „…Én azonban megkeményítem a fáraó szívét, és bár sok jelet és csodát teszek Egyiptom földjén, a fáraó mégsem hallgat majd rátok, amíg rá nem teszem kezemet Egyiptomra. Akkor majd kihozom seregeimet, az én népemet, Izráel fiait Egyiptomból súlyos ítéletekkel. Majd megtudják az egyiptomiak, hogy én vagyok az Úr, ha kinyújtom kezemet Egyiptomra, és kihozom közülük Izráel fiait…”
Ettől még – hogy a fáraó szerepét így át kell értékelnünk magunkban - nem feltétlenül szükséges, hogy mindjárt szimpatikussá is váljon a szemünkben. De azt világosan látni kell, hogy konoksága egy magasabb isteni akarat eszköze. Maga Isten tette őt konokká, hogy ezáltal még inkább szembeötlően kiderüljön, ki is hát az Úr mennyen és földön. Ez a céltudatos isteni akarat azt éri el, hogy a fáraó elvakultan, szemellenzősen, a hatalomtól megmámorosodjon, ami aztán végső soron a vesztét is fogja jelenteni. Ebben az összefüggésben már most meg kell előlegeznünk a hírt: a fáraó végül is, elnyerve büntetését, majd a Vörös tengerben vész el.
A Mózes-történetnek e mai, tizennegyedik szelete abba az irányba terelgeti újszövetségi tartalommal megtöltött hitünket, hogy lássuk és belássuk Pál apostol állításának igaz voltát: „…Nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” (II.Timóteus 1:7) Mózes ezt még így nem tudja, nem tudhatja, hisz Ő az Ószövetségnek a kimagasló alakja s mint ilyen, mit sem tud még az Új Szövetségről, az Isten és emberek közötti szövetség Jézus Krisztus megváltó szeretete által történő majdani megújításáról. Azonban a „ráutaló magatartás”-ával Mózes mégis nagyon sokat elárul és még többet fog elárulni ezután abból, hogy mennyire életszerűen, korszerűen és főleg reálisan látja Ő Isten szerepét a nép és saját maga életében.
Feleljünk a ma elhangzottakra Johann Sebastian Bach: „80. Reformáció Kantátá”-ja vezérkoráljának Luther Márton által írt szövegével:
Erőnk magában mit sem ér,
Mi csakhamar elesnénk;
De küzd értünk a hős vezér,
Kit Isten rendelt mellénk.
Kérdezed: ki az?
Jézus Krisztus az,
Isten szent Fia,
Az ég és föld Ura,
Ő a mi diadalmunk.
(Református Énekeskönyv, 390. dicséret 2.)
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
