2013. december 1., vasárnap

Isten adventje a Mária és ősanyja Rebeka engedelmességének példájában.

Köszöntés: De mindazoknak, akik befogadták őt, és hisznek őbenne, megadta azt, hogy Isten gyermekeivé legyenek; akik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek. Ján 1: 12 – 13.
Alapige:„Legyen úgy, hogy ha azt mondom valamelyik leánynak, aki kijön vizet meríteni: Adj innom egy kis vizet a korsóból, és az ezt feleli nekem: Igyál, sőt még a tevéidnek is merítek: az legyen az a leány, akit az Úr az én uram fiának rendelt.” (1Mózes 24, 43—44)
Bibliaolvasás: Lukács 1: 26-38.

Énekek: 81;312;305;457;458;460;461;462.
Igehirdető: Faust Gyula
Az advent szó jelentése „eljövetel”. A latin „adventus Domini” kifejezésből származik, ami azt jelenti: „az Úr eljövetele”. Az Úr első adventjével új világkorszak és időszámítás kezdődött. Ezt hivatott valahol visszatükrözni az, hogy a naptári időszámítás szerint adventtel az új egyházi év kezdődik el.
Az Úr „eljövetelét” mi várakozásként tapasztaljuk, éljük. Nagy kiváltság várakozónak lenni! Ezt az állapotot csak nekünk adta Isten ajándékba. Az angyalok, mindig látják Isten arcát,[1] ezért ők nem várakoznak. A teljes igazság azonban az, hogy nem csak mi emberek várakozunk, hanem mindenekelőtt Isten. Ő a legnagyobb várakozó. Hosszan tűr és vár. Ő az, aki várni tanít bennünket! Isten arra vár, hogy mi ismét hozzá térjünk és közben szüntelenül keresi, hogy ki lenne az, akiben megdicsőítheti Önmagát. A próféta erről így szól:
Kiterjesztettem kezeimet egész napon a pártütő nép után, amely gondolatainak nyomán nem jó úton járt; [A nép] után, mely szemtől szembe ingerel engem, szünetlenül. Kertekben áldozik, és téglákon szerez jó illatot. [A nép], mely a sírokhoz ül, és a barlangokban hál, a disznóhúst eszi, és fertelmes leves van tálaiban. A nép, mely ezt mondja: Maradj otthon, ne jöjj hozzám, mert szent vagyok néked. E [nép] füst az orromban és szüntelen égő tűz.”[2]
Jézus pedig ugyan erről így szól:
„Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akik te hozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnya alá; és te nem akartad.”[3]
Egész nap,” – mondja az Isten. Ez nem a mi huszonnégy órás napunk! Ez a nap az a nap, amelyről az Éden kertjében így szólt: „De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert amely napon enni fogsz arról, bizony meghalsz.”[4]Az a nap tehát az engedetlenség utáni haldoklás ideje. Igen! Isten a haldoklásunk egész idejében kiterjesztette a keblére ölelő karját, hogy hozzá meneküljünk, és hogy ne vesszünk el!
Így volt ez kétezer évvel ezelőtt is, kereste Isten azt a szívet, aki hajléka lehetne egyszülött Fiának. Sőt látjuk, hogy Isten az Éden óta kereste azt a népet, amely közt örömmel sátorozhat. Kinek fakadt ki bánatában az Isten? A prófétáinak, az ő hű szolgáinak, a zsoltárírónak, az apostoloknak, nekünk, akikben a Krisztus Lelke van.[5]
Pál apostol a zsoltárossal együtt így fojtatta ezt a gondolatot: „Micsoda tehát? Különbek vagyunk-e? Semmiképpen nem. Mert az elébb megmutattuk nyilván, hogy zsidók és görögök mindnyájan bűn alatt vannak; Amint meg van írva, hogy nincsen csak egy igaz is; Nincs, aki megértse, nincs, aki keresse az Istent. Mindnyájan elhajlottak, egyetemben haszontalanokká lettek; nincs, aki jót cselekedjék, nincsen csak egy is. Nyitott sír az ő torkuk; nyelvükkel álnokságot szólnak; áspiskígyó mérge van ajkaik alatt. Szájuk telve átkozódással és keserűséggel. Lábaik gyorsak a vérontásra. Útjaikon romlás és nyomorúság van. És a békességnek útját nem ismerik. Nincs isteni félelem az ő szemük előtt.”[6]
Szomjasan kereste tehát Isten azt a keblet, ahol egyszülöttje és egyetlenegy gyönyörűsége lehejthatja a fejét és a szomját olthatja. Hol van ez a hely és ki lehet ez az asszony, melyik ez a lány?
Az Ószövetségi történetben Ábrahám hűséges szolgája megszomjazó vándorként abban a küldetésben törte magát, hogy ura fiának, az ígéret fiának, Izsáknak, feleséget vigyen az ősei földjéről, ahonnan elvándorolt, a rokoni kötelékből, hogy ne a környező pogány kánaáni lányok közül kelljen a fiúnak választania. Fáradságánál és gyötrő szomjúságánál égetőbb az a vágya volt, hogy a megfelelő lányt vihesse ura fiának. Ki legyen ő, milyen legyen ő? Milyen belső tulajdonságok alapján válasszon? Mindez különleges várakozásra és könyörgésre késztette. Isten nem hagyta a kérését válasz nélkül. Meghallgatta kiáltását, és eszébe juttatta a Mórija[7] hegyén történteket, hiszen ő is elkísérte[8] a hegy lábáig urát és egyszülött fiát, akit szeretett.[9] Akkor arra gondolt, hogy ha ez a fiú az Úr szavára zokszó nélkül kész volt áldozat lenni a Mórján, akkor olyan lány illik hozzá, akiben hasonló indulat van. De hát ki legyen ő? Ekkor mondta el az akkori és különösen a mostani világ legképtelenebb imádságát. Azt kérte, hogy amikor a kútnál az itató lányoktól vizet kér, az a bizonyos leányzó, aki eljönne Izsákhoz feleségül, ne csak neki adjon innia, hanem jusson eszébe, hogy a tevéi is szomjasak és azokat is itassa meg. Márpedig a teve mindig többet iszik az embernél, különösen, ha több is van belőle. Ez a fajta önzetlenség szinte lehetetlen, de Ábrahám szolgája ezt a lehetetlent kérte Istentől, azt tudni illik, hogy a Krisztus jelleme legyen abban a lányban, aki emberi vonalon Jézus ősanyja.
Van-e olyan őrült lány, aki ezt a lehetetlen feladatot teljesíti, aki ennyire nem kímélné magát? Valami különleges dolog történt ott. Ráérzett a szolga, hogyha ő az Ábrahám Istenét szólítja meg, akkor az dicsőíti Őt, ha a lehetetlent kéri Tőle. Azt kérni, hogy az a leány a szokásostól eltérően egy öreg vándornak még a tevéit is szívélyes és készséges legyen kiszolgálni — ez őrület. Ő pedig pontosan ezt az őrületet könyörögte ki Istentől. Ha pedig valaki ezt önzetlenül megteszi, akkor az nem más, mint önfeláldozó ajándékozás, igaz szeretet.
2013 adventjén Ábrahám öreg szolgájának reményteli és emberi számítás szerinti lehetetlen várakozásában az élő Isten keresését és várakozását ismerhetjük fel. Szeretjük mi úgy bemutatni magunkat, mintha mi volnánk a világ nagy várakozói, mintha a várakozás forrása bennünk lenne. Hát józanodjunk ki, mert nem mi vagyunk az igazi várakozók, Isten ebben is megelőzött. Ő az Éden óta kereste és várta a Fia számára való szeplőtlen szüzet. A lányt, aki szívélyesen oltja szomját a vándorként hozzá betérő Istennek. A szerelmes jegyest, aki magát nem kímélve készséges szolgálni mindazoknak is, akik az álruhás vándor kíséretében vannak. Az Újszövetség adventi beszámolójából tudjuk, hogy az idők teljességében jött el ez a lány, a názáreti Mária, a Dávid házából való József szűz jegyes, az Úr alázatos szolgálólánya.
Mire várunk advent nagyhetében? Ajándékra? Azért kérdezem ezt, mert roppant kisigényűek és hitetlenek tudunk lenni. Nem merünk képtelenséget kérni, de még várni sem. Még keresztyén életünk is kiszámított pálya. Már rég nem számítunk Isten meglepetéseire. Belefásultan tudni véljük, hogy az ünnepen mi fog történni.
Minden megmagyarázható, kivéve az, amikor az önmagát ajándékba adó Isten bennünket is ajándékozókká változtat. Ez advent igazi lényege! Az igazi ajándék nem valaminek a viszonzása, nem üzlet, hanem megmagyarázhatatlan, kiszámíthatatlan csoda, és vele a meglepetések élő Istene lép be az életünkbe.
Tudjátok, hogy mi a legnagyobb csoda és egyben képtelenség is Mária adventjében? Nos, az, hogy az Önmagát a legképtelenebb tettre elszánt Isten elment hozzá és a világ legképtelenebb cselekedetére kérte őt. Tudjátok, mi volt az Isten legképtelenebb és egyben legnagyobb ajándéka? Odaadta nekünk, semmirekellő bűnösöknek az Ő egyszülött Fiát, egyetlen gyönyörűségét, és Benne Önmagát.” Ennyire nem kímélte magát az Isten! És tudjátok, mi volt Mária emberfeletti cselekedete, hogy meglátta, felismerte és lenyűgözte őt az irántunk való szerelmében önmagát nem kímélő Isten elszántsága és IGENT, azaz Áment mondott Neki, és akkor ő is olyanná vált, mint az Atya Isten, mert ez a szűz a halállal dacolva nem kímélte magát!
Advent titka testvéreim az, hogy akkor teljesül be a mi „isten alakú” várakozásunk, ha lenyűgözhet Isten irántunk való, önmagát nem kímélő szerelme és Áment mondva neki, Máriához hasonlóan mi is befogadjuk Őt, hogy ezzel mi önmagunkat nem kímélve Isten nagy várakozásának „ember alakú”szomjúságát csillapítsuk. Ezt tette Rebeka, majd pedig Mária, és láttuk, hogy az örök vigasztalásnak kútfeje buzdult fel az ő bensőjében.
Bárcsak lenyűgözhetne ma bennünket is az önmagát nem kímélő Isten szerelme, hogy erőtlenségéből hatalmat merítve önmagunkat nem kímélve szánjuk oda tagjainkat élő, szent és Istennek kedves áldozatul. Ámen.
Könyörgés: Uram, hozzád emelkedem lélekben! Benned bízom, Istenem, ne szégyenüljek meg, ne nevessenek ki ellenségeim! Senki se szégyenüljön meg, aki benned reménykedik, azok szégyenüljenek meg, akik ok nélkül elpártolnak tőled! (Zsoltárok 25, 1—3):
Áldás: „Mert isteni buzgósággal buzgok értetek; hisz eljegyeztelek titeket egy férfiúnak, hogy mint szeplőtlen szüzet állítsalak a Krisztus elé.” (2Kor 11: 2). És én János láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet, amely az Istentől szállt alá a mennyből, elkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony. És hallottam az égből nagy szózatot, amely ezt mondta: Íme az Isten sátora az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük, az ő Istenük. És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jel 21: 2 – 4) Ámen.



[1] Meglássátok, hogy eme kicsinyek közül egyet is meg ne utáljatok; mert mondom néktek, hogy az ő angyalaik a mennyekben mindenkor látják az én mennyei Atyám orcáját. Máté 18:10.
[2] Ézs 65: 2 – 5.
[3] Máté 23: 37; Luk 13: 34.
[4] 1Móz 2: 17.
[5] És leborulék annak lábai előtt, hogy imádjam őt, de monda nékem: Meglásd, ne tedd; szolgatársad vagyok néked és a te atyádfiainak, akiknél a Jézus bizonyságtétele van; Istent imádd, mert a Jézus bizonyságtétele a prófétaság lelke. Jel 19: 10.
[6] Róm 3: 9 – 18.
[7] 1Móz 22: 2; Elolvasandó az 1Mózes 22: 1-18!
[8] 1Móz 22: 5.
[9] És monda: Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére, és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közül egyen, amelyet mondándok néked. 1Móz 22: 2.