Hétkezdő meditácó a Veszprémi Kórház Belgyógyászati Centrumában, 2014.12.01-én.
Olvasandó: I.Mózes 3:14 – Zsoltárok 130:5,6 – Jakab 4:8a Igehirdető: Nagy Lajos
Ádvent második reggelére virradtunk. Tegnap volt Ádvent első vasárnapja, a keresztyén világ időszámítása szerint az esztendő négy hetes minősített időszakának nyitánya. A Karácsony első napját megelőző negyedik vasárnapon, más megközelítésben a Szent András napját követő vasárnapon (illetve esetleg ahogy az idei esztendőben is, éppen Szent András napján) kezdődik és bizonyos összefüggésben voltaképpen nem is csak Karácsonyig, hanem egészen január 6-ig, Vízkereszt Napjáig tart.
A Karácsonyt, Jézus születése ünnepét megelőző négy hetes ádventi időszakot „Karácsony böjtjé”-nek is szokták nevezni. Ez utóbbi s maga a rendkívül bensőséges hangzású Ádvent szó puszta kimondása és akusztikája valamiféle felfokozott spritualistást, titokzatos üzenetet hordoz. A latin adventus szó eljövetelt jelent, egészen pontosan és kizárólag ebben a gondolatkörben alkalmazottan egyfelől Jézus Krisztus első eljövetelére, másfelől második eljövetelére, azaz az utolsó ítélet alkalmával bekövetkező visszajövetelére utal: Adventus Domoni!
Az említett spiritualitást a korábbi letűnt dicstelen politikai propaganda negyven esztendőn át igyekezett kiölni az emberi szívekből és a köztudatból (az idősebbek még emlékeznek erre). A „Ded-Maróz” effektus, a „fenyőfa ünnep” teória és „az ajándékozás ünnepe” megfogalmazás nem tudták elvégezni küldetésüket. A Karácsony - karácsony maradt. Napjainkban az utóbbi idők túlhajszolt piacgazdasági őrülete igyekszik kimondva-kimondatlanul, rendszeresen és módszeresen kiölni kihagyni, hajlamos kihazudni az Ádvent lényegéből a spiritualitást. A még a verőfényes őszön elkezdett karácsonyi reklámok, a gigantomán piaci kavalkádok és a nem egy esetben értéktelen bóvlit méregdrága áron kínáló vásárok hangulata megdöbbentő tudatossággal és erőszakos akkurátossággal végzi a maga intenzív agymosását: Nézd, ez a Karácsony várása! Tényleg ez lenne? Nem gondolhatja ezt senki sem komolyan.
Mai ádventi Ige-trilógiánk Igéit a Biblia elejéről, nagyjából a közepéről és egy a vége felé található apostoli iratból választottam.
Talán meglepő lehet, hogy Mózes első könyve – a Genezis - 3. fejezetének 15. verse már kora-ádventi tartalmat hordoz. Az első emberpár bűnbeesését követően hangzik a Teremtő szózata a kígyóhoz így: „Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony között, a te utódod és az ő utódja között: ő a fejedre tapos, te pedig a sarkát mardosod.” Ez az örök ember és a csábítást és a bűnt megtestesítő kígyó antagonisztikus ellentétéről, ellenségeskedéséről tudósít. Sajátos héber megfogalmazásban egyes szám első személyben van szó az asszony utódáról. Ebben a keresztyén írásmagyarázat már igen korán kialakult teóriával a Biblia első utalását látja arra nézve, hogy Éva utóda, Jézus fog eljönni a gonosz legyőzésére a történelem egy bizonyos pontján. Tudjuk: így is történt.
A második Ige egy zsoltáros ádventi fohász: „Várom az Urat, várja a lelkem, és bízom ígéretében. Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt.” Az ószövetségi ember váradalma – épp az imént mondottakra is tekintettel – szilárd és rendíthetetlen. Ez a váradalom egy szent élet alapvető stílusjegye. A Szentíró bizalommal vár, megalapozottan remél és vágyakozva nyújtja ki kezét az eljövendő Szabadító felé. Magátólértődő: nem kételkedhet a szabadítás elérkeztében, ahogy az őr sem kételkedik a reggel eljövetelében, akármilyen sötét és kilátástalan is az éjszaka.
A harmadik idézet pedig már az Újszövetségből való: „Közeledjetek Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok…” – mondja Jakab apostol. Az első két Ige az isteni kijelentés alapján az ószövetségi ember öntudatával, határozottan és ellentmondást nem tűrőn körvonalazza a tényt: El fog jönni az Úr! Az újszövetségi idézet már Krisztus első eljövetelének ismeretében és bizonyosságban az Ádvent – magátólértődőn már a Második Ádvent - igazi tartalmát igyekszik olvasói szívére helyezni. A kölcsönös közeledés – természetesen úgy, hogy az ember a kezdeményező – azt eredményezi, hogy az ember egyszer csak azt érzi: Ez már maga az üdvösség! Ilyen egyszerű tehát az Ádvent napjainkra történő applikációja.
Összefoglalva: az Ádvent lényege mai vetületben a Teremtő Istennek a jelenben való folyamatos jelen-léte, ennek a ténynek a tudatban történő realizálása, ugyanakkor az egyszer már eljött Szent Fia, az Úr Jézus Krisztus visszajövetelére váró folyamatos váradalom, kegyelemteljes és ugyanakkor dinamikus reménykedés. Erről és nem másról kell, kellene szólnia az ádventi hangulatokat és emóciókat hitelesen befolyásolni akaró ádventi megnyilatkozásoknak. Nem titkoltan annak érdekében is, hogy visszaszivárogjék a köztudatba az Ádvent primér transcendens vetülete.
Gyakorlatilag majdnem ugyanerről beszél Ákos, azaz teljes nevén Kovács Ákos, a népszerű énekes és dalszöveg író egy nyilatkozatában, ahol egyebek között ezt mondja: „Vissza kell térni a hithez, kezdetnek azokkal, akikben nincs zsigeri ellenérzés az Isten-gondolattal szemben. Össze kell gyűjtenünk azokat az embereket, akik épülni és építeni akarnak. Tömegből közösséggé kell válni, ehhez pedig hit kell.”
Mi mást is kívánhatnánk egymásnak ezek után, mint áldott, boldog Ádventet!
Segítsenek ebben a XVII. századi énekköltő, Thilo Bálint ádventi rímelő sorai:
Várj ember szíve készen!
Mert jő a Hős, az Úr,
Ki üdvösséged lészen
Szent győztes harcosul,
Fényt éltet hozva jő,
Megtört az ősi átok:
Kit vágyakozva vártok,
Betér hozzátok Ő.
(Református Énekeskönyv, 312. dicséret 1.)
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
