Olvasandó: Lukács 19:11-27
Amikor pedig ezeket hallották, mondott egy példázatot is, mert közel volt Jeruzsálemhez, és azt gondolták, hogy azonnal meg fog jelenni az Isten országa. Így szólt tehát: Egy előkelő ember távoli országba utazott, hogy királyi méltóságot szerezzen magának, és úgy térjen vissza. Hívatta tíz szolgáját, átadott nekik tíz minát, és azt mondta nekik: Kereskedjetek, amíg vissza nem jövök. Alattvalói azonban gyűlölték őt, ezért küldöttséget menesztettek utána, és azt üzenték: Nem akarjuk, hogy ez uralkodjék felettünk. Amikor pedig megszerezte a királyi méltóságot és visszatért, magához hívatta azokat a szolgákat, akiknek a pénzt adta, hogy megtudja, ki hogyan kereskedett. Jött az első, és azt mondta: Uram, a minád tíz minát nyert. Az erre így szólt: Jól van, jó szolgám, mivel hű voltál a kevésen, legyen hatalmad tíz város fölött! Aztán jött a második, és jelentette: Uram, a minád öt minát nyert. Ehhez pedig így szólt: Uralkodjál te is öt városon! Jött a harmadik is, aki így beszélt: Uram, itt a minád. Egy kendőbe kötve őríztem. Féltem ugyanis tőled, mivel könyörtelen ember vagy: azt is behajtod, amit nem fektettél be, és learatod azt is, amit nem vetettél el. Ekkor az így szólt hozzá: A saját szavaid alapján ítéllek meg, gonosz szolga! Tudtad, hogy én könyörtelen ember vagyok, hogy behajtom azt is, amit nem fektettem be, és hogy learatom azt is, amit nem vetettem el? Miért nem tetted hát a pénzemet a pénzváltók asztalára, hogy amikor megjövök, kamatostul kapjam meg? Az ott állóknak pedig ezt mondta: Vegyétek el tőle a minát, és adjátok annak, akinek tíz minája van! Mire ezt mondták neki: Uram, annak tíz minája van! De ő így válaszolt: Mondom nektek, hogy akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik, amije van. Ellenségeimet pedig, akik nem akarták, hogy királlyá legyek felettük, hozzátok ide, és vágjátok le itt előttem.
Amikor pedig ezeket hallották, mondott egy példázatot is, mert közel volt Jeruzsálemhez, és azt gondolták, hogy azonnal meg fog jelenni az Isten országa. Így szólt tehát: Egy előkelő ember távoli országba utazott, hogy királyi méltóságot szerezzen magának, és úgy térjen vissza. Hívatta tíz szolgáját, átadott nekik tíz minát, és azt mondta nekik: Kereskedjetek, amíg vissza nem jövök. Alattvalói azonban gyűlölték őt, ezért küldöttséget menesztettek utána, és azt üzenték: Nem akarjuk, hogy ez uralkodjék felettünk. Amikor pedig megszerezte a királyi méltóságot és visszatért, magához hívatta azokat a szolgákat, akiknek a pénzt adta, hogy megtudja, ki hogyan kereskedett. Jött az első, és azt mondta: Uram, a minád tíz minát nyert. Az erre így szólt: Jól van, jó szolgám, mivel hű voltál a kevésen, legyen hatalmad tíz város fölött! Aztán jött a második, és jelentette: Uram, a minád öt minát nyert. Ehhez pedig így szólt: Uralkodjál te is öt városon! Jött a harmadik is, aki így beszélt: Uram, itt a minád. Egy kendőbe kötve őríztem. Féltem ugyanis tőled, mivel könyörtelen ember vagy: azt is behajtod, amit nem fektettél be, és learatod azt is, amit nem vetettél el. Ekkor az így szólt hozzá: A saját szavaid alapján ítéllek meg, gonosz szolga! Tudtad, hogy én könyörtelen ember vagyok, hogy behajtom azt is, amit nem fektettem be, és hogy learatom azt is, amit nem vetettem el? Miért nem tetted hát a pénzemet a pénzváltók asztalára, hogy amikor megjövök, kamatostul kapjam meg? Az ott állóknak pedig ezt mondta: Vegyétek el tőle a minát, és adjátok annak, akinek tíz minája van! Mire ezt mondták neki: Uram, annak tíz minája van! De ő így válaszolt: Mondom nektek, hogy akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik, amije van. Ellenségeimet pedig, akik nem akarták, hogy királlyá legyek felettük, hozzátok ide, és vágjátok le itt előttem.
Igehirdető: Nagy Lajos
Ez a mai már a hetedik meditációnk a nyár derekán indult Lukács-sorozatunkban. A perikópa azzal indul, hogy az előző szakasszal való tartalmi összefüggésre utal vissza így: „Amikor pedig ezeket hallották, mondott egy példázatot is, mert közel volt Jeruzsálemhez, és azt gondolták, hogy azonnal meg fog jelenni az Isten országa…” Merthogy mi is hangzik el az előző történetben elénk álló főszereplő, Zákeus gyökeres megváltozásának, egészen pontosan a megtérésének alkalmával? Jézus miheztartás végett és tanulságként azt mondja: „…Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” (Lukács 19:10) Ez a jézusi mondat átvezet bennünket a mai alapigére.
Ebben a mai szakaszban ugyanis egy elég érdekes példázatot hallottunk. Az előzőkben elhangzottakkal annyiban mutat hasonlóságot, hogy a múlt hétfői Zákeus-történetben is, meg a mai példázatban is nagyon erőteljesen „kijön” az „anyagi”-kérdés. A szerzett – vagy éppen – harácsolt vagyon, a pénz, a gazdagság… Ugye ezek nagyon ismerősek – ne vágjunk az események elébe, de sajnos ma is ez a helyzet. Ezek a mai társadalmi dominanciák.
Viszont: vissza az Igéhez, annak cselekményéhez. Elénk áll benne egy ókori gazdag ember, aki még annál is többre vágyik, mint amit már elért. Elutazni készül, hogy még nagyobb karriert csináljon magának (erre még visszatérünk). Távozása előtt, miheztartás végett – mintegy – „eligazítás”-ra gyűjti egybe szolgáit. Határozott programot fogalmaz meg, a távolléte idejében szükséges hűséges gazdálkodásra nézve.
A fellelhető vagyonát képviselő érték mennyiség – talán részbeni - kiosztására kerül sor. Első blikkre érzékelhető, hogy a szolgáknak természetesen a kamatoztatás nem titkolt szándékával, nem csak hogy megőrzésre átadott, hanem – a mai közgazdasági-szakmai terminológiával élve - „kihelyezett” minák, összesen 10 mina, nagyon fontosak a gazdának! De mi is ez a mina? Mennyi a mennyi? A mina primér értelmezésben, elsődleges jelentését tekintve nem annyira pénzegység, hanem inkább súlymérték. Minden esetre pénzt, vagyont, gazdagságot jelöl. Egy mina, a babiloni kereskedelmi aranysekel hatvanszorosa, azaz 982,2 gramm. Jelen esetben ennek a tízszerese, vagyis nem semmi érték kerül szétosztásra. „…Hívatta tíz szolgáját, átadott nekik tíz minát, és azt mondta nekik: Kereskedjetek, amíg vissza nem jövök…”
A gazdag ember utazásának célja érdekes, ám az akkori történelmi szituációban érthető. Ez az ember nem volt népszerű az alattvalói körében. Egyenesen „…gyűlölték őt, ezért küldöttséget menesztettek utána, és azt üzenték: Nem akarjuk, hogy ez uralkodjék felettünk…” Ez a vers utal valami történelmi előzményekkel alátámasztott tényszerűségre is. Amikor Arkhelaosz, Nagy Heródes egyik fia király akart lenni, Júdeából és Samáriából egy küldöttség ment Rómába. Hogy megakadályozzák szándékának véghezvitelében, és egyszerűen bevádolják a trónvárományost.
Nem mintha pozitív „applikációja” lenne ennek az epizódnak, de hát a nagy volumenek szintjén mégis csak eléggé szignifikáns valami. Tulajdonképpen Jézus személyét és munkásságát illetően is a vezető zsidó körök, a farizeusok és az írástudók szembetűnő ellenségeskedése, sőt gyűlölete odáig megy, hogy interpellálnak és hogy: „…átadhassák a hatóságnak és a helytartó hatalomnak.” (Lukács 20:20)
Tehát: a nép szava domináns lehet, akkor is, ha igaza van, meg akkor is, ha nem? Igen. Ez a helyzet. Akkor is, ha az demagógia, amit képvisel? Igen, akkor is! Ma arról van szó a köreinkben, hogy széles tömegek nem értékelik a keresztyén világlátást. Hanem másfelé kacsingatnak. De mi felé is? Az iszlamista gyűlölködő, gyilkoló, terrorcselekményeket sorra végrehajtó sajátos keresztyénellenes ideológia és kultúra felé?
A történet második részében a gazdag ember egyszer csak hazatér. Hamar hívatja a szolgákat, hogy adjanak számot a befektetési céllal nekik átadott minák sorsáról. Az első megszólaló jelenti: megtízszerezte az átvett értéket. A második ötszörös „hozam”-ról számol be. Mindkettő gazdag jutalmat kap a hűséges helytállásáért. Nem így a harmadik, aki gyámoltalanul adja tudtára a gazdájának, hogy ő bizony nem kereskedett, hanem kendőbe kötve őrízte a minát. Indoklása szerint a gazdáját könyörtelen embernek tartja s félt befektetni a rendelkezésére bocsátott minát, tartva attól, hogy sikertelen próbálkozás esetén még azt az egy minát is elveszíti. A haragvó gazda elítéli a rest szolgát: „...A saját szavaid alapján ítéllek meg, gonosz szolga! Tudtad, hogy én könyörtelen ember vagyok, hogy behajtom azt is, amit nem fektettem be, és hogy learatom azt is, amit nem vetettem el? Miért nem tetted hát a pénzemet a pénzváltók asztalára, hogy amikor megjövök, kamatostul kapjam meg?...”
Majd így zárulnak a gazda szavai: „…Az ott állóknak pedig ezt mondta: Vegyétek el tőle a minát, és adjátok annak, akinek tíz minája van! Mire ezt mondták neki: Uram, annak tíz minája van! De ő így válaszolt: Mondom nektek, hogy akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik, amije van. Ellenségeimet pedig, akik nem akarták, hogy királlyá legyek felettük, hozzátok ide, és vágjátok le itt előttem.”
Érdekes, talányos - sőt első hallásra, magyarázat nélkül minden esetre – érthetetlen a példázatnak ez a lezárása. Mi ez? Valami rébusz, aminek aligha van értelme? Igyekezeteket lelombozó dekadens üzenet? A minden mindegy atavizmusába beletörődtetni akaró negatív ösztönzés? Hogy ha egyszer csak egy minát kaptál, ne törekedj, ne törd magad, úgyis mindegy? Egyáltalán nem. Pont, hogy az ellenkezőjéről van szó!
A példázat szimbolikája: Jézus királyként történő visszatérésekor kinek-kinek számot kell adnia arról, miként sáfárkodott a kapott javaival. A párhuzamos leírás a Máté szerinti evangélium 25. fejezetének 14-30. verseiben nem minákról, hanem talentumokról beszél. A különbség a két evangéliumi szöveg között az, hogy míg Máténál „diferenciáltan” történik a talentumok kiosztása, addig Lukácsnál minden szolga egyformán egy-egy minát kap. Egészen magától értődő, hogy nem mindenki képes a nagyobb „hozam” produkálására. Viszont kemény elbírálás alá esik az, aki még csak minimális kockázatot sem vállal a kapott javai kamatoztatása érdekében.
Szeptember legelején járunk. Mégcsak alig illantak el az iskolakezdéssel járó tanévnyitók ünnepi pillanatai, az alap-, a közép- és a felsőoktatási intézményekben – utóbbiakban még nem is mindenütt volt meg ez az újrakezdési alkalom. A tudomány vásárába induló gyermekek és ifjak eltérő mértékben kapták a minákat, illetve a talentumokat. Valamennyit azonban mindenki kapott, éspedig azért, hogy legjobb tudása és igyekezete szerint kamatoztassa. A kapott minát nem kendőbe kötni kell, hanem aktíválni, mégpedig dinamikus szorgalommal és odaadással.
Amikor most a tudásvággyal iskolába érkező gyermekekre és ifjakra gondolunk, mondjuk értük, velük vagy esetleg helyettük is akár a reformátor Huszár Gál dicséretvers-sorait:
Mi, te fiaid, tudatlanságunkban,
Gyermekségünkben és ifjúságunkban,
Néked könyörgünk mi tanulásunkban,
Imádságunkban.
Világosítsd meg tudatlan elménket,
Tanulásunkban vezérelj bennünket,
A tudományra gerjeszd fel szívünket,
És mi lelkünket.
Adj jó tanító mestereket nékünk,
Adj bölcsességet általuk minékünk,
Adj jó erkölccsel, értelemmel élnünk,
Mi Jó Istenünk!
(Református Énekeskönyv, 432. dicséret 2-4)
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
