Textus: János 20: 24-29
Igehirdető: Faust Gyula
Alapige:
„A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Didimusz, nem volt velük,
amikor megjelent nekik Jézus. A tanítványok elmondták:
- „Láttuk
az Urat!” De (Tamás) kételkedett:
- „Hacsak
nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és
oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem.”
Nyolc
nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok, s Tamás is ott volt velük. Ekkor
újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett, megállt középen, és
köszöntötte őket:
- „Békesség
nektek!” Aztán Tamáshoz fordult:
-
„Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet!
Nyújtsd ki a kezedet és tedd oldalamba! S ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás fölkiáltott:
-
„Én Uram, és Istenem!” Jézus csak ennyit
mondott:
- „Hittél,
mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” János 20: 24-29.
Bibliaolvasás: Lk 24: 13-36, vagy
János 4: 5-30; 39-42.
Az
Apostoli Hitvallás elmélyítése céljából elindított sorozatunkban 2018
húsvétvasárnapjára elérkeztünk boldog reménységünk, vagyis feltámadás-hitünk
megvallásához. 2018. április 1. úrnapján arról szólt a tanítás, hogy
feltámadáshitünk legfőbb bizonyítéka a Jézus feltámadása óta a köztünk, sőt a
bennünk megjelenő Krisztus. Húsvét vasárnapján Pál apostol erőteljes
bizonyságtételét hallottuk, amiben lényegre törő részletességgel vallotta meg
nekünk, hogy számára miként jelent meg az Úr ott Damaszkuszban. Pál őszintén
vallotta meg, hogy milyen erőteljes meggyőződéssel lett minden keresztyén
hóhérja. Annyit ölt, hogy már lihegett az öldökléstől, de megállni már nem
tudott. Krisztus Jézus könyörült meg rajta és állította meg őt ott
Damaszkuszban! Ugyanakkor nem volt olyan nap, míg üldözte a keresztyéneket, amikor
ne látta volna a véresre kövezett István vértanú arcát, ne hallotta volna
megbocsátásért esdeklő közbenjárását és ne érezte volna a teljes saját lényében
a megkínzott vagy az Istvánként megölt mártírokon keresztül is a teljes
dicsőségében áttetsző Messiás Jézust. Krisztus Urunknak ezt a világunkba való
áttetsző megjelenését nem mi irányítjuk, sőt a legtöbb esetben még csak a
tudatában sem vagyunk annak, hogy míg a szívünk tele van szorongással arcunkon
és a szemünkben valahogy mégis Jézus arca és tekintette tükröződik bele ebbe a
sötét világba.
A
múlt héten arról hallottunk, hogy a Jézus sírjához látogató húsvéti asszonyok
Jézus Galileában nekik mondott igéjében látták meg, ismerték fel a feltámadott
és köztük lévő, a már bennük is élő Urat, a Krisztust! Húsvét csodája tehát nem
az üres sír, bár nem mehetünk el mellette közömbösen. Húsvét csodája nem a
földet megrengető fénylő ruhás angyalok, akik számonkérik a hitünket. Húsvét
csodája az a krisztusi, vagy krisztustest gyülekezet, amelyben az Isten Igéjén
keresztül láthatóvá, megismerhetővé és befogadhatóvá lett és lesz azóta is a feltámadt
Úr Jézus Krisztus! Ez a Krisztust megismerő hitet gerjesztő Szentlélek munkája!
Tamás
apostol húsvétja, ami a dézsavu élményt illeti, az Élőt halottak közt kereső
asszonyokéhoz és az emmausi tanítványokéhoz hasonló volt (Lukács 23: 13-36). Hiszen
az asszonyoknak is ugyanaz tűnt föl, ami az emmausi tanítványoknak is, hogy
tényleg Jézus mondta ezeket az Igéket, amelyektől egykor ott Galileában és most
itt a jeruzsálemi temetőben is
gerjedezett a szívünk. Az asszonyok az angyalok szaván keresztül szó szerint
hallották vissza magukban a Jézus hangján, hanghordozásán szeretett Mesterüket,
de nemcsak az egykorit, hanem az élőt és jelenlegit. Akkor ők újra átélték azt,
amit maga Jézus mondott és azt is, amikor mondta és ahogyan mondta, tudni
illik, hogy mit váltott ki bennünk az Ő igéje. És mi volt az ő gerjedező
szívüknek ez a múltban és jelenben közös megtapasztalása? Az örök élet, a
belőle fakadó békesség, boldogság és felszabadult öröm, amit senki más, csak
egyedül a feltámadt Krisztus tud megadni; Ő tehát valóban feltámadt, valóban
él!
Ugyanígy
jártak az emmausi tanítványok is. Húsvét estéjén két tanítvány ment az úton
Emmausba, kik közül az egyik Kleofás volt. Melléjük szegődött egy férfi. A két
tanítvány Jézus erőszakos haláláról és húsvéti eltűnéséről beszélgetett.
Lelkükben zaklatottak, elmélyükben teljesen szétesettek voltak. Nem tudták
egyetlen egységes történetté, az élő, egységes és egyetemes Krisztustest történetévé
egybefűzni mindazt, ami szeretett Urukkal, és rajta keresztül velük is
megtörtént. Csak mantrázták a megtörtént eseményeket, de semmit nem láttak,
semmit nem értettek. Lukács erről az állapotról ezt mondta:
- „(…)
Visszatartóztatának, hogy Őt meg ne ismerjék.”
Itt
a κρατέω (krateó) ige áll, amiből „kráter”
szavunk is ered. Jelentése többek közt ez: hatalmas, felülmúl, lenyűgöz,
hatalmában, birtokában tart.
Képzeljük
bele magunkat ebbe a kráterbe, mint egy hatalmas tölcsérébe, amely fogvatart,
és amelyből a saját erőnkből sehogyan nem tudunk kiszabadulni. Jézus Krisztus
váltságával minden ember ennek a kozmikus nagyságú kráternek kire-kire személyesen
reá szűkült legalján lévő falai közé került. Körülötted falak, alattad fortyogó
mélység, fölötted a kráter kitágúló falával körülzárt ég. Ilyen a mi
tapasztalati világunk!
Ha
tetszik, ha nem, csőlátású emberek vagyunk valamennyien! Tudjátok, hogy mikor
látjuk meg a kráter legaljáról a fölöttünk lévő kerek égen a feltámadt Jézus
arcát?
Képzeletben
készíts egy ív A3-as papírból egy tölcsért. Tedd a szemedhez a kisebbik
nyílását és nézz mindent azon keresztül. Mikor látod meg az arcomat? Akkor, ha
ennek a szemedre tett csőnek a kisebbhez képest nagyobb nyílásába kerülök, ha
föléje hajolok, ha odamegyek és eléje állok. Vagy akkor, ha tudod, hogy mit
keresel és addig pásztázod vele az űrt, amíg meglátod, amit keresel. Csakhogy
tapasztalatból tudjuk, hogy ennek valószínűsége szinte egyenlő a nullával. Nem
találjuk meg azt, amit keresünk. Sok tapasztalat bizonyítja azt, hogy a
keresésnek ezen az útján mi eltévedünk, mert még azt sem tudjuk, hogy valójában
mit is keressünk. Ez a problémánk. Nem tudjuk, hogyan keressük a Feltámadott
Krisztust. Nem tudjuk, hogy milyen Ő, hogy amikor megjelenik, felismerjük. Nem
ismerjük föl! Nem tudjuk, hogy mit keresünk, ez a mi problémánk. Nem elég, hogy
csőlátásúak vagyunk, még keresni sem tudunk.
A
kiscsecsemő vagyunk, aki akkor látja édesanyja arcát, ha ő föléje hajol, és
akkor ismeri fel édesanyját a föléje hajolt arcokban, ha ő, a föléje hajló, sok
időn át édesanyaként bánik vele. Azt gondoljuk, hogy mi másként vagyunk Jézus
Krisztussal? Hát nem! Pontosan így vagyunk mi is a mi feltámadt Urunkkal. A
velünk való törődéséből ismerjük fel arcunk fölé hajló arcát, itt a gyülekezetben!
Így
vagyunk tehát mi, ki-ki a saját krátere legalján a mi dicsőséges Urunkkal, de
így voltak vele a Jézus sírjához igyekező asszonyok, ahogy a félelemtől és
megdöbbenéstől szétesett emmausi tanítványok és történetünkben maga Tamás is!
Tudjuk,
hogy az úton Kleofásnak és társának maga a feltámadt Jézus kezdte el újra megmagyarázni
a Krisztuseményre vonatkozó Írásokat, vagyis mindazokat az igéket, amelyek a
Messiás Jézusra, valamint ő reájuk vonatkoztak és az ő idejükben meg is
történtek. A Jézusként ismert rabbi egyebet sem tett míg velük volt. Magyarázta
az Ő reá és az anyaszentegyházra vonatkozó írásokat. Három és fél esztendőn át
minden nap elmagyarázta a velük együtt és a bennünk is történő Írásokat!
Úgy
gondolom, hogy azoknak az emmausi tanítványoknak is, ahogy előtte a temetőben
lévő asszonyoknak is, az örök Fiú úgy foglalta össze az Írásokat, hogy
erőteljes dézsavu élményük legyen. Ez
annyira jól sikerült, hogy az a két tanítvány nem akart hinni a saját fülének,
se a Szentlélek által gerjedező szívének, a benne éppen feltámadt
megcáfolhatatlan igazságnak. Nem akarták elhinni azt, amit hallanak és belülről
éreznek. Állandóan csak azt mondogatták magukban, ott mélyen a saját sötét
kráterük legalján, hogy ez nem igaz, ez lehetetlen,
hát valóban ez történhetett, azért üres a sír mert feltámadt, amit azt előre
megmondta, de mi nem hittük? Létezik ez? És itt mindig megakadtak, mint a
régi megkarcolt bakelitlemez kráterében a lemezjátszó tűje, úgy ők sem tudtak
sehogyan sem tovább jutni; csak a mögöttük lévő dolgokat ismételgették újból és
újból.
Innen
már csak egy lépés volt, hogy meghívták az idegen zarándokot a hajlékukba.
Asztalhoz dőltek vacsorázni. Vendégük az Írás igéivel, ahogy mindig úgy most is
hálákat adott, és megtörte a kenyeret. A megkarcolt lemez metaforájának nyelvén
ez azt jelenti, hogy Isten felemelte a lemezjátszó tűjét a bekarcolás
kráteréből, és ismét belehelyezte azt a lejátszás eredeti medrébe, hogy végig gördüljön
a lemezen és feltárja nekünk a fenséges zeneművet. A megtört Krisztus
kenyérmegtörése volt számukra az a pillanat, amikor hatalmas világosság
ragyogott fel nekik ott a halál árnyékának völgyében. Áldott fraktolumineszcencia!
Csodálatos mechanolumineszcencia! Ez az a fizikai jelenség, amikor egy anyag
mechanikai hatásra, például törésekor, fényt bocsát ki.[1] Az emmausi tanítványok ebben
a szívükben és elméjükben világosságot kibocsátó kenyérmegtörésben látták meg,
hallották meg és érezték meg a maguk teljes emberségében, vagyis a múlt, -
jelen, - és jövő-béli ember voltuk mindennél valóságosabb határain belül, a
feltámadott Krisztust. Magukon belül ismerték meg a feltámadott Messiást! Nem csak
rajtuk kívül, mert abban a pillanatban, amikor ez a felismerés bennük
megtörtént, a feltámadott Jézus a szemük elől azonnal el is tűnt! De úgy tűnt
el a szemük elől, hogy bennük annál erőteljesebben volt tapasztalható az Ő
titkon való és őket átjáró szent jelenléte. Ez nem egy képzelt jelenlét! Ahhoz
hasonló jelenletét ez, ahogy meg vagyunk győződve arról, hogy mi a saját
testünkben vagyunk. Hangsúlyozom, hogy ez nem egy képezelt, hanem a lehető
legvalóságosabb jelenlét! Sokkal valóságosabb, mint ez az elmúló világ!
Akkor
teljesedett be bennük az Ige, amit Szentlélek Ézsaiás próféta által szólt:
„A nép, amely sötétségben jár vala, lát nagy
világosságot; akik lakoznak a halál árnyékának földében, fény ragyog fel
fölöttük (Ézs 9:2)!” „Az Úrnak lelke [van] én rajtam, mivelhogy felkent engem,
hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes
szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok
szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat, hogy hirdessem az
Urnak kedves esztendejét.” Luk 4:18-19.
Tamás
hallgatva a társai sziklaszilárd, hiteles és erőteljesebbnél erőteljesebb
tanúbizonyságtételét a feltámadt Messiásról, minden még megmaradt erejét és
vélt józanságát összeszedve szembeszegült a testvérei és társai igazságával,
teljesen beszámíthatatlannak tartván őket. Arra gondolhatott, hogy szegények a
bánattól és a félelemtől mind megzavarodtak és én vagyok az abszolút többség,
aki jól látja dolgokat! Ugye? Kritikus szituáció! Nem ismerős ez nekünk ma
2018. április 15-én valahonnan? Nem hallottunk- e már ehhez hasonlót valahol?
- „Ti,
akik Krisztusban hisztek, és egy keresztyén alapú társadalomban és közösségben
akartok élni, ti mind oktalan birkák vagytok! Veletek szemben én vagyok a
haladó eszme, és a még „józan” abszolút többség, mert egyedül ez az abszolút én látja jól a dolgokat!”
És
mit mond ez a haladó eszme? Azt, hogy Jézus nem az Isten egyszülött Fia. A
názáreti Mária fia nem halt váltsághalált. Talán próféta volt, de nem támadt
fel a halottak közül, mint a halottak közül az elsőszülött (Jel 1:5) és mint a
feltámadás első zsengéje (1Kor 15:22-24)!
Tamás
akkor, - a titkon figyelő Úr jelenlétében – bántó indulattal, de őszintén
kimondta, hogy mit gondol, mit lát és mit érez. Semmit nem tartott meg magának!
Az
a Tamás akkor arra gondolt, hogy tanítványtársainak lehet, hogy tényleg Jézus a
feltámadott jelent meg, de az is lehet, hogy ők még jobban becsavarodtak és
csak a téboly beszél belőlük. Éppen ezért nyíltan elmondta, hogy mit érez. Így
szolt:
- „Ha
nem látom az ő kezein a szegek helyeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegek
helyébe, és az én kezemet be nem bocsátom az ő oldalába, semmiképpen el nem
hiszem (Ján 20:25)!”
E
szavai azt is jelentették, hogy engem már csak az győzhetne meg, ha nekem is
megjelenne, hogy a saját kezemmel megérinthessem! Mondta ezt az a Tamás, akinek
a tanítványtársai már egy héttel előtte is elmondták:
- „De
hiszen mi már láttuk Őt, de nem hittünk a saját szemünknek, körültapogattuk Őt,
de nem hittünk a saját kezünknek, hallottuk Őt, de nem hittünk a saját
fülünknek! Gerjedezett a szívünk és még a saját szívünknek sem hittünk! Leültünk
enni és inni Vele, és úgy tapasztaltuk Őt, mintha Mesterünk és Urunk lenne és
mégsem a názáreti Jézus.”
Miért
gondolta még ezek után is ez a Tamás, hogy mégis az egyetlen és
megcáfolhatatlan bizonyíték csak az, hogyha ő maga is behelyezi kezét és ujját
az Ő sebei helyére, ha a tanítánytársai hét nappal előtte napnál világosabban
figyelmeztették, hogy ők ugyanebben a kísérletben, ugyanezen a ponton
szégyenteljes kudarcot vallottak már? Miért? Tamás úgy gondolta, hogy rendben
van, hogy ti nem hittetek, ezek ti vagytok, de majd én (…)! Ha én foghatom meg,
akkor én majd hinni fogok a saját ujjamnak és kezemnek! Tudjuk, hogy mi
történt. „Tartsd mindig éberen szem előtt, hogy ahol egy elesett, ott a többiek
is éppúgy eleshetnek (1Kor 10: 12-13),” és ahol a többiek már együtt és
külön-külön is elestek, ott te magad is elesel (Oswald Chambers 1992, 112).
Testvéreim!
Érezzük-e ezt a „majd az én ujjam és
kezem” és az új [πνευματικός
(pneumatikosz)] pneumatikus[2] teremtés kemény egymásnak feszülést,
konok összecsapást, kő kemény egymásba ütközést? Lehetetlen dolgokról
beszélünk! Hát létezik, hogy a saját ujjunk, kezünk, szemünk, fülünk, szívünk
által, azaz kizárólag a mi teljes emberi önmagunk határain belül jelenik meg a
feltámadott Krisztus? S ha igen, akkor hogyan? Pál erről ezt mondta:
- „És
amint mentem, és közeledtem Damaszkuszhoz, egyszer csak az történt, hogy nagy
hirtelenséggel fény sugárzott körül a mennyből és földre vetett. Leesvén tehát
a földre, szózatot hallottam, mely ezt mondta:
- Saul,
Saul, mit kergetsz engem? Én megkérdeztem:
- Kicsoda
vagy, Uram? Az Úr volt és ezt válaszolta:
- Én
vagyok Jézus, akit te kergetsz: nehéz neked az ösztön ellen rugódoznod. Akkor remegve
és ámulva mondtam:
- Uram,
mit akarsz, hogy cselekedjem? Az Úr pedig ezt monda nekem:
- Kelj
fel és menj be a városba, és majd megmondják neked, mit kell cselekedned.
A
velem utazó férfiak pedig csak úgy, földbe gyökerezett lábakkal mindvégig megállapítóan
ugyan, de némán állmélkodtak [ἵστημι
(hisztémi)], mert azt a déltáji világosságot, ha látták is, és ha a saját szavaimat
hallották is, de látni senkit valójában sem láttak, sem annak szavát, aki velem
beszélt, nem hallották. (Apcs 9:3-9; 22: 5-9).” Tedd fel a kérdést!
- Mit
lát egy kívülálló abból a kiválasztott emberből, akinek ennek a kívülállónak a
szeme láttára megjelenik Krisztus?
Látja
az ég tetején tüzelő Nap fényét. Lát egy hirtelen földre esett embert, aki
fennhangon elkezd egy láthatatlan valakit faggatóan kérdezni:
- Ki
vagy Uram?
- Uram,
mit akarsz, hogy cselekedjem?
Ezután
lát egy éppen csak feltápászkodó tébolyultan imbolygó világtalant, aki tapintó
csápókként maga elé kinyújtott kezekkel ismerős támpontokat keres maga körül,
hisz már azt sem tudja, hol van. Nos! Így lett Saulusból a Krisztus látó és a
feltámadt Urat velünk is megláttató Pál apostol. Ki értheti ezt?
A
kívülálló erre a Pálra nézett és egy világtalan szánalmas eltévedtet, egy
vezetésre szorult szerencsétlent lát annak a Saulusnak a helyén, aki pár
pillanattal előbb még magabiztos, félelmetes és rettegett vezér volt. Egy
perccel elébb még új világot tűzzel vassal prédikáló öntelt agitátor, most
pedig világtalan nyomorult, szemétre való söpredék. Ezt volt az első benyomása
annak, aki akkor és ott arra damaszkuszi porba belemártott Pálra tekintett.
De
e megvetésre való külső törékeny cserépedényben (2Kor 4:7) egy teljesen új
világ Napja ragyogott már! E külső látszatra taszító megjelenésű cserépedénybe
Isten drága kincset (2Tim 1:14) rejtett el: a feltámadt Krisztust, akit az
immár hit szemével látó Pál napról
napra egyre tisztábban látott. A Mindenható Isten Fia munkája, az Isten szorongató
szerelme által ez a már Pál által is (1János 1: 1-2) szemlélt (2Kor 3:18) Jézus
Krisztus lett látható (1Pét 3:2) az anyaszentegyházban, Kis-Ázsia és Európa
gyülekezeteiben. Pál megvallotta az Isten őbenne (Gal 1:15-16) kijelentett
Krisztusát!
Szeretett
testvéreim! A Feltámadottat temetőben kereső asszonyoknak és az emmausi
tanítványoknak az élő Krisztus a próféták és az Ő általa is szólt Isten
Igéjében jelent meg, oly módon, hogy ez bennük minden kételyt teljesen
elsöpört, sőt maga a Feltámadott foglalta el a szívüket, ahogy később a Pálét. Ott,
ahol előtte félelem és sötétség volt, most csodálatos világosság ragyogott, s
benne, maga az élő Krisztus volt a világosság! Ott, ahol előtte szégyen teljes
gyengeség, gyávaság, kétely, bizalmatlanság, gyalázatos kudarc, elbukás és a te
általad jól ismert személyes halálod volt, most a bűnt és halált legyőző
mennyekből való Erőség áll melléd: Jézus Krisztus! A neveden szólít az Úr!
Mária, Simon, Jóna fia, Tamás, Saul-Saul (…)!
Tamás
nem volt a Feltámadott Jézust látó tanítványok közt, amikor Krisztus ebben a
közös tapasztalatban részesítette őket. Miért fontos ez a mondat? Azért, mert
Krisztus Jézus most is és ezután is így akarja kijelenteni nekünk önmagát, amíg
az Ő ígérete értünk vissza nem jön. Ő a gyülekezetben akar jelenvalóvá válni,
benned és bennem! Abban a gyülekezetben akar jelen lenni, amelyben
Szentlélekkel prédikáltatik az Ő Igéje. A tanítványai között akar megjelenni,
és egymással együtt, az Atya-Fiú-Szentlélek közösségben akar bennünket
részesíteni, az Ő igazságából, az Ő valóságából, az Ő jelenlétéből, mindenből!
A
hangsúlyos itt az együtt! Az egy hete már Krisztussal járó tanítványok ismerték
az „együtt” erejét és titkát. Tudták, hogy Tamás nélkül csonkák és
fogyatékosok; nem tehették meg, hogy lemondjanak róla, ezért kitartó munkával maguk
közé hívták őt.
Tamás
hallani sem akart a közben tanúvá lett tanítványtársai új Írásértelmezéséről és
közösséggyakorlásáról, makacsul ragaszkodott saját hipotéziséhez:
- „Ha
nem látom az ő kezein a szegek helyeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegek
helyébe, és az én kezemet be nem bocsátom az ő oldalába, semmiképpen el nem
hiszem (Ján 20:25)!”
Ez
a Tamás kitalálta, hogy ő szerint mi győzné meg őt arról, hogy szeretet Ura és
Mestere él. Tamás ekkor még a régi Jézust akarta volna visszakapni és nem
tudta, hogy őt csak a feltámadt Messiásban láthatja viszont, mert Jézus
Krisztusban már minden régi elmúlt és feltámadásában újjá lett minden![3] Véssük ezt mélyen a
szívünkbe! Mindaz, ami régi már nincs, és ami a helyére került, az teljesen új!
A felismerhetetlenségig új a régihez képest! Annyira új, hogy nem lehet
kitalálni, sem pedig elképzelni. Olyan új és annyira más, hogy még csak hozzá
hasonlót sem láthatott soha emberi szem, hallhatott volna fül, gondolhatott
volna meg elme és szív (1Kor 2:9). Erről
az újról semmi tapasztalatuk nem volt addig a tanítványoknak, míg meg nem
jelent nekik, és mi is csak azért hallhatunk felőle mert Krisztusban
kijelentetett (1Kor 2: 10), ők pedig megtapasztalták és Szentlélekisten bennük
elvégzett munkájaképpen elmondták nekünk is. Elmondták, hogy az ő hús-vér
testük hogyan viselkedett a feltámadott Jézus jelenlétében, és e gyarló testen
keresztül, hogy ragyogott fel bennük a Krisztus. Ezen a világon mi is kizárólag
Szentlélek bennünk elvégzett munkája által ismerjük meg Krisztust és örökkévaló
Atyánkat, hacsak el nem ragadtatunk a harmadik égig (2Kor 12:2), hogy utána
ugyanúgy képtelenek legyünk a mennyei világról bármit is mondanunk (2Kor 12:3-4)!
Nyolc
napra rá eljött az igazság órája a Tamás számára is. Úgy voltak együtt a
tanítványok, mint a többiek egy héttel előtte, csak most már Tamás is velük
volt. Önmagában már ez is csoda, hisz előtte Tamás teljesen
beszámíthatatlanoknak látta a társait és a csoda az, hogy ennek ellenére sem
zárkózott el előlük, mert szavukra a következő alkalommal már ő is együtt volt
velük. Nyolc nap alatt valami megváltozott! Eddig a keserűség, a kiábrándulás
vitte azt az őszinte, egyenes embert, de most ő vitte a keserűséget! Ő vitte a
(kételkedését) hitetlenségét a bizalmatlanságát Jézushoz.[4] Akkor a Feltámadt Úr a
bezárt ajtó mögötti tanítványoknak pontosan úgy jelent meg ez alkalommal is
mint egy héttel előtte, de most Tamáshoz szólt, és rajta keresztül minden
tamáskodó tanítványához, mert nem csak Tamás volt ott Didimusz, azaz kettős,
hanem a többiek is, hiszen mindnyájan kételkedtek (Lk 24: 41)! Mikor tehát a
feltámadott Jézus megérkezett a tanítványok közé, ezt mondta:
- „Tamás,
hozd ide (…)!” Tamásnak vinnie kellett (…)!
- „Hozd
ide” – mondja az Úr ma nekünk, nekem is és neked is! Ne tartsad magadban
egyéni, családi, közösségi, nemzeti problémaidat, gondjaidat, terheidet! Hozd
ide és tedd azokat az Én halálba vivő sebeimbe! Ott a helye mindennek, ami
halálba való.
És
akkor ezt felelte Tamás:
- Én
Uram és én Istenem! Monda neki Jézus:
- Mivelhogy
láttál engem, Tamás, - mondta Jézus, hittél: boldogok, akik nem látnak és
hisznek (Ján 20:27-29).”
Tamás,
és azóta is minden tamáskodó ember a Krisztus gyülekezetében ezt hallja, de nem
embertől, hanem magától Krisztustól:
- „Hozd
ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet; és hozd [ide] a te kezedet, és
bocsássad az én oldalamba: nézd, Én előtted állok és élek! Ne légy hát hitetlen,
hanem legyél hívő (Ján 20:27-28)!
Csak
lehet, hogy éppen az a folytatás marad el részünkről, ami a Tamás részéről
akkor és ott megtörtént és el is hangzott, amikor Tamás a földre borult imádva
Krisztust és így kiáltott fel:
- Én
Uram és én Istenem!
Hát
igen! Csak éppen az imádat, a leborulás marad el, és a boldogság, hogy hiszel.
Mert az is történhetne most itt, hogy tele legyen ez a gyülekezet boldog
emberekkel, akik tényleg tudják, hogy Krisztus él és ők is élnek, Ő vele
együtt, mert az ő életük immár elválaszthatatlan a Krisztusétól!
Isten
Fia a szíveket vizsgálja. Ahogy tudta, hogy mi volt a Tamás szívében úgy tudja,
hogy éppen most mi van a te szívedben is. Tamást valójában nem az győzte meg,
hogy végül odament Jézushoz és a sebeibe helyezte a kezét és az ujját. Tamást
az változtatta meg, ahogyan a feltámadt Jézus szájából hallotta vissza a saját
testén-lelkén belül, mindazt, amit csakis egyedül ő tudott, csak egyedül ő érzett,
csak egyedül ő mondott, vagy gondolt az ő szeretett Uráról, de ki sem tudta
mondani, viszont a Messiás Jézus szájából ott a gyülekezetben visszahallott. Ez
győzte meg Tamást. Azóta is minden hitre jutott keresztyént ez győzi meg. Az
tudni illik, hogy Krisztus Jézus úgy lát belénk, oly módon hozza a felszínre a
leg elrejtettebb gondolatainkat és érzéseinket is, és mindent, ami bennünk van,
amiről csak az ember maga tud és senki más, csak ő és az Isten, hogy ebben a
találkozásban úgy jeleni meg és szólal meg az Úr, hogy megmutatja, hogy
valójában ki is vagyok én, ki is vagy te kedves testvérem az Ő szemében.
- Mivel
én vagyok az Úr, a te Istened, Izraelnek Szentje, a te megtartód (…), kedves
vagy az én szemeimben, becses vagy és én szeretlek (…), ne félj, mert én
veled vagyok (…)! Ézs 43:3-5.
- Én
így ismerlek téged, - mondja az Úr! Tamás ebből jön rá, hogy a Feltámadottat
látja és hallja.
Ez
a lehetőség nekünk is adott!
Tamás,
igen ez a nevén szólított Tamás akkor és ott azért nem tudott állva maradni és
azért omlott össze és borult le imádatban Krisztus Jézus előtt mert akkor ennek
a megszólított Tamásnak elkezdtek fájni az, hogy ő hitetlen volt és
hitetlenségében megbántotta Jézust. Bizony A halálból feltámadott Jézust
bántotta meg akkor, amikor nem hitt a tanítványtársainak, a saját testvéreinek.
Bennük és általuk Jézust bántotta meg, amikor azzal hencegett előttük, hogy
majd a saját ujja és keze meg fogja győzi őt. Mindezzel frissen vérző sebeket
okozott Jézusnak. Ezek a sebek viszont már tényleg meggyőzték Tamást, mert sajogni
kezdtek Tamásban is. Igen, azok a sebek, amelyeket ő kételkedve a feltámadt
Jézuson ejtett. Ez a sajgó fájdalom győz meg bennünket is arról, hogy mi is már
a Jézus Krisztus belénk helyezett életével élünk, mert mi is szeretjük Őt. Ha
nem élnénk, nem fájna, hogy Jézuson sebeket ejtünk, ha pedig nem szeretnénk Őt,
szintén nem fájna, észre se vennénk, hogy megbántjuk Őt, de mivel élünk és
szeretjük is Őt, az Ő sebei nekünk, sőt bennünk is fájnak, mert egy test
vagyunk Jézus Krisztussal! Ebből tudjuk, hogy élünk, és nem akármilyen élettel
élünk, hanem örökélettel élünk, éppen úgy, ahogy Urunk és Istenünk!
Összefoglalva
tehát, bár elméletileg lehetetlen a feltámadt Krisztust megbántanunk, a valóság
még sem ezt igazolja, hanem az ellenkezőjét, hogy bizony a feltámadt Isten Fiát
is meg tudjuk sebezni! Az Isten Igéje viszont ezt nem tanácsolja, sokkal inkább
ezt tanácsolja:
- „Csókoljátok
a Fiút, hogy
meg ne haragudjék és el ne vesszetek az úton, mert hamar felgerjed az ő
haragja. Boldogok mindazok, akik Ő benne bíznak (Zsolt 2, 12)!”
Hogyan
lehetséges a Fiút megcsókolni?
A
választ a Példabeszédek könyvében találjuk:
- Ajkakat
csókolgat az, aki igaz beszédeket felel (Péld 24:26). Mit jelent igaz beszéddel
felelni a Fiúistennek? Azt, amit akkor és ott Tamás is tett, leomlott a lábához
és így szólt:
- „Én
Uram és én Istenem!” A Szentlélek általi igaz Isten imádás ez, a Lélek egysége!
Bizony
boldogok, akik nem látnak, de hisznek, azaz, bíznak! „Hitben élni sokkal
biztonságosabb és boldogabb dolog, mint érzéseinkre vagy cselekedeteinkre
támaszkodni. (…) Uram, én Benned hiszek, Benned bízom,”[5]- mondta akkor Tamás és
mondom most ő vele együtt én is!
Így
szólította Jézus Krisztus a nevén Tamást, így tanította meg hinni és hívta meg
a boldogok gyülekezetébe, de nem a felmenőitől örökölt nevén szólította meg őt,
hanem az ő saját benső rejtett lényének a nevén, amit egyedül csak Tamás
tudott, amiből Tamás önmagára ismert és a vele beszélő Jézusára, akit szeretett.
Amikor pedig így hallotta a Jézus ajkáról ez a Tamás, hogy ki is ő valójában,
hogy úgymond ki is vagyok én Uram a Te szemedben, akkor győződött meg, hogy a
feltámadott Krisztussal találkozott.
Mindezt
Tamással együtt a többi tanítvány hasonlóképpen átélte, nemcsak Tamás egyedül. Előtte
már átélte ezt a személyes megszólítottságot a Magdalából való Mária, Kleofás
és emmausi társa, Simon-Péter a Jóna fia, János a szertett tanítvány, és a
többi apostol mind, majd sorukban végül az a Pál is, aki „Saul-Saul (…)” névre
hallgatott! Ezért adta nekünk az Úr velük együtt az ősatyák, a próféták az Ó és
Új szövetségi egyház gyülekezetét, és benne ezt a gyülekezetet is, hogy benne
és általa nekünk is megjelenjen, ahogyan nekik, úgy nekünk is, kinek-kinek
személyesen és bensőségesen! Nemcsak a nyomorúságunk krátere személyes, hanem
az abból való üdvözítésünk is az!
Tamásnak
(és vele együtt a feltámadt Krisztus minden tanújának) tehát úgy volt dézsavu
megtapasztalása szemtől szembe a Feltámadottal, hogy szent jelenlétében azt
élte át, hogy a Messiás Jézus mindent tud róla (Ján 1:48-50), és mindent
elmondott neki, amit csak gondolt, érzet és cselekedett.
- Én
Szabadító és Üdvözítő Uram és én Istenem, Te, ki mindent napvilágra hoztál
bennem, - tört ki Tamásból az igazság beszéde!
Akkor
és ott, a tanítványoknak abban a gyülekezetében, amelyben a megszabadított igaz
Isten imádók Lélekben és igazságban imádják Istent,[6]Tamás úgy látta és ismerte
meg Krisztust, mint aki már nemcsak rajta kívül áll a maga feltámadt valójában,
ő tőle isteni messzeségben, hanem mint aki a saját, egyszerre régi és új testén-lelkén
belül is él már, mint egyetlen (személyes) üdvözítő Ura és teremtő Istene!
Tamás
erre a felismerésre hit által jutott el és nem a szeméhez, ujjához vagy kezéhez
láncolt és e világra idomított agyvelöje által, bizony a Krisztustól kapott
kegyelmi ajándék által! Krisztust ez a hit ragadja meg és az Ő jelenlétében él (Vö.
Luther Márton 2010, 128), a hívő pedig e teremtő Igével eggyé váló hit által
úgy fonja magát Ő belé, mint ahogy a magzat válik eggyé az őt tápláló
anyaméhhel, és viszont, ahogy az anyaméh fogadja magába őt, mint saját
magzatját.
Részesülni
Krisztusból (Zsid 3:14) pontosan ezt jelenti, hogy a beoltott szőlővessző eggyé
válik és egy világot képez a szőlőtővel (Ján 15:4-10)!
Ez
tehát röviden és tömören a Tamás tanúbizonyságtétele:
- „Gyertek
a Krisztus gyülekezetébe, hogy meglássátok és ti is megismerjétek (1Ján 1:2-4;
2:21; 5: 13; Ef 3:19) Őt, aki mindent megmondott nekem, amit cselekedtem! Nemde
Ő a Krisztus?”[7]
Vizsgáljátok meg!
De
igen! Bizony Ő a mi Urunk Jézus Krisztus! Boruljunk lábához, igaz beszéddel
válaszolva Neki imádjuk Őt! Áldott legyen szent neve most és örökön öröké!
Ámen.
[2] Elvettetik érzéki test,
feltámasztatik lelki test. Van érzéki test, és van lelki test is. Így is van
megírva: Lőn az első ember, Ádám, élő lélekké; az utolsó Ádám megelevenítő
szellemmé. De nem a lelki az első, hanem az érzéki, azután a lelki. Az első
ember földből való, földi; a második ember, az Úr, mennyből való. Amilyen ama
földi, olyanok a földiek is; és amilyen ama mennyei, olyanok a mennyeiek is. És
amiképpen hordtuk a földinek ábrázatját, hordani fogjuk a mennyeinek ábrázatját
is. Azt pedig állítom atyámfiai, hogy test és vér nem örökölheti Isten
országát, sem a romlandóság nem örökli a romolhatatlanságot. Íme titkot mondok
nektek. Mindnyájan ugyan nem aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk. Nagy hirtelen,
egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra; mert trombita fog szólni, és a
halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk. Mert szükség, hogy
ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára, és e halandó test
halhatatlanságot öltsön magára. 1Kor 15:44-53.
[3] Azért ha valaki Krisztusban van,
új teremtés [az]; a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden. 2Kor 5:17.
[4] Visky Ferenc: Méz a sziklából
áhítatok az év minden napjára, Koinónia Kiadó Kolozsvár 2003. (ápr 14).
[5] C.H. Spurgeon: Isten ígéreteinek
tárháza. Primo/Evangéliumi Kiadó 1994. oldal 121.
[6] De eljő az óra, és az most vagyon,
amikor az igazi imádók lélekben, és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya
is ilyeneket keres, az ő imádóiul. Az Isten lélek: és akik őt imádják, szükség,
hogy lélekben és igazságban imádják. Ján
4:23-24.
[7] Jertek, lássatok egy embert, aki
megmonda nekem mindent, amit cselekedtem. Nem ez-e a Krisztus? Ján 4:29.
