Hétkezdő meditácó a Veszprémi Kórház Belgyógyászati Centrumában, 2013.09.09-én.
Olvasandó: Zsoltárok 121:1,2 Igehirdető: Nagy Lajos
Ma egy hete még az iskolai tanévnyitásról és vele összefüggésben a most elindult tanév újdonságáról, a hit- és erkölcstan tantárgy bevezetéséről volt szó. Mára már elültek a lázas iskolavárás és készülődés utórezgései. A nebulók egy munkahetet már eltöltöttek a tudomány vásárában. Az édesanyák és édesapák pedig üdvrivalgással fogadták otthonukban csemetéiket, akik felé még jópár hétig el-el fog hangzani a bájos kérés: Na gyere, mesélj! És a szülő általában mindig pontosan tudja, hogy a suliban legtöbbször nem is szoktak rendkívüli dolgok történni. Így aztán majdnem felesleges a gyermek presszionálása. Inkább oda kell hagyni, rá kell bízni: ha nagy baj van, akkor amúgy is minden kiül a gyermek arcára s különösebb faggatás nélkül is kitör belőle, mint egy vulkán, a sérelem vagy éppen a bűntudat, a bűnbánat.
Ebben a mai meditációnkban – tovább göngyölve a múlt hétfői gondolatokat, kicsit még mindig a beindított hit- és erkölcstan oktatás összefüggésében – egy újabb zsoltárt kezdünk boncolgatni. Arra koncentrálva: mi lehet a hozadéka a kisebb-nagyobb közösségek, a család, a társadalom, a nemzet számára, ha esetleg épp az oktatási kormányzat által most, a 65 évi szünet után újra elindított hit- és erkölcstan oktatás valaminéműképpen katalizátor lenne a megújulásban.
Persze alapvető kérdés itt az: ki akarja a megújulást? Ki akar itt változást? A korszellem azt diktálja: e kérdésre nem kell feltartani a kezeket, nem kell színt vallani.
Mert az – úgymond – megosztó lenne s esetleg károsan befolyásolná az egyént, a személyiséget a maga egyedi kibontakozásában. Ugye ismerősek ezek a szövegek az individualista társadalom szlogenjei sorában?! Ezért aztán nincs más hátra, a meditáció műfaja szándéka szerint nem is akarna mást, minthogy jótékonyan meggondolkodtasson. Mi is a mi jólfelfogott érdekünk? Persze, hogy a megújulás. Persze, hogy a regenerálódás. A regenerálódás kifejezés mellett a szinoníma szótárban az áll: beforr, összeforr, rendbe jön. Hát persze, hogy itt, a mi hazánkban is, bizony be kellene forrni a sebeknek, össze kellene forrni sok mindennek és sok mindenkinek, ami és aki összetört és rendbe kellene jönnie úgy mindenestül a dolgainknak. De a regenerálódásnak az ígénye és a vágya megvan-e mindenkiben? Vagy van, aki már feladta? A teljes regenerálódás és talpraállás egyúttal vissza kellene, hogy vezessen a forráshoz, a forrásokhoz. No, ezért van óriási jelentősége az általános iskolákban bevezetett, immár szabadon választható hit- és erkölcstan oktatásnak.
Mert miről fog szólni ez a tantárgy? Arról, amit mai meditációs alapigénkben így hallottunk: „Tekintetem a hegyekre emelem: Honnan jön segítségem? Segítségem az Úrtól jön, aki az eget és a földet alkotta.”
A monoteista vallások jellegzetes teremtés-centrikussága és Teremtő-centrikussága szembeötlő. Az egyistenhívő vallások, így az ószövetségi zsidó vallás is és a Jézus-alapú keresztyénség is a Transcendensben, a Teremtő Istenben látja élete megoldását, Aki teremtette és fenntartja a világmindenséget és mindazt, ami és aki abban van. Az ószövetségi hitvilág kegyessége és tradíciója szerint az Isten a hegyen, azaz a magasságban lakozik. Ezért irányzékolja a zsoltáros is imádságát így: „Tekintetem a hegyekre emelem….”
Az ószövetségi ember gondolatmenetében szent hely az Ararát hegye, mert az özönvíz záró akkordjaként ott feneklett meg Nóé bárkája (I.Mózes 8:4). Szent hely a Hóreb hegye, mert Isten ennek a hegynek a lábánál hívta el Mózest, aki aztán kivezette Isten népét az egyiptomi fogságból (II.Mózes 3:1). De talán a Sinai hegy a legszentebb hely, mert ott adta át Isten Mózesnek a Tízparancsolatot (II.Mózes 19:20). Lehetne még sorolni az ószövetségi hegyeket, amelyek szerepe jelentős. Az Újszövetségben pedig majdnem elég is, ha csak a Golgota hegyére gondolunk. Szóval a hegy: Isten kijelentésének helye, Isten hatalmasságának a jelképe, szimbóluma. Ezért: „Tekintetem a hegyekre emelem…” Ez következik a teremtettségi mivoltomból.
A tekintet iránya rendkívüli fontossággal bír az ember mentalhigiénés állapota szempontjából. A felfelé tekintés – a maga fizikai-biológiai értelmében s parabolikus, jelképes értelmében egyaránt - egyenlő az emelt fővel járás fogalmával.
A testvérgyilkos Kaint még idejében így figyelmezteti az Úr: „…Miért csüggesztéd le fejedet? Hiszen, ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta.” (I.Mózes 4:6,7) Nem mellesleg aztán Kain nem az óvás szerint cselekszik, hanem megtörténik a baj; megesik az első testvérgyilkosság a földön.
Ugye, ismerős a kép, amikor valaki úgy tárgyal, hogy nem néz felfelé, a kommunikációs partnerének a szemébe, hanem lesüti a szemét és a cipője orrát szemléli. Ez a szituáció már eleve valami rosszat sejtet. Szemkontaktus hiányában nincsen valódi interperszonális kommunikáció. Ellenben aki a szemembe néz, attól őszinteséget remélhetek. Ám ennek a vizualitásnak távolabbi célja is van. A kommunikációs partner mögött ott vannak láthatatlanul a hegyek.
Aki a hegyekre, azaz felfelé emeli tekintetét, az jó irányba néz. Ez a felfelé tekintés, ez a hegyekre, sőt azokon túlra, egészen pontosan most már a földről a mennybe tekintés a keresztyén életfilozófia lényege.
Végül visszautalva a 65 év után ettől a mostani tanévtől kezdődően újra bevezetett hit- és erkölcstan tantárgy jelentőségére, azt mondhatnánk: annak lényege és intenciója egyértelműen az, hogy nevelje már a gyermeket egyfajta horizontális életlátásra, amelynek lényege ez: „Tekintetem a hegyekre emelem: Honnan jön segítségem? Segítségem az Úrtól jön, aki az eget és a földet alkotta.”
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
