Hétkezdő meditácó a Veszprémi Kórház Belgyógyászati Centrumában, 2013.10.07-én.
Olvasandó: Zsoltárok 121:6 Igehirdető: Nagy Lajos
Ma három közeli aktualitásról is illik megemlékeznünk. Ha legalább csak felvillanásnyit is, lássuk őket kronológiai sorrendben. Tegnap múlt egy hete, szeptember 29-én, vasárnap indult s tegnap ért véget az egyre szélesebb érdeklődésre számot tartó Teremtés hete rendezvény sorozat. Immár világméretű a kezdeményezés kibontakozása; különféle hazai- és külhoni civil szervezetek, alapítványok, egyházak, magánszemélyek és szervezetek, valamint elszántan és célratörően küzdő akítvisták vették pártfogásukba ezt az ügyet.
Mi a Teremtés hete rendezvényeinek célja? Röviden az, hogy az ember lássa, belássa teremtettségi mivoltát és ennek megfelelően vonja le a szükséges konzekvenciákat a teremtett világ iránti felelősség tekintetében. A magyar keresztény-keresztyén egyházak különféle célszervezeteik által, ökumenikus testvériségben idén is megünnepelték a Teremtés hetét. Ennek célja a közös ünneplés és a közös cselekvés, hogy legalább az egyházak aktívan vegyék ki a részüket a teremtett világ fenntartható fejlődésében. Mi van a demonstratív programok mögött a gyakorlatban? Az, hogy például a teremtésvédelmet komolyan vevő testületek és kezdeményezéseik példát adóan preferálják az elektronikus levelezést, hogy minél kevesebb (hulladék) papír keletkezzék. Ha pedig a nyomtatás elengedhetetlenül szükséges, akkor környezetkímélő papírt használnak s ezt ajánlják másoknak is. Kampányszerű hulladék gyűjtő akciókat szerveznek. Minden eszközzel igyekeznek környezettudatos magatartásra nevelni.
Ezenközben a múlt héten kedden volt az Idősek Világnapja. Az Egyesült Nemzetek Szervezete 1991-ben nyilvánította ezt a napot az öregeink iránti felelősség felkeltésének világnapjává. Nap, mint nap látjuk a munkánk során: mennyire nagy szükség lenne a felvilágosító munkára e tekintetben. A három-, sőt esetenként esetleg négy generációs, békés együttélésben lévő család modell emléke már rég a múlté. Az egyfelől globalista, másfelől károsan individualista fogyasztói társadalom, úgy tűnik, nem képes humánusan megoldani ezt a kérdést. Vannak üdítő kivételek, amelyek tiszteletet parancsolóan, felkiáltójelként figyelmeztetnek: lehet ezt másként is csinálni, de ezek ritkaság számba mennek.
Már az elmúlt XX. század hetvenes éveiben vészharangot kongatott Galgóczi Erzsébet írónő ebben az összefüggésben, „Úszó jégtábla” című novellájában. Témájához az ötletet Gottfried Benn ide vonatkozó tanulmányából merítette, aki azt írta már akkor: A történelem előtti időkben a primitív északi törzsek úgy szabadultak meg az öregektől, hogy kitették őket az úszó jégtáblára, és sorsukra hagyták őket. Az írónő, Galgóczi Erzsébet az akkori modern(!) keretekbe foglalja az ötletet s a nagyvárosi panel lakónegyedekbe „vontatja” be az úszó jégtáblát, mint analógiát. Az írásmű már akkor (!) súlyos társadalombírálat. (Pedig akkor még nem volt sajtószabadság.) Az írónő vádol. Azokat, akik az akkori – úgynevezett – jóléti társadalomban – hiszen a totálisan eladósított országban hitelből volt háromhatvanas kenyér és adómentes élet, filléres energia és kádárjánosos gulyáskommunizmus – elfeledkeztek arról, hogy szüleik, nagyszüleik sokkal nehezebb körülmények között, nélkülözések közepette nevelték őket, amit illenék visszahálálni.
Galgóczi Erzsébet novelláját egyáltalán nem lehet összehasonlítani Sánta Ferenc:„Sokan voltunk” című írásával. Abban ugyanis Sánta Ferenc a saját gyerekkorát idézi vissza, a szörnyű éhezést és nélkülözést. Amikor a Nagyapának saját önszántából kell elmennie az úgynevezett „Büdös”-be, ahol szabályszerű öngyilkosságot kell elkövetnie, hogy unokáinak több jusson a néhanapi ételből. Ott és akkor ez „szociális tett” volt a nagyon tiszteletreméltó nagyszülő részéről. A miénkhez hasonlóan elöregedő társadalmak súlyos kérdése ma az idősek szociális gondozásának ügye. Mi újság ezen a fronton, merül fel a költői kérdés. Hogyan explorálódik a lelkekben és milyen vetületben terveződik, mint feladat a társadalom szintjén ma ez a súlyos, égető kérdés?
Végül ezen a reggelen arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy tegnap október hatodika volt, az aradi vértanuk napja. A magyar nemzet dicső- és egyúttal fájdalmas történelmében beágyazódott e tizenhármas szám, a tizenhárom aradi vértanu nevével. Úgy állnak Ők a történelem mennyei horizontja fölé magasodottan, mint tizenhárom felkiáltójel. Ha mindenki csak egyetlen felkiáltójelre tekint fel, akkor is bőven fog belőle erőt, tartást, jellemet, kitartást, mindhalálig való hűséget magába integrálni. Egy mélyen spirituális nagy gondolkodó így fogalmazott: A mártírok vére magvetés. Abban az értelemben ugyanis, hogy életáldozatuk nem az enyészet, hanem éppen a kikelet, a kibontakozás, a feltápászkodás, a talparállás és az idvezítő távlatok üzenete: „…Még jőni kell, még jőni fog / Egy jobb kor, mely után / Buzgó imádság epedez / Százezrek ajakán…” (Vörömarty Mihály: „Szózat”)
Ilyen optimista alapállásból kell értelmeznünk – szó szerinti értelemben s parabolikus értelemben egyaránt - a mai bibliai idézetet is: „Nem árt neked nappal a nap, sem éjjel a hold.” Majd ennek fényében kell látnunk a Teremtés hetét, az Idősek Világnapját, az Aradi Tizenhármakat és e három különböző apropó egymásba kapcsolódó együttes üzenetét.
Bezárásul álljon itt Ady Endre: „Október 6.” című verse:
Őszi napnak mosolygása,
Őszi rózsa hervadása,
Őszi szélnek bús keserve
Egy-egy könny a szentelt helyre,
Hol megváltott - hősi áron -
Becsületet, dicsőséget
Az aradi tizenhárom.
Az aradi Golgotára
Ráragyog a nap sugára,
Oda hull az őszi rózsa,
Hulló levél búcsu-csókja;
Bánat sír a száraz ágon,
Ott alussza csendes álmát
Az aradi tizenhárom.
Őszi napnak csendes fénye,
Tűzz reá a fényes égre,
Bús szívünknek enyhe fényed
Adjon nyugvást, békességet;
Sugáridon szellem járjon,
S keressen fel küzdelminkben
Az aradi tizenhárom.
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
