Olvasandó: Zsoltárok 80:4
Istenünk, újíts meg bennünket! Ragyogtasd ránk orcádat, hogy megszabaduljunk.
Istenünk, újíts meg bennünket! Ragyogtasd ránk orcádat, hogy megszabaduljunk.
Igehirdető: Nagy Lajos
Rendkívül gazdag üzenete volt a két héttel ezelőtti – kivételesen nem hétfői, hanem keddi – meditációnknak, a Szentháromság Vasárnapjának többféle aktualitására nézve. Több irányú kitekintéssel is. Ma már a Szentháromság Vasárnapját követő második meditációnk van soron.
Ez a mai Ige valamiféle generális „lelki rekonstrukció”-t sürget. „Istenünk, újíts meg bennünket! Ragyogtasd ránk orcádat, hogy megszabaduljunk.” Tisztázandó: azt kell megújítani, ami, vagy aki megújításra szorul.
Azonban még mielőtt az alapos szövegelemzésben elmerülnénk, halljuk, hogy hangzik az alapige két másik fordításban. A napokban vitatkoztam egy Igével élő, nyitott, de rendkívül kritikus barátommal – természetesen a hit-kérdésekről és a Bibliáról. Elmondtam Neki: ha egy, akár héberből, akár görögből magyarra fordított szövegrészt többféle fordításban elemezhetünk, az azt eredményezheti, hogy Isten Szentlelkének világosságában az Igének sokkal gazdagabb jelentés tartalma bontakozik ki előttünk a különféle szöveg variánsok, szó-szinonímák egybevetése által.
Ezek után lássuk most is a fordítási változatokat. A katolikus Szent István Társulat legújabb fordításában így hangzik a mai Ige: „Seregek Ura, állíts helyre minket! Ragyogtasd ránk arcod és megmenekültünk.” Az archaikus Károli fordítás így fogalmaz: „Oh Isten, állíts helyre minket, és világoltasd a te orcádat, hogy megszabaduljunk.”
Lássuk a három fordítási változat egybevetésének eredményét. A zsoltárvers első ima-kérését kettő az egy ellenében az „…állíts helyre minket!...” hármas szókapcsolattal adja vissza. Míg a harmadik így fordítja ezeket a szavakat: „…újíts meg bennünket!...” Itt jön be a képbe az a jól ismert mondás, miszerint ha ketten ugyanazt csinálják, nem ugyanúgy csinálják s ha ketten ugyanazt mondják, nem ugyanúgy mondják. Pontosan erről van szó ez esetben is.
Ez azonban nemhogy levonna bármit is az üzenet értékéből, hanem ellenkezőleg. Még gazdagabban kibomlik annak exhortatív tartalma és üzenete.
Lássuk ezeknek az applikálását néhány példán keresztül.
Amikor valamit vagy éppen valakit – úgymond – helyre kell tenni, akkor teljesen jogos az ígény: Uram, „…állíts helyre minket!...” Mindegyikőnket, de leginkább azt, aki az objektív értékítélet szerint valami miatt különösképpen helyretételre, helyreállításra szorul.
Amikor pedig a ma divatos, korszerű GPS navigációs rendszer az útvonaltól való eltérést észlel, akkor határozott és rövid, egyértelmű, felkiáltójeles utasítást fogalmaz meg: Újratervezés! Azaz: - valamilyen szinten legalábbis – Uram! „…újíts meg bennünket!...” Vagyis ebben a komplexitásban kell látni a dolgot: az emlegetett újratervezés, az útvonaltervezés helyreállítása egyúttal mindkét kivánalomnak eleget tesz. Egyfelől: az „…újíts meg bennünket!...” parancsa szerint ténylegesen újításra kerül sor, hiszen valami újra gondolandó. Másfelől ugyanakkor: ez az újragondolás egyértelműen a rend helyreállítását célozza, tudniillik valami helyre kell, hogy álljon, ami valamilyen szinten deformációt szenvedett. Uram, „…állíts helyre minket!...”
További, közösségi aspektusok – immár az egyén, az egyedi személyiség köréből kilépve…
Ha úgy alakult a világ sorsa a történelem során, hogy különféle forradalmakra volt szükség a társadalmakban, akkor az alapelv mindig ez volt: a revolutio! A szó magyar értelmezése így hangzik: forradalom, ugrásszerű fejlődés. Igen ám, de a latin revolúció szó „re” előragja egyértelműen azt súgja: a sorrend az, hogy itt valaminek elébb vissza kell állnia, helyre kell állnia ahhoz, hogy aztán, ennek a helyreállításnak az eredményeként létrejöhessen, létrejöjjön az igazi forradalom, az ugrásszerű fejlődés.
Egy példa. A jövőre ötszáz éves reformáció 1517. október 31-én történt megindulásakor eredetileg egyáltalán nem „innovatív”, minden „régit” felborító újításként új vallást létrehozó szándékkal indult el. Luther Márton ágostonrendi szerzetes nem akart új vallást alapítani! Ellenkezőleg. A reformáció lényege eredetileg az volt: vissza a forráshoz, vissza a Bibliához! Aztán az lett belőle, ami lett.
Más. A Rákóczi szabadságharc azt írta zászlajára: Pro Patria et libertate – a Hazáért és a szabadságért. Mi volt ez? Vajon nem az-e, hogy a Haza örök, az ember – s közte a magyar ember – szabadság-ígénye is örök. Mi ez, ha nem az „alapokhoz” való visszatérés szent víziója?! Dehogyisnem! Itt viszont fontos megjegyezni: a libertate egyáltalán nem a mai liberalizmus gondolatával azonos szabadság-képzet. Az valami egészen más, amit ma liberalizmusnak neveznek!
Végül a mai zsoltár-alapige első tagmondatának lezárásaként summázzuk a mondanivalót. Az Újszövetség egyetlen prófétai könyvének, a János apostol mennyei jelenéseiről írott könyvnek a végén azt olvassuk, hogy a Feltámadott és megdicsőült Úr Jézus Krisztus mondja: „…Ímé mindent újjá teszek…” (Jelenések 21:5) Tehát ígéret van arra nézve, hogy az „…újíts meg bennünket!...” kérés valóság lesz. Közben az is teljesül: „…állíts helyre minket!...”
Ilyen egyszerű lenne ez? Igen. Ilyen egyszerű, azoknak, akik hinni tudnak benne. Mert: a hit bizony csodákra képes!
A második tagmondat: „…Ragyogtasd ránk orcádat…” - vagy a másik fordítási változat szerint „…világoltasd a te orcádat…” - gyönyörűségesen egyértelmű. Merthogy arról van szó, hogy ott van már a zsoltárban: „…Világosságom és segítségem az Úr, kitől félnék.” (Zsoltárok 27:1) Aki azt kéri, hogy „…Ragyogtasd ránk orcádat…” – vagy „…világoltasd a te orcádat…” - az tudja, övé a győzelem! Minden helyzetben és minden körülményben? Igen, minden helyzetben és minden körülményben! Annál inkább, mert a keresztény-keresztyén közösségek ökumenikus áldásmondó formulája, a klasszikus Ároni Áldás részlete így hangzik: „Áldjon meg tégedet az Úr, és őrízzen meg tégedet. Világosítsa meg az Úr az ő orcáját terajtad…” (IV.Mózes 6:24,25) Az újabb fordítás így fogalmaz: „Áldjon meg téged az Úr, és őrízzen meg téged.! Ragyogtassa rád orcáját az Úr…”
Aztán amikor – egyéni és közösségi vonatkozásait tekintve is - megvizsgáltuk az első két tagmondatrészt, hogy „Istenünk, újíts meg bennünket! Ragyogtasd ránk orcádat…” – akkor következik az imádságos kérés lezárása, hogy tudniillik miért is legyen minden így? Azért, „…hogy megszabaduljunk.” Mitől és kitől is? Attól és azoktól, amik és akik egyértelmű kerékkötői az Istennel való kapcsolatnak, valamint a lelkek egyértelmű, érzékelhető, jótékony konszolidációjának, homeosztázisának. Az Isten-ember kapcsolat megújítása, helyreállítása és az élethorizontokon Isten orcájának felragyogása, folyamatos világolása eredményszerűségében a minden rossztól való megszabadulással jár együtt. Aki ezt már kipróbálta, az tudja: alig van ennél természetesebb ok-okozati összefüggés.
Lássuk most már mindennek a történelmi applikációját is.
Tegnapelőtt volt a Trianoni Békeszerződés aláírásának 96. évfordulója. A valójában nem békeszerződés, hanem béke-diktátum Nagymagyarország területének kétharmadát és benne ötmillió honfitársunkat valósággal odalökte, oda száműzte elébb a sátánnak a magyar identitást felszámoló, gonoszul kitervelt kohójába, majd későbben a sztálini önkény szintén sátáni borzalmába.
Aki igazán magyarnak érzi s annak is tartja magát – és nem valamiféle más identitáshoz tartozik, igazodik - annak Trianon nem gyógyuló sebe ma is folyamatosan fáj. Fáj, mert a történelemnek bizonyos időszakonként érzékelhető, ataviztikus istentelenségét, krisztustalanságát és emberellenességét látja benne.
Éppen emiatt a Magyar Parlament 2010-ben törvénybe foglalta, hogy az 1920-as trianoni békeszerződés aláírásának évfordulójára emlékezve, június 4-ét - minden azt következő esztendőre nézve - a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánítja. A parlamenti szavazás során – 2010. május 31-én – a Magyar Országgyűlés 302 igen, 55 nem és 12 tartózkodó szavazat mellett döntött a határozat mellett és így, ezzel az indokolással fogadta el a törvényt:
„…A több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme.”
Ezt a törvényt Sólyom László akkori magyar köztársasági elnök 2010. június 3-án aláírta, és a trianoni 90. évforduló napján, 2010. június 4-én hatályba is léptette.
Az elmúlt szombat tehát a Nemzeti Összetartozás Napja volt. Nem hiszem, hogy említés nélkül kellene ezt hagynunk!
Vajon miért lehet ez a 96 esztendős történelmi ballépés ennyire elevenen bennünk élő fájdalom? Nincsenek kétségeink. Azért, mert a történelem mindig konzekvens. A dolgok nyomonkövethetően ok-okozati összefüggésben vannak egymással. Trianon egyértelműen felrúgta a szentistváni örökséget, a Keresztyén Magyarország vízióját. Vele megkezdődött 96 évvel ezelőtt egy erodálódási folyamat. Aminek a végét még nem is látjuk.
Merthogy mi a helyzet ma? Az, hogy Magyarországot – és természetesen vele együtt a volt Keresztyén Európát egy olyan beláthatatlan bevándorlási invázió akarja erőszakosan multikultúrálissá tenni, amely sajnos irreverzibilis víziókat hordoz magában. Kik-ki gondoljon amit akar, de a tények makacs dolgok.
Két hete a Bajorországi Közszolgálati Televízió adta hírül: Németországból tömegek vándorolnak ki Magyarországra. Tíz kivándorolni szándékozó közül nyolc család a Balaton mellett szeretne letelepedni. Így indokolják: Németországban már annyira érzékelhetően megváltozott a társadalom összetétele, hogy alig hallható szabatos, helyes német beszéd. Mert a jövevények pongyola nyelvezettel beszélnek. És – ez a legfontosabb - így mondják: Magyarországon még mindig túlsúlyban vannak a keresztyének.
Bravó! A németek rájöttek arra, amire itthon mi kevésbé. Tehát: hurrá, Magyarország! A németek még mindig pozitívebb képet látnak rólunk, mint ami – mondjuk meg őszintén – a valóság. De hát ez azt jelenti, hogy ezek szerint még igenis helyreállítaható sok minden. Nincs veszve még minden! „Seregek Ura, állíts helyre minket! Ragyogtasd ránk arcod és megmenekültünk.” A másik két fordítás így fogalmazott a mondat utolsó szavaiban: „…hogy megszabaduljunk.”
De a három fordítás közül az egyik így hangzott – halljuk újra s érzékeljük a különbséget! -: „Seregek Ura, állíts helyre minket! Ragyogtasd ránk arcod és megmenekültünk.” Azaz: kegyelemteljesen már perfektumról, befejezett múltról beszél: „…és megmenekültünk.” Már kész a megoldás – Isten segítségével!
Vagyis: ez a bátor hozzáállás kell a magyar szívekben! Hogy tudva tudjuk, már előrevételezetten: már megszabadultunk… Csakhát ezért elébb még nekünk is – szabadakarati felelősséggel - tenni, tenni kell! Imádsággal! Kiállással! A hangunk hallatásával! Hogy nem birkák vagyunk a krisztustalan Európai Únió aklaiba beterelve, hanem önálló személyiségek vagyunk, Istentől nyert mandátummal! Akik kérik az Úrtól: „Seregek Ura, állíts helyre minket! Ragyogtasd ránk arcod és megmenekültünk.”
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
