Anyák napja 2017.május 7.
Vörösberény
Igehirdető: Faust Gyula
Alapige: Könnyekre fakadt Jézus.”
Jn 11: 35.
Bibliaolvasás: Amikor aztán Jézus
odaért, megtudta, hogy már négy napja a sírban van. Betánia pedig közel,
mintegy félórányira volt Jeruzsálemhez, ezért a zsidók közül sokan
elmentek Mártához és Máriához, hogy vigasztalják őket testvérük
miatt. Márta, amint meghallotta, hogy Jézus jön, elébe ment, Mária azonban
otthon maradt. Márta ekkor így szólt Jézushoz: „Uram, ha itt lettél volna,
nem halt volna meg a testvérem. De most is tudom, hogy amit csak kérsz az
Istentől, megadja neked az Isten.” Jézus ezt mondta neki: „Feltámad a
testvéred!” Márta így válaszolt: „Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az
utolsó napon.” Jézus ekkor ezt mondta neki: „Én vagyok a feltámadás és az
élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az
nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?” Márta így felelt: „Igen, Uram, én hiszem,
hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, akinek el kell jönnie a
világba.” Miután ezt mondta, elment, és titokban szólt a testvérének,
Máriának: „A Mester itt van, és hív téged.” Ő pedig, amint ezt
meghallotta, gyorsan felkelt, és odament hozzá. De Jézus még nem ért be a
faluba, hanem azon a helyen tartózkodott, ahol Márta találkozott vele. A
zsidók, akik vele voltak a házban, és vigasztalták, látták, hogy Mária hirtelen
felállt, és kiment. Utánamentek tehát, mert azt gondolták, hogy a sírbolthoz
megy, hogy ott sírjon. Mária pedig, amint odaért, ahol Jézus volt,
meglátta őt, leborult a lába elé, és így szólt hozzá: „Uram, ha itt lettél
volna, nem halt volna meg a testvérem.” Amikor Jézus látta, hogy Mária
sír, és a vele jött zsidók is sírnak, megrendült lelkében és háborgott, és
megkérdezte: „Hova helyeztétek őt?” Azt felelték: „Uram, jöjj és lásd meg!”
Jézus könnyekre fakadt. A zsidók ezt mondták: „Íme, mennyire
szerette!” Közülük néhányan pedig így szóltak: „Ő, aki a vak szemét
megnyitotta, nem tudta volna megtenni, hogy ez ne haljon meg?” Jézus - még
mindig mélyen megindulva - a sírhoz ment: ez egy barlang volt, és kő feküdt
rajta. Jézus így szólt: „Vegyétek el a követ.” Márta, az elhunyt testvére
így szólt hozzá: „Uram, már szaga van, hiszen negyednapos.” Jézus azonban
ezt mondta neki: „Nem mondtam-e neked, hogy ha hiszel, meglátod az Isten
dicsőségét?” Elvették tehát a követ, Jézus pedig felemelte a tekintetét,
és ezt mondta: „Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Én tudtam,
hogy mindig meghallgatsz, csak a körülálló sokaság miatt mondtam, hogy elhiggyék,
hogy te küldtél engem.” Miután ezt mondta, hangosan kiáltott: „Lázár, jöjj
ki!” És kijött a halott, lábán és kezén pólyákkal körülkötve, arcát kendő
takarta. Jézus szólt nekik: „Oldjátok fel, és hagyjátok elmenni!” Jn 11: 17- 44
Ma szerte az
országban mindenfelé kedves ünnepet ülnek a családok. Osztóznak a ballagó
diákok örömében szülők és rokonok, barátok. Ezen felül az édesanyákról is ma
emlékeznek meg sok helyen; ünnepet szentelünk édesanyáknak és édesapáknak,
hiszen miért zárnánk ki őket ebből az ünnepből? Ne múljék hát úgy el ez a nap,
hogy ne imádkoznánk a szüleinkért, vagy szülőkként a gyermekeinkért, sőt a
szeretteinkért, gyerekeink leendő férjeiért és feleségeiért, a megújult Isten
népéért. Ma még együtt lehetünk, a holnap viszont nem birtokoljuk, egyfelől
bizonytalan, másfelől pedig hatalmas változásokat hozhat.
A bennünket
egymáshoz kapcsoló biológiai, pszichológiai, szociális, érzelmi, lelki-szellemi
kötelékre ritkán, vagy egyáltalán nem is gondolunk addig, ameddig a
vélekedésünk szerint minden rendben van, de mi történik akkor, amikor egyetlen
szempillantás alatt minden kötelék elszakad?
A hallott
történet a betániai családot éppen egy ilyen elszakadt és szétbomlott
állapotban tárja elénk, melyben szinte minden érintett, mint valami furcsa kórus,
különböző hangon, csak egy dolgot ismétel: Ha itt lettél volna (…), ha nem
késtél volna el (…)! Hát nem tehette volna ez meg, aki oly sok mással megtette?
Mindez az
elkésett Jézusról szól, arról, milyen az, amikor mi csak az elkésett Jézussal
kalkulálunk, és csak az elkésett Jézushoz viszonyulunk.
Figyelemreméltó,
hogy e történet szerepélői hallottak már arról a Jézusról, aki feltámasztotta a
naini özvegy fiát, és arról, aki életre keltette a kapernaumi százados leányát,
a Jairus lányát. Akkor talán nem késett el?
Ezért Jézus
lekonfirmáltatja Máriát és testvérét, Mártát. Ezt mondta Mártának:
-
„Én vagyok (…)! 23 – 27 versek! Jött az ünnepi
felelet:
-
Igen, Uram, hiszem, hogy te vagy (…)!
De amikor Jézus
oda akar menni Lázárhoz, kiderül Márta igazi, vagyis a múlt csapdájába
visszazökkenő hite, mint régen a megkarcolt bakelit lemez, mely folyton
ugyanazt a szakaszt ismételte. Életünk lemezén ugyanis van egy nagy bevésődés;
jó, ha számolunk vele!
Így van ez a
mi életünkben is, mint Mártánál és Máriánál is volt. Hiszünk mindent, de amikor
tettre kerül a sor, úgy teszünk, mint Márta.
-
Isten őrizzen, oda ne! Azt már nem teheti, még
Jézus sem!
Így történt
ott is.
-
Hengerítsétek el a követ, - mondta Jézus!
Mi volt rá a
felelet? Az elkésett Istenről kialakult és megkövült felfogásuk. Szeretjük mi
is azon keresztül látni a dolgokat, még a cselekvő Krisztust is, aki
történetesen szól hozzánk.
Mária, Márta
és csapatának (jövőbe tekintő gyermeki hite) csődöt mondott, háttérbe szorult;
elfoglalta helyét az elkésett Jézus elmélete, a rossz feltevésen alapuló rossz
értelmezésük, az a mély és gonosz bekarcolódás.
-
Lekéstél Jézus! Igen, ha legalább öt nappal
hamarabb jöttél volna, nem most, amimkor folyik a test és szaga van.
Új mennyei,
nem szén, nem hidrogén és oxigén, nem a földi anyagalapú „merevlemezre” van
szükségünk a régi bekarcolt bakelit helyett! A régi, sokszor csak egy otromba
kő, mint a (The Flintstones) Frédi és Béni, avagy a két kőkorszaki szaki televíziós
rajzfilmsorozatban!
Márta is egy
kő volt, akit Jézusnak kellett elhengerítenie! Hány ilyen kővé -, és múltba dermedt
istenértelmezésünk van? A kő és a múlt nem él, tehát bálvány, és amilyen a
bálvány, olyan az alkotója is![1]
A hit,
ahogyan hallottuk is, jövőbe menekülés, pontosabban az élő Istenhez, aki nem a
múltban, hanem a jelenben van és a jövőben vár ránk.
Milyen jó,
hogy, Jézus nem kérdezte meg tőlük, hogy most mit tegyen, hanem a mennyei
Atyára figyelt!
Nagy
érdeklődéssel várták a kíváncsiskodók, - no, most mi lesz? Be fog menni hozzá?
Jézus dicsőítette
Istent! Ezt követően, mint ahogy ember szólítja barátját, Jézus a nevén hívta
azt, aki már négy napja halott, azt a Lázárt, aki földi viszonylatok közt már nincs.
-
Lázár jöjj ki!
Nagy élmény
volt ott lenni. Jöjjön ki a négy napos szagos hulla.
-
Oldjátok el, hagyjátok menni! Csodálatos és
hátborzongató volt.
Akkor ott
Jézus megrendült és sírt. Miért sírt? Miért siratta Lázárt, ha tudta, hogy egy
pár perc múlva fel fogja támasztani őt? Azért mert nem lehet senkinek, még az
Isten Fiának sem átugrania a halál és a feltámadás közti áthidalhatatlan
szakadékot! Végig kell járni a halállal együtt járó fájdalmak és keserű könnyek
útját, amelyen a dogmatikai tisztán látás, de még a tökéletesen visszaidézett
hitvallás sem segíthet! Igaz, hogy Lázár az Úrban halt meg, ezért ő Isten előtt
élt, akár Ábrahám, Izsák és Jákób. (25-26 versek) Mégis ez az út akkor a
legnehezebb, ha szeretjük azt, akit a halál elragad mellőlünk. Ha szeretjük őt,
akkor alkudozunk Istennel, vagy akár a halállal is, hogy ne őt, hanem engem,
mert életet akarunk annak, akit szeretünk, sőt a saját életünket is akarjuk
együtt az övével. E tehernek könnyeit ne akarjuk megspórolni, mert Jézus sem
tette. Sírjunk hát Ő vele együtt!
Jézus
szerette Lázárt. A halottak feltámasztását Isten egy olyan Fiúra bízta, aki
velünk együtt sír a gyászunkban, és erre az együtt érző könyörületre egyetlen
más teremtmény, arkangyal, kerub, szeráf, mennyei élőlény sem képes, csak az
ember Fia Jézus. Vigasztalásunk is csak akkor hiteles, ha elidőzünk abban a
mélységben, amelyben Jézus maga ott Betániában zokogva sírt! Könnyek közt és
megrendülten mondta az Úr a hitvallások hitvallását:
-
„Én vagyok a feltámadás és az élet:
aki hisz énbennem, ha meghal is, él; És aki csak él és hisz énbennem, soha meg
nem hal. Hiszed-e ezt? Ján 11:25-26.
-
Nem mondtam-e neked, hogy ha hiszel, meglátod
majd az Istennek dicsőségét? Ján 11: 40.
Bátorodjunk
fel és higgyünk a halottakat feltámasztó könny marta arcú és a halál kínzásának
sebhelyeivel teljes Krisztusban! Hitvallásunkkal valljuk, hogy eljön az Úr és maga
elé állítja a teljes emberiséget az élőket és a sok ezer évvel ezelőtt
megholtakat egyaránt. Hiszünk- e az ily hatalommal bíró Úrban?
Mit várunk mi
Jézustól?
Akkor és ott
többen azt várták, hogy a négy napos halottat már Ő is hagyja békén.
A
reformátorok például 500 évvel ezelőtt jól tudták, hogy mit várnak Jézustól. Az
üdvösséget, az üdvbizonyosságot, a békességet, a bölcsességet, egy igazi, új
szent életet, a szebb eljövendőt, a boldogságot. A mennyei Atya ismeretét, és
gyógyulást vártak, magát az életet.
Mit várunk mi
Jézustól?
Most mi
vagyunk ez a betániai gyülekezet. Gyászolunk, mert meghalt valami, ami nekünk
nagyon drága volt. Úgy érzünk, sőt úgy is látjuk magunkat, mint egykor a
babiloni fogságban Izrael:
„Embernek
fia! Ezek a tetemek az Izrael egész háza. Íme, ezt mondják: Elszáradtak a mi
csontjaink és elveszett a mi reménységünk; kivágattunk! Annak okáért prófétálj,
és mondjad nekik: Így szól az Úr Isten: Íme, én megnyitom a ti sírjaitokat és
kihozlak titeket sírjaitokból, én népem, s beviszlek titeket Izrael földjére.
És megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, mikor megnyitándom sírjaitokat és
kihozlak titeket sírjaitokból, én népem! És adom az én lelkemet belétek, hogy
megéledjetek, és leteszlek titeket a ti földetekre, és megtudjátok, hogy én, az
Úr, szóltam és megcselekedtem, ezt mondja az Úr Isten.” Ez 37:11-14.
Mi vagyunk ez
a nép, mert valójában mi is bele születtünk ebbe a síri és koporsói állapotba.
Teljesen megszokott a számunkra a sír rothadással teljes légköre és miliője.
Nekünk ez a természetes, nekünk ez a jó, és az élet jó illatát mondjuk
rossznak. Berendezkedtünk ebbe a sírba, összkomfortossá tettük, mint a cigány a
nappalivá berendezett kriptát. Mire gondolok?
Péter és
társai szerették a jeruzsálemi templomot, a temetővé meredt judaizmust, a mózesi
kultuszt, hagyományt, szokást, kultúrát és istentiszteletet.
-
Mester! Nézd mekkora kövek, - mondták Jézusnak!
Mit felelt nekik Jézus?
-
Kő kövön itt nem marad (…)!
Mit akarunk
Jézustól? Talán, hogy sirasson minket? Sajnáljon bennünket és tartsa fenn még
ezer évig ezt a komfortos síri állapotot? Vagy talán tényleg azt akarjuk, hogy
új életre keltsen? Tudom, kemény szavak ezért maradjunk meg az igénél, ahol az
Úr Lelke szól, és ezt mondja a saját akaratunkról, mert Ő minden titkunkat jól tudja,[2] azt is,
amit mi nem.
„Mert tudjuk,
hogy ha e mi földi sátorházunk elbomol, épületünk van Istentől, nem kézzel
csinált, örökké való házunk a mennyben. Azért is sóhajtozunk ebben, óhajtván
felöltözni erre a mi mennyei hajlékunkat; Ha ugyan felöltözötten is
mezíteleneknek nem találtatunk! Mert akik e sátorban vagyunk is, sóhajtozunk
megterheltetvén; mivelhogy nem kívánunk levetkőztetni, hanem felöltöztetni,
hogy ami halandó, elnyelje azt az élet. Aki pedig minket erre elkészített, az Isten
[az], aki a Lélek zálogát is adta minekünk.”[3]
A lelke
legmélyén tehát mindenki tudja, hogy van új létünk a mennyekben, de azt is jól
tudja mindenki, hogy abba az új testbe úgy akarunk ebből a régiből elmenni,
hogy a halállal ezt hús-vér testet nem vetjük le magunkról, hanem
elragadtatunk, mint Énók,[4] vagy
Illés, halált nem látva és nem ízlelve.
Krisztus
bennünk lévő lelke viszont azt is kijelentette, hogy azok, akik életben lesznek
az Úr visszajövetelének napján, nem fogják megelőzni a feltámadásban és
átváltozásban az elhunytakat. Így szól erről az ige:
„Mert ezt
mondjuk nektek az Úr szavával, hogy mi, akik élünk, akik megmaradunk az Úr
eljöveteléig, éppen nem előzzük meg azokat, akik elaludtak, mert maga az Úr
riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és
feltámadnak először akik meghaltak volt a Krisztusban; Azután mi, akik élünk,
akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a
levegőbe; és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk. Annak okáért vigasztaljátok
egymást e beszédekkel.” 1Thess 4:15-18.
Jézus eben a
történetben azt mondja, hogy hengerítsük el azt a nagy követ, ami elzárja azt a
bizonyos sírt. Ezt bizony nem Ő fogja megtenni! A kő elgörgetésével tanúsítjuk
Urunk iránti bizalmunkat és engedelmességi készségünket, amikor a Jézus szavára
nekifeszülünk, és tényleg elgördítjük az a nagy követ. Krisztus veled együtt
akarja életre hívni családod gyülekezetét, Vörösberény református egyházát.
Szüksége van a te engedelmeskedő, sírt megnyitó kis hitedre is, „mert számunkra
csak az marad halott, akit holtan akarunk!”
Állíts félre
tehát mindem megkörnyékező akadályt! Semmi ne legyen fontosabb, mint Isten
akarata és uralkodása. Mond és valld, Jézussal együtt sírva a hitvallások
hitvallását:
Így szól az
Úr!
Az Úr jönni
akar, de nincs elkészített út, csak sziklatorlaszok és mély szakadékok vannak.
Elmegyek hozzád, ha kész lesz az utam, de ehhez te neked is könnyek közt meg
kell izzadnod annak a bizonyos kőnek a félreállításával.
Nevezd meg a
te sírodat eltorlaszoló nagy követ! Bűn? Engedetlenség? Hitetlenség? Lázadás?
Félelem? Büszkeség (…)?
Van, amikor csak
az Úr együttérzésből való könnyek mállasztják szét a sziklát, mint a hömpölygő
víz hasítja szét a leghatalmasabb hegyeket, s teszi a völgyet zöldellő rónává.
Akarod-e ezt? Ámen.
[1] A pogányok bálványai ezüst és arany, emberi
kezek alkotásai. Szájuk van, de nem beszélnek, szemeik vannak, de nem látnak;
Füleik vannak, de nem hallanak, és lehelet sincsen szájukban! Hasonlók lesznek
hozzájuk alkotóik is, [és] mindazok, akik bíznak bennük. Zsolt 135:15-18
[2]
„Nekünk azonban az Isten kijelentette az ő Lelke által: mert a Lélek mindeneket
vizsgál, még az Istennek mélységeit is. Mert kicsoda tudja az emberek közül az
ember dolgait, hanemha az embernek lelke, amely ő benne van? Azonképpen az
Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha az Istennek Lelke. Mi pedig nem e
világnak lelkét vettük, hanem az Istenből való Lelket; hogy megismerjük azokat,
amiket Isten ajándékozott nekünk.” 1Kor 2:10-12.
[3]
2Kor 5:1-5.
[4] És
mivel Énókh Istennel járt vala; eltűnék, mert Isten magához vevé. 1Móz 5:24; „És
lőn, amikor menének és menvén beszélgetének, íme egy tüzes szekér tüzes
lovakkal elválasztá őket egymástól. És felméne Illés a szélvészben az égbe.”
2Kir 2:11.
[5] Simon
Péter pedig felelvén, monda: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia! Máté
16:16.
[6] És
felele Tamás és monda neki: Én Uram és én Istenem! Ján 20:28.
[7]
Egy szó kiált: A pusztában készítsétek az Úrnak útját, ösvényt egyengessetek a
kietlenben a mi Istenünknek! Minden völgy fölemelkedjék, minden hegy és halom
alászálljon, és legyen az egyenetlen egyenessé és a bércek rónává. És
megjelenik az Úr dicsősége, és minden test látni fogja azt; mert az Úr szája
szólt. Ézs 40:3-5. Vö. a Luk 3:4-6 verseivel!
