Hétkezdő meditácó a Veszprémi Kórház Belgyógyászati Centrumában, 2014.08.25-én.
Olvasandó: I.Sámuel 7:12 Igehirdető: Nagy Lajos
E ma megkezdett hét végén – ha Isten kegyelméből megérjük - le fog telni az esztendő kétharmada. Vajon milyen emóciókat ébreszt bennünk a tény, hogy sorban tépődnek le a képzeletbeli naptárunk lapjai? Miközben a bibliai Jóbbal mondhatjuk: „Napjaim gyorsabbak a takács vetélőjénél…” (Jób 7:6) Igen, a huszonegyedik század az egyre gyorsuló idő százada. Minden sarkán a világnak, minden szinten, minden tekintetben egy eszeveszett rohanás, Radnótitól kölcsönvett szókapcsolattal egy erőltetett menet tapasztalható nap, mint nap. Nincs kivétel még véletlenül sem, mert sodródunk, sodortatunk a világ eszelősen felgyorsult folyásával.
Pedig jó lenne kevesebb feszültséggel gondolni a gyorsan múló időre s a mérföldkövet jelentő augusztus végére. Mindenképpen jótékonyan hatna a pszüchénkre, hogyha meg-próbálnánk megkísérelni pozitív oldalról közelíteni a múló idő tényéhez és gondolatához.
Nyugalmat árasztanak a természetíró, Fekete István sorai: „…Ránk szakadt a nyár végi délutánok tikkadt tunyasága. Meleg a föld, éget a nap, és az álmos Augusztus ott hűsöl az erdők árnyékában. Aszott sarjú között fehérre taposott gyalog-utak surrannak a réteken keresztül, és itt-ott apró virág színtelenkedik. Nem is virág, csak száraz színfolt, mely láthatatlan szemével az eget kémleli, hogy merre járnak az áldott, páráktól súlyos, drága fellegek…
Ma még Augusztus úr hűsöl az erdő árnyékában, s csak akkor kanyarítja nyakába aszott tarisznyáját, ha a kökénybokrok gyümölcse hamvaskékre válik, a galagonyáé meg pirosra. Amikor egy hajnalon üzenetet hoznak a csókák, hogy útnak indult már lágy furulyaszóval, csengős szekéren az ősz dús keblű, elvirágzott asszonya: a bánatos Szeptember…” (Fekete István: „Barangolások”, Móra Könyvkiadó, Budapest, 1968., 155, 157. lap)
Ebből a Lélektől lelkes, érzelmes hangvétel-háttérből már csak egy lépés, hogy alapigénk gondolatmenete szerint közelítsünk a múló időről történő másként vélekedés pozitívista mezejéhez. Alapigénk az Ószövetség egyik legpozitívabb prófétai alakjának, Sámuel prófétának az első könyvéből való. Hallottuk: „Sámuel…fogott egy követ, felállította Micpá és Sén között, és elnevezte Eben-Háézernek, mert ezt mondta: Az Úr segített el bennünket egészen idáig!” A történeti háttér dióhéjban a következő: Izrael harcban áll a filiszteusokkal. Sámuel megígéri a népnek: imádkozni fog a harcok kimeneteléért. Előzőleg felhívja a figyelmet: „…Ragaszkodjatok szívből az Úrhoz, egyedül neki szolgáljatok, akkor majd megment benneteket a filiszteusok kezéből.” (I.Sámuel 7:3) Hallgatnak Rá. Sámuel a kor szokásának megfelelően áldozatot is bemutat a győzelem érdekében. Az eredmény pedig nem marad el. Izrael csapatai fényes győzelmet aratnak Micpá és Sén között a filiszteusok felett. Ekkor állítja fel Sámuel az emlékkövet, amelyet „…Eben-Háézer”-nek nevez el, ami azt jelenti magyarul: „…Az Úr segített el bennünket egészen idáig!” Más fordítás szerint: „…Mindeddig megsegített minket az Úr!”
A mi harcainkban, küzdelmeinkben vajon ki gyámolított bennünket, hogy mindeddig eljussunk? Merthogy a tények makacs dolgok és segítenek a reális tisztánlátásban.
Mi a realitás? Az, hogy noha kétségtelenül rengeteg lehúzó erő működik a sikereinkkel, az eredményeinkkel ellenáramban és mégis itt vagyunk. Teljes életnagyságban. Az elmúlóban lévő nyár nemcsak önfeledt órákat, szabadságos-vakációs hangulatot hozott, hanem ellenkező előjelű történések is vannak a hátunk megett. A Gyógyítók megett - az orvosi zsargonnal élve - „húzós” ügyeletek, túlkomplikált-, bürokratikus- és lélekromboló, a gyógyítástól időt elraboló-, megkívánt bravúros informatikai kötelezettségek teljesítése, helytállások a nem éppen közkedvelt „Sürgősségi”-n, a mégis oly kedvesen becézett Sürgin - szóval kétségtelenül van mit aprítani a tejbe a terhelést tekintve – és mégis itt vagyunk! Mert „…Mindeddig megsegített minket az Úr!”
Néhány hónapja beléptem a hatodik x-esek táborába. Ennek kapcsán valaki kedvesen megkérdezte: No milyen a hatvanasok klubjába érkezve? Köszönöm, megvagyok – mondtam – mert úgy vélem, az is kegyelem, hogy minden negatív tényező, próbatétel ellenére tehetem a dolgomat. Mert „…valóban nagy nyereség az Isten-félelem megelégedéssel” (I.Timóteus 6:6) – mondja Pál apostol.
Így értékelődik-, így értékelődhet át minden, de minden a mikro-kozmoszunkban, ha az elsajátítás és a magunkévá tétel ígényével igyekszünk hallani és közelíteni a mai ószövetségi Igéhez: „Sámuel…fogott egy követ, felállította Micpá és Sén között, és elnevezte Eben-Háézernek, mert ezt mondta: Az Úr segített el bennünket egészen idáig!” Ez az egyáltalán nem bárgyú kegyesség, hanem megmentő, jótékony attitűd segíti, pátyolgatja és gyámolítja érzelmi homeosztázisunkat.
Ez legyen ennek a Szent István nevével is fémjelzett búcsúzó agusztusnak a mérlegelendő üzenete számunkra!
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
