Hétkezdő meditácó a Veszprémi Kórház Belgyógyászati Centrumában, 2014.08.18-án.
Olvasandó: Zsoltárok 100:1,3 – Róma 8:19-22,11:29 Igehirdető: Nagy Lajos
Ma még egy kis bónusz ráadással megtoldjuk a hetedik hete tartó nyári teremtés-történeti sorozatunkat. Ennek az ad létjogosultságot, hogy láthattuk: a teremtés tényére s a Teremtő létére, létezésére vonatkozó állításaink – nemcsak a Biblia alapján, hanem a tudósok tartalmilag idézett vonatkozó kifejtései fényében is - a téma kimeríthetetlen tárházára bukkantunk.
A mai első Ige az Ószövetségből, a Zsoltárok könyvéből való: „…Ujjongjatok az Úr előtt az egész földön!...Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten! Ő alkotott minket, az övéi vagyunk…” Az ember teremtettségi mivoltából következő küldetését, feladatát igyekszik határozott kontúrokkal körvonalazni ez a két félvers. Aki ugyanis napirendre tér Isten létének s az őt is megteremtő akaratának tényszerűsége felett, az nem is tehet más egyebet, minthogy ujjong.
Az újszövetségi Ige Pál apostol logikája mentén tovább fejleszti e gondolatsort: „Mert – azt mondja - a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését.” Miért is? Azért, mert valahol ott van az ember zsigereiben, hogy a teremtő Isten akkor is létezik, ha valaki azt furcsa vallása révén tagadná. Merthogy az Isten-tagadás is egyfajta sajátos „vallás”. Egyfajta sajátos „hit”, vallás, vallomás, hitvallás arról, hogy valaki azt hiszi: nem létezik a Nagy Rendező. És valami megmagyarázhatatlan belső kényszerrel szinte-szinte vágyik, valósággal sóvárog arra, hogy bizonyítási kényszereit valaminéműképpen kielégíthesse. János apostol első levele 4. fejezetének 12. versében azt írja: „Istent soha senki nem látta…” Azért ír ilyet ugyanis, hogy a másik apostoli levél koncepciója teljessé legyen: „A hit…a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” (Zsidó 11:1)
A következő összetett mondat pedig bonyolult áttételes rendszert alkot a hit nélküliség ok-okozati összefüggésének mibenlétéről: „A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önként, hanem annak akaratából, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára.” E grandiózus isteni koncepció hatalmas íve alatt ott van az idvezítő feloldás: Isten maga is reménykedik a tömeges bölcs belátásban, ami elvezeti az embert s az emberiséget a szabadságra. Jelesül, hogy szabad hinnem Istenben s ez a hit, mint alternatíva egyúttal a Teremtő pedagógiáját dícséri.
„Hiszen – folytatja az Apostol - tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez idáig…” Igen, így van! Önállóan is értelmezhető társadalmi diagnózis ez egy folyamatosan individualizálódó és szekularizálódó emberiség mentalhigiénés állapotát illetően.
A záró kitétel pedig így hangzik: „Mert megbánhatatlanok az Isten ajándékai és az ő elhívása.” Az eddigieknek ez az összefoglalása azt hívatott aláhúzni, hogy a hit útja nem az esetleges megbánás köveivel van kikövezve. Pontosan azért nem, mert az Isten ajándéka az, a hitre való elhívás kegyelmi ajándékával együtt és egyidejűleg.
Mindezekre csak felteszi a koronát az Apostol, amikor egy máshelyütt, néhány verssel későbben így kiált fel: „Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége! Mily megfoghatatlanok az ő ítéletei, és mily kikutathatatlanok az ő útjai!” (Róma 11:33)
A XX. század egyik leghírhedettebb ateista-kommunista pártvezére, Mao Ce-tung nyilatkozta 1971-ben egy angol újságírónak: „Hamarosan meg kell jelennem Isten színe előtt.” Amikor pedig súlyosan megbetegedett, egy katolikus apácát kért fel arra, hogy megkeresztelje.
Az elmúlt pénteken a Római Katolikus Világegyház közössége Nagyboldogasszony ünnepét ünnepelte. Ez a katolikus „főünnepek” sorában is kiemelkedő nap számos államban munkaszünettel együtt járó ünnep. A középpontjában a keresztyének Megváltójának, Jézus Krisztusnak a földi Édesanyja áll. Olyan spirituális töltéssel, ami Máriát a katolikus hagyomány alapján állva dogmatikai értelemben egyenesen a Közbenjáró szerepével ruházza fel. A protestáns teológia ugyan nem vallja ezt, de a XXI. században természetes keresztyén ökumené jegyében, teljes mértékben tiszteletben tartja a testvéri Katolikus Egyház dogmatikai alapállását. Teszi ezt akként, hogy nem a hittantételbeli keretekre, hanem a princípiumra, az alapvető Isten-hitre koncentrál. A hitre, amely megléte esetén nyilvánvalóvá teszi bennünk, köztünk és általunk az eredményt: „Mert megbánhatatlanok az Isten ajándékai és az ő elhívása.”
Végezetül a teremtésről és a Teremtőről alkotott, hét hétfőn át tartó teremtés-képsorozatunkat zárjuk le a XVI-XVII. században élt „szláv Luther”, a szlovák evangélikus énekköltő, Tranoscius György dicséret-énekének soraival:
Teremtő Istenünk,
Édes Atyánk nékünk!
Hatalmas vagy,
Irgalmad nagy:
Ínségemben,
Szükségemben,
Kérlek, engem ne hagyj!
(Református Énekeskönyv, 238. dicséret 1.)
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
