Olvasandó: II.Mózes 12:1-20
Azután ezt mondta az Úr Mózesnek és Áronnak Egyiptom földjén: Ez a hónap lesz az első hónapotok. Ez lesz számotokra az első az év hónapjai között. Mondjátok meg Izráel egész közösségének: Ennek a hónapnak a tizedikén vegyen magának családonként mindenki egy bárányt, házanként egy-egy bárányt. Ha egy házban kevesen vannak egy bárányra, akkor a legközelebbi szomszédjukkal együtt vegyenek a lélekszámnak megfelelően. Vegyétek számításba, hogy ki mennyit tud enni a bárányból. Legyen a bárány hibátlan, hím és egyéves. Juhot vagy kecskét vegyetek. Ennek a hónapnak a tizennegyedik napjáig tartsátok magatoknál, azután estefelé vágja le Izráel egész gyülekezeti közössége. Vegyenek a vérből, és kenjék a két ajtófélfára és a szemöldökfára azokban a házakban, ahol megeszik. Még agyanazon az éjszakán egyék meg a húst: tűzön megsütve, kovásztalan kenyérrel; keserű füveket egyenek hozzá. Ne egyétek nyersen, se vízben főzve, csak tűzön megsütve, és a feje, a lábszárai és a belső részei együtt legyenek. Ne hagyjatok belőle reggelre. Ha mégis marad belőle reggelre, azt égessétek el. Így egyétek: legyen a derekatok felövezve, sarutok a lábatokon, bototok a kezetekben, és sietve egyétek: az Úr páskája ez. Mert átvonulok ezen az éjszakán Egyiptom földjén, és megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, akár ember, akár állat az. Ítéletet tartok Egyiptom minden istene fölött – én, az Úr. De az a vér jel lesz a házakon, amelyekben vagytok. Ha meglátom a vért, akkor kihagylak benneteket, és nem ér majd a pusztító csapás titeket, amikor megverem Egyiptom földjét. Legyen ez emléknap a számotokra, és ünnepeljétek meg az Úrnak nemzedékről nemzedékre. Örök rendelkezés az, hogy megünnepeljétek. Hét napig kovásztalan kenyeret egyetek. Még az első napon távolítsátok el a kovászt a házaitokból. Ki kell írtani Izraelből mindenkit, aki kovászosat eszik az első naptól a hetedik napig. Az első napon tartsatok szent összejövetelt, és a hetedik napon is tartsatok szent összejövetelt. Semmiféle munkát ne végezzetek azokon; mindenkinek csak annyi munkát szabad végeznie, amennyi az étkezéshez szükséges.Tartsátok meg a kovásztalan kenyér ünnepét, mert éppen ezen a napon hoztam ki seregeiteket Egyiptomból. Tartsátok meg tehát ezt a napot nemzedékről nemzedékre, örök rendelkezés szerint. Az első hónap tizennegyedik napjának estéjétől kezdve egyetek kovásztalan kenyeret a hónap huszonegyedik napjának estéjéig. Hét napon át ne lehessen kovászt találni a házaitokban; ki kell írtani Izráel közösségéből mindenkit, aki kovászosat eszik, akár jövevény, akár az ország szülötte. Semmiféle kovászosat ne egyetek. Kovásztalan kenyeret egyetek mindenütt, ahol laktok.
Azután ezt mondta az Úr Mózesnek és Áronnak Egyiptom földjén: Ez a hónap lesz az első hónapotok. Ez lesz számotokra az első az év hónapjai között. Mondjátok meg Izráel egész közösségének: Ennek a hónapnak a tizedikén vegyen magának családonként mindenki egy bárányt, házanként egy-egy bárányt. Ha egy házban kevesen vannak egy bárányra, akkor a legközelebbi szomszédjukkal együtt vegyenek a lélekszámnak megfelelően. Vegyétek számításba, hogy ki mennyit tud enni a bárányból. Legyen a bárány hibátlan, hím és egyéves. Juhot vagy kecskét vegyetek. Ennek a hónapnak a tizennegyedik napjáig tartsátok magatoknál, azután estefelé vágja le Izráel egész gyülekezeti közössége. Vegyenek a vérből, és kenjék a két ajtófélfára és a szemöldökfára azokban a házakban, ahol megeszik. Még agyanazon az éjszakán egyék meg a húst: tűzön megsütve, kovásztalan kenyérrel; keserű füveket egyenek hozzá. Ne egyétek nyersen, se vízben főzve, csak tűzön megsütve, és a feje, a lábszárai és a belső részei együtt legyenek. Ne hagyjatok belőle reggelre. Ha mégis marad belőle reggelre, azt égessétek el. Így egyétek: legyen a derekatok felövezve, sarutok a lábatokon, bototok a kezetekben, és sietve egyétek: az Úr páskája ez. Mert átvonulok ezen az éjszakán Egyiptom földjén, és megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, akár ember, akár állat az. Ítéletet tartok Egyiptom minden istene fölött – én, az Úr. De az a vér jel lesz a házakon, amelyekben vagytok. Ha meglátom a vért, akkor kihagylak benneteket, és nem ér majd a pusztító csapás titeket, amikor megverem Egyiptom földjét. Legyen ez emléknap a számotokra, és ünnepeljétek meg az Úrnak nemzedékről nemzedékre. Örök rendelkezés az, hogy megünnepeljétek. Hét napig kovásztalan kenyeret egyetek. Még az első napon távolítsátok el a kovászt a házaitokból. Ki kell írtani Izraelből mindenkit, aki kovászosat eszik az első naptól a hetedik napig. Az első napon tartsatok szent összejövetelt, és a hetedik napon is tartsatok szent összejövetelt. Semmiféle munkát ne végezzetek azokon; mindenkinek csak annyi munkát szabad végeznie, amennyi az étkezéshez szükséges.Tartsátok meg a kovásztalan kenyér ünnepét, mert éppen ezen a napon hoztam ki seregeiteket Egyiptomból. Tartsátok meg tehát ezt a napot nemzedékről nemzedékre, örök rendelkezés szerint. Az első hónap tizennegyedik napjának estéjétől kezdve egyetek kovásztalan kenyeret a hónap huszonegyedik napjának estéjéig. Hét napon át ne lehessen kovászt találni a házaitokban; ki kell írtani Izráel közösségéből mindenkit, aki kovászosat eszik, akár jövevény, akár az ország szülötte. Semmiféle kovászosat ne egyetek. Kovásztalan kenyeret egyetek mindenütt, ahol laktok.
Igehirdető: Nagy Lajos
A tizedik s egyben utolsó és döntő csapás bekövetkezte előtt Izráel népének fel kell készülnie a nagy útra. De fel kell készülnie lelkileg arra is, hogy a tizedik csapás éjszakája Egyiptom számára az ítélet éjszakája, míg Izráel számára pedig egyszersmind a megtartatás és a vágyva várt kivonúlás éjszakája lesz.
A mai szakasz első szavaiból már felsejlik: itt nem csak a jelen drámai történéséről van szó. Hanem a páska - vagy más kiejtés szerint a pászka - majdani évenkénti, ismétlődő megünneplésének isteni parancsáról. A páska-ünnepről, amelyet Izráelben az Abib hónap vagy másként Nisan hónap 14. napján – március vagy éppen április hónap során kötelező megünnepelniük. Hangsúlyos, hogy ezek a későbbi páska-vacsorák – csakúgy, mint az egyiptomi „utolsó vacsora” során sem – a későbbi zsidó kultusz idején sem a „tágabb” közösség, tehát a társadalmi érintkezést feltételező ünnepi alkalom ismétlődései. Hanem szigorúan családi ünnepek. Abban a kiterjesztett értelemben azonban, hogy – mint hallottuk -: „…Ha egy házban kevesen vannak egy bárányra, akkor a legközelebbi szomszédjukkal együtt vegyenek a lélekszámnak megfelelően.” Ez a fajta demonstratív „nyitás”, közösségvállalás, asztalközösség egy jóval későbbi történés előrevetítése.
Remek, jó utalás arra nézve, hogy miként válik valódi közösséggé majd az újszövetségi utolsó vacsora részt vevőinek csapata: Jézus és a tanítványok közössége. Amikor majd fel fog hangzani világraszólóan a lelkileg már kivégzésére készülő Jézus szava: „…Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” (Lukács 22:19) Ebből az egyértelmű utalásból teljesen világos már az Ószövetség és az Újszövetség letagadhatatlan logikai kapcsolata. Isten azon a bizonyos véres éjszakán megkegyelmez az izráeli elsőszülött gyermekeknek, majd később ugyanő egyszülött Fiát fogja feláldozni a világért. Pál apostol ebben az összefüggésben teszi fel a költői kérdést: „Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” (Róma 8:32)
A drámai készülődésben, az isteni parancsnak megfelelően az izráeliták házai ajtófélfáinak s szemöldökfáinak vérrel való megkenése megint csak egyfajta jel. E „szertartás” szépen illeszkedik az események nagy volumenébe. Egyáltalán nem arról van itt szó, hogy a Mindenható nagyon is pontosan ne tudná: melyik házban élnek a választott nép tagjai s melyikben egyiptomiak.
Sokkal inkább arról van szó s ez itt a lényeg, hogy a választott néphez tartozók demonstrálják e jel által: egyértelműen hisznek Istenben, a kisebb-nagyobb volumenű „projektjei” minden egyes részmozzanatára kiterjedően. Ha egyszer Isten azt kívánja, hogy vérrel fessék meg ajtajaikat, annak érdekében, hogy elsőszülötteik megmeneküljenek az isteni ítélettől, akkor így fognak eljárni! Ennek súlya majd csak az elkövetkezendőkben fog beigazolódni. Mert, Uram, „…Mind igazak és ámenek, / Amik szádból kijöttenek…” (Református Énekeskönyv, 23. dicséret 1.)
A véres éjszakán majd kiderül az is: Egyiptom istenei és varázslói, mágusai tehetetlenek, ha az Egy Isten akarata kerül előtérbe.
A kovásztalan kenyerekről szóló tudósításban foglaltak alapvető kontinuitásban illeszkednek a drámai forgatókönyv páska-bárányról szóló előző eleméhez. A két különleges alkalom megrendezésére vonatkozó isteni utasítások későbben is rendre visszacsendülnek majd a történelem során. A Biblia ószövetségi időszámítása szerint tehát a páska-vacsora estéje a kivonúlás előestéje s mint ilyen, döntő fordulatot jelent Izráel történelmében.
Azonban még mielőtt felkészülnénk a tizedik csapás, majd azután a várva várt kivonúlás kezdete egyes epizódjainak elemzésére, egy nem elhanyagolható rész-momentumra ideje felfigyelnünk. A kivonúlás isteni forgatókönyv szerinti oka és célja – legalábbis a fáraónak ezt kell, hogy mondják – „csak” a pusztában áldozatokat bemutatni az Egy Istennek. Mit jelent ez? Azt, hogy Izráel népe különböző állat-áldozatokkal szolgál az Úrnak. Jóval későbben Dávid zsoltára már így önti az Úrhoz intézett imájába hittani meggyőződését: „Hiszen a véresáldozatot nem kedveled, és ha égőáldozatot adnék is, nem vennéd szívesen.” (Zsoltárok 51:18)
Óriási ez a progresszív előrelépés a teológiában! Igen, merthogy Dávid király, az Ószövetség egyik legnagyobb teológusa a következő versekben már így kommentálja ezt az egyértelmű teológiai fejlődést: „Isten előtt a töredelmes lélek a kedves áldozat. A töredelmes és megtört szívet nem veted meg, Istenem!” A régebbi Károli fordítás itt „…a töredelmes és megtört szív…” helyett „…a töredelmes és bűnbánó szív…”-ről beszél (Zsoltárok 51:19).
Vagyis: egészen pontosan érjük már! Mit is? Azt, hogy az a bizonyos fejlődés – az egyistenhit tekintetében egészen szignifikáns! Majd pedig az Újszövetségben éri el a tetőpontját. Amikor is az Ószövetségben megígért Megváltó Jézus Krisztus új tézisével robban be a történelembe. Azzal, hogy hangsúlyozza – ezeket a szavait egy hónappal ezelőtt, a szeptember 7-i meditációnkban már idéztük, de nem baj, mert az ismétlés a tudás anyja - „Menjetek, és tanuljátok meg, mit jelent ez: >Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot.< Mert nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket.” (Máté 9:13)
Hát pontosan erről van szó! Akármennyire is fanyalgunk, az ószövetségi történetek s a csapás-sorozat megismerése során, látnunk kell: Az Újszövetség alapja az Ószövetség! Az Ószövetség ismerete nélkül steril és amorf nemcsak az „európai” keresztyénség, de maga a keresztyén hitvallás is!
Éppen ezért fontos, hogy a Mester által irgalmasság szóval kimondott pozitívista etikai normarendszer egészen világosan kiegészüljön ennek a szónak a nem belemagyarázott, hanem nagyon is kézenfekvő szinonímáival. Szent Pál apostol ugyanis már így fogalmaz: „A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Az ilyenek ellen nincs törvény.” (Galata 5:22,23)
Vagyis – s ez itt a lényeg! - a bibliás hit következtében életedben munkálkodó Szentlélek egyszerűen és észrevétlenül kimunkálja a pozitív attitűdöket! Mégpedig bennünk, köztünk és – nagyon fontos! - általunk!
A világkeresztyénség – és/vagy benne az egyre csak erodálódó, rég-volt, de ma már csak nyomaiban található európai keresztyénség – azért erőtlenedett meg, mert tömegében ezeknek az erényeknek a híjában leledzik, kínlódik és vegetál.
Mi itt a teendő? Az, amit az Ószövetség olvastán s annak tanulságait újszövetségi magaslatra emelvén kimondjuk végre:
A csapás-sorozat láttán, megélésén és átéreztén van egy pozitív üzenet. Ez pedig az: a holnapi ünnep, október hatodika magyar nemzeti tragédiájára is gondolva, a saját perszonális élethelyzetünkre, egyéni megaláztatásainkra, kisemmizésünkre és próbatételeinkre, fájdalmainkra fókuszálva, meg kell világosodnunk az egyéni felelősségünk/felelősségeink tekintetében! Vagyunk-e azon a szinten, amit az iménti apostoli mérték egyértelműen fémjelez? Birtokában vagyunk-e azoknak az erényeknek, amiket az apostol felsorol? Válaszoljunk a szív belsejében!
Zinzendorf Miklós Lajos gróf, a tizennyolcadikszázadi herrnhuti énekköltő azt írja dicséret-énekében:
Szeretetben összeforrva,
Egy közös test tagjai,
Tudjunk egymásért harcolva,
Ha kell, vérünk ontani.
Úgy szerette földi nyáját
S halt meg értünk jó Urunk;
Fájna néki látva minket,
Hogy szeretni nem tudunk.
(Református Énekeskönyv, 395. dicséret 2.)
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
