Olvasandó: Zsoltárok 59:11-14
Szeretetével jön felém Istenem. Még megengedi Isten, hogy lássam ellenségeim vesztét. Ne öld meg őket, hogy népem ne felejtsen! Tedd őket bujdosókká hatalmaddal, taszítsd el őket, Uram, mi pajzsunk! Ejtse őket csapdába gőgjük, vétkes szájuk és ajkuk beszéde, hiszen csupa átok és hazugság, amit beszélnek! Végezz velük haragodban! Végezz velük, hogy ne legyenek! Hadd tudják meg az egész földön, hogy Isten uralkodik Jákóbon!...
Szeretetével jön felém Istenem. Még megengedi Isten, hogy lássam ellenségeim vesztét. Ne öld meg őket, hogy népem ne felejtsen! Tedd őket bujdosókká hatalmaddal, taszítsd el őket, Uram, mi pajzsunk! Ejtse őket csapdába gőgjük, vétkes szájuk és ajkuk beszéde, hiszen csupa átok és hazugság, amit beszélnek! Végezz velük haragodban! Végezz velük, hogy ne legyenek! Hadd tudják meg az egész földön, hogy Isten uralkodik Jákóbon!...
Ez már a harmadik hétkezdő meditációnk az 59. zsoltár versei alapján. A zsoltár kiválasztása – amint két hete már elhangzott – egy sajátos apropóból, egy történelmi évfordulóból adódott. Közömbös is most már, hogy miért is esett a választás erre a zsoltárra. Sokkalta inkább lényeges, hogy egészében – és részleteiben is – lelki muníciót kérjünk és nyerjünk belőle.
Miről is volt szó eddig? Csak nagyon röviden elevenítsük fel. Dávid király szorult helyzetben van. Zsoltárának címbeni felirata szerint ez egy „Könyörgés oltalomért” – „…A >Ne veszíts el< kezdetű ének dallamára…” (Zsoltárok 59:1) Azaz: nagyjából-egészéből már ezekből a bevezető szavakból bőven sejthető, hogy Dávid költeménye valójában egy parafrázis egy hasonló tartalmú, akkor közismert énekre. Ha egy éneknek a dallamára énekelhető egy másik ének, akkor a két ének között általában elég szoros logikai, tartalmi kapcsolat van. Ez a zene csodálatos nyelvének sajátos belső törvénye. Itt, ebben a zsoltárban a legszebb hangszer, a vox humana, az emberi hang szólal meg.
Olyan ez a zsoltár, mint egy több tételes szimfónia. Az első két tétel váltakozó, modulált „hangnem”-ben, a szerző vegyes érzéseiről tanuskodva adja értésünkre azt a lelkiállapotot, amelyből kicsordulnak e fennkölt gondolatok.
Az előzőkben Dávid két külön síkon futtatja gondolatai folyamát. Egyfelől megkapó parabolákban, jelképes megközelítésben festi meg a rá leselkedő ellenségei képét. A valósággal vicsorgató, prédára leső ebekhez hasonlítja az Őt üldözőket. Különféle horrorisztikus részleteket ad elő arra nézve, hogy milyen félelmetes megtapasztalás számára ellenségeinek puszta látása, látványa és milyen valósággal véres az a helyzet, amibe került, azok gonoszsága miatt. ”… Ments meg ellenségeimtől, Istenem, védj meg támadóimtól! Ments meg a gonosztevőktől, szabadíts meg a vérszomjas emberektől! Mert ólálkodnak körülöttem, életemre törnek a hatalmasok…” (Zsoltárok 59:2)
Majd a modulált hangnem révén hatalmasan bontakozik ki a nyomorult lelkiállapot feloldása, amikor egyértelművé teszi a maga és olvasói számára is, hogy ebben a helyzetben egyetlen mentsvára van ellenségeivel szemben, a kegyelmes Isten, akiben töretlen a reménysége. „…De te, Uram, nevetsz rajtuk, csúffá teszed e népeket. Te vagy az én erőm, rád figyelek, Isten az én erős váram.” (Zsoltárok 59:9,10)
Ebből a borongós háttérből bontakozik ki a folytatás. Mai perikópánk – képletesen a szimfónia harmadik tétele - Dávid királynak ezzel a megállapításával indult: „Szeretetével jön felém Istenem…” Ez mindennek az alfája. És itt jön be a képbe egyúttal örökzöld melódiaként az Ó- és Újszövetség közötti kapcsolat kérdése is. Az Ószövetség vallásának alapja az úgynevezett apoditktikus törvényben, azaz a Tízparancsolatban, illetve summázottan annak prológusában van, amelyben az Ószövetség Istene mintegy bemutatkozik.
Bemutatkozik az embernek, éspedig így: „Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül.” (II.Mózes 20:2,3) Ez tehát az Ószövetség vallásának alapja. Míg ezzel szemben – helyesebben éppenhogy mindebből következően – az Újszövetség teológiája szerint a keresztyén vallás alapja deklaráltan és praktikusan abban áll, hogy Isten szeretete földi testben megjelent Jézus Krisztusban. Ez az első Karácsony üzenete a világnak. Az emberiséghez közeledő Isten Jézus Krisztusban, mint Megváltóban lehajolt az emberiséghez, közel jött a történelemhez. Amikor Dávid azt mondja – s jól mondja -: „Szeretetével jön felém Istenem…”, előre vetítetten már erről a közeledésről is szó van. Tavaly a Karácsony előtti utolsó meditációnk alapigéje Zakariás próféta könyvéből ez volt: „Csendesedjék el mindenki az Úr előtt, mert elindult szent lakhelyéről!” (Zakariás 2:17) Erre mondja Jakab apostol levelében, hogy „Közeledjetek Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok.” (Jakab 4:8)
Dávid ezt teszi és ennek mindjárt megvan az eredménye: ”Szeretetével jön felém Istenem…” A hangsúly azon van, hogy „Szeretetével…” Ez a leghatalmasabb kijelentés Istenről. Ady Endre azt mondja „Az Úr érkezése” című költeményében, hogy „…Nem harsonával, / Hanem jött néma, igaz öleléssel, / Nem jött szép, tüzes nappalon, / De háborús éjjel…” Azaz: mindig akkor, amikor a legnagyobb szükség van Rá! Csak hát kérni kell, hogy jöjjön.
Majd így zárul a mai szakasz: „…Még megengedi Isten, hogy lássam ellenségeim vesztét. Ne öld meg őket, hogy népem ne felejtsen! Tedd őket bujdosókká hatalmaddal, taszítsd el őket, Uram, mi pajzsunk! Ejtse őket csapdába gőgjük, vétkes szájuk és ajkuk beszéde, hiszen csupa átok és hazugság, amit beszélnek! Végezz velük haragodban! Végezz velük, hogy ne legyenek! Hadd tudják meg az egész földön, hogy Isten uralkodik Jákóbon!...” Jellegzetes ószövetségi gondolatmenet ez. Annak jegyében, amit Jézus nem kevés éllel így emleget fel az Őt hallgatóknak: „Hallottátok, hogy megmondatott: >Szemet szemért, fogat fogért.< Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosz emberrel, hanem aki arcul üt téged jobb felől, tartsd oda annak arcod másik felét is!” (Máté 5:38,39)
Mivel azonban Dávid kora gyermeke, egyáltalán nem lehet a szemére vetni, hogy az Ószövetség teológiája és etikája szerint gondolkodik és Istentől várja ellenségei megbüntetését. Egyáltalán nem az önbíráskodás gondolata forog a fejében, hanem az isteni igazságszolgáltatás iránti ígény. A hangsúly azonban éppenséggel azon van: az Úr mindezt azért tegye meg, hogy mindenki lássa és belássa a földön Isten erejét és végére mehetetlen hatalmát.
A naptárra tekintve még látjuk november 4-ét, amely minden magyar szív számára fájdalmas dátum. Az 56-os forradalom vérbe fojtásának 59. évfordulója. Akkor s majd későbben a megtorlás esztendeiben – valljuk be férfiasan – voltak sokan, akik a Dávid király imájához hasonló gondolatok közepette kérték a történelem Urát, hogy bőségesen torolja meg a gaztetteket, a vérontást, a bebörtönzéseket, a rettegésben tartást, szóval a diktatúrát. Torolja meg, éspedig azokon, akik felelősek az üldöztetésért, akik – úgymond – a népi demokratikus rend megdöntésére irányuló tevékenység miatt zokszó nélkül oltottak ki életeket és nyomorították meg a nemzetet.
Amikor az 59. évfordulón az 59. zsoltár elhangzott versei alapján kerestük ma az aktuális üzenetet, komolyan el kell gondolkodnunk azon, milyen megoldás van a krízis helyzetekben? Van egyáltalán megoldás? Mi a megoldás?
Dávid király sajátos és egyben eredményes krízis intervenciója a hit ereje és az imádság. A későbbi krízisek is kizárólag csak így kezelhetők. Politikai viharokban, személyes kudarcokban, üldöztetés és más nyomorúság idején, a legújabbkori népvándorlás drámai képeit látva és saját sorsunk terheit cipelve, ki-ki oda folyamodhat a Magasságoshoz, Aki lélekmentő erejével fel tudja emelni az elesettet.
Zárásul mondjuk most már minderre a dicséret-ének soraival:
Rád tekint már hitem,
Megváltóm, Istenem
A Golgotán:
Halld könyörgésemet,
És vedd el vétkemet;
Mostantól hadd legyek
Tied csupán.
(Református Énekeskönyv, 466. dicséret 1.)
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
