Olvasandó: Zsoltárok 59:7-10
Esténként visszatérnek, morognak, mint a kutyák, csatangolnak a városban. Szájuk tajtékzik, ajkuk között mintha kardok volnának. Azt gondolják, nem hallja őket senki. De te, Uram, nevetsz rajtuk, csúffá teszed e népeket. Te vagy az én erőm, rád figyelek, Isten az én erős váram.
Esténként visszatérnek, morognak, mint a kutyák, csatangolnak a városban. Szájuk tajtékzik, ajkuk között mintha kardok volnának. Azt gondolják, nem hallja őket senki. De te, Uram, nevetsz rajtuk, csúffá teszed e népeket. Te vagy az én erőm, rád figyelek, Isten az én erős váram.
Igehirdető: Nagy Lajos
A múlt hétfőn az ötvenhatos forradalom 59. évfordulója apropóján megkezdett 59. zsoltár elemzését folytatjuk. Ebben a most hallott néhány versben elég erőteljes hangok szólalnak meg. Egyfelől a keserűség hangjai, másfelől viszont – majd látni fogjuk, ha kibontjuk az utolsó mondatot is – reményteljes, sőt egyenesen hitvalló szavakat is megfogalmaz a nagy nyomorúságban leledző zsoltáros Dávid király.
Lássuk tehát, miben áll Dávid király kesergése és legfőképpen pedig majd azt, hogy mindennek ellenére mégis milyen pozitív a könyörgése, Istenhez való fohászkodása.
A prédát sejtő, félelmet keltő és a sötétség leple alatt vissza-visszatérő kutyák képe horrorisztikussá teszi Dávid helyzetének vázolását. A kutyák lakott helyeken való csapatos vonúlása félelemkeltő az ember számára. Merthogy ilyen esetekben ezek a máskor esetleg békés házőrző jószágok a szó szoros értelemben kimutatják foguk fehérjét és igencsak tudatosítják, hogy ők azért, akárhogy is van, a ragadozó fajok leszármazottai. A helyzetének minél teljesebb kifejezésre juttatása érdekében ehhez a képhez folyamodó Dávid király nem költői vénáját – netalántán írói fantáziáját – csillogtatja meg, hanem nagyon is realisztikusan festi meg a valóságos vészhelyzetet a kutyák képével.
A parabola, az ellenség indulatának e képi megjelenítése további fokozást is tartogat. „…Szájuk tajtékzik, ajkuk között mintha kardok volnának…” – folytatja Dávid. A tajték látványa végképp teljesen kiegyenlítetlen küzdelem kimenetelét jósolja a szorongatott és veszélyeztetett helyzetben lévő, kiszolgáltatott szemlélőnek. A fogak nem rágófogak, hanem kifejezetten ragadozó tépőfogak, amelyek kardként szolgálnak a támadó szájában. Egyértelmű tehát, hogy itt abszolút egyenlőtlen küzdelemről lehet csak szó. Magyarán, az ilyen ellenséggel szemben felvenni a harcot– akivel s akikkel kapcsolatban ilyen súlyos képeket használ a Szentíró - aligha van esély.
Az így bemutatott acsarkodási elemeket ezzel a sokatmondó megállapítással zárja le Dávid király: „…Azt gondolják, nem hallja őket senki. De te, Uram, nevetsz rajtuk, csúffá teszed e népeket...”
Ez utóbbi mondat már a megoldást ígéri. Azaz: úgy tűnik, mégiscsak van remény. Az üldözött Dávid ellenségeinek megsemmisítését Istentől várja, Aki szerinte egyszerűen nevet a Dávidot üldözők láttán és minimum csúfosan megtorolja hűséges kiválasztottja bántását. A nevető Isten képe ritkán fordul elő a Szentírásban. Ez azonban semmiképp se egyfajta blasfemia – nem istenkáromlás. Ellenkezőleg. Istennek az ember iránti maximális szolidaritását juttatja kifejezésre. Mégpedig abban az összefüggésben, hogy a Mindenható kész önmagát emberi „láthatósági”, nonverbális kommunikatív elemekkel felruházni. Egy másik zsoltárban ezt olvassuk: „Fondorkodik a gonosz az igaz ellen, és fogait csikorgatja rá: Az Úr neveti őt, mert látja, hogy eljő az ő napja.” (Zsoltárok 37:12,13) Egyetlen kritérium tehát az, hogy nevető Istenről, netalántán egyenesen a mosolygós Istenről kizárólag pozitív célú kontextusban lehet beszélni.
Mai perikópánk Dávid imádságának ezzel a mondatával zárul: „…Te vagy az én erőm, rád figyelek, Isten az én erős váram.” Íme, így lehetséges az, hogy mindennek ellenére egy léleknemesítő konszolidációs eredménybe torkolljanak a mégoly egyértelműen negativisztikus események is. A világban tapasztalható farkastörvények ellenére, amelyekben már-már ember embernek farkasává süllyed és a mai globalista-individualista tendenciák ellenére is Istennél mindig van megoldás. Hiábavalónak bizonyul a fogcsikorgató ellenségek csaholása, Uram, „…Te vagy az én erőm, rád figyelek, Isten az én erős váram.” Ez lehet egy régi-új etalon mai világunkban is, a különféle megpróbáltatások közepette.
„…Te vagy az én erőm…” Ez az első tagmondat. Ez a pozitív üzenet teszi lehetővé, hogy kivétel nélkül mindenki magáévá tehesse, önmagáénak vallhassa a Pál apostolnak szóló isteni üzenetet: „…Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz…” (II.Korintus 12:9)
„…Rád figyelek…” Ez a második tagmondat. Igaz, csak mindössze két szó, viszont annál sommásabban fejezi ki az előzőkben kifejtett erő-hivatkozásra történő válaszadás fontosságát. A figyelem Istenre való összpontosítása az isteni kegyelem áradásának, kiáraszthatóságának feltétele.
„…Isten az én erős váram.” Ez a harmadik tagmondat a csúcs. Kifejezi e képes beszéd azt, mit jelenthet a hitben járó ember számára folyamatosan Isten, mint oltalmat s menedéket nyújtó sziklaszilárd fundamentumra épült erődítmény.
Ez utóbbival kapcsolatosan érdemes megemlékeznünk arról, hogy szombaton, október 31-én volt a világtörténelmet kétségtelenül átformáló Reformáció 498. évfordulója. Tetszett a történelem Urának, hogy a XVI. századi emberiséget alkotók hitének egén kigyúljon egy tündöklő hajnali csillag, amely egyenesen új világkorszak kezdetét is jelöli.
A Reformáció megindulásának értelmi szerzője, Luther Márton kristálytiszta, világos és átlátható hitével a Dávid zsoltárához hasonlóan erős várnak nevezi az Urat, abban az énekében, amely aztán a reformáció himnuszává is lett.
Erős vár a mi Istenünk,
Jó fegyverünk és pajzsunk.
Ha Ő velünk, ki ellenünk?
Az Úr a mi oltalmunk.
Az ős ellenség
Most is üldöz még.
Nagy a serege,
Csalárdság fegyvere;
Nincs ilyen több a földön.
(Református Énekeskönyv, 390. dicséret 1.)
Ez az ének Johann Sebastian Bach monumentális „80. Reformáció Kantátájá”-nak vezérkorálja. Nem véletlen, hogy a reformáció megújulást hirdető eszméje erre az alapvetően zsoltáros tételre épül: „Erős vár a mi Istenünk…” Szintúgy, mint ahogy Dávid mondja más szórenddel és egyes számban: „…Isten az én erős váram.”
A Reformáció napját követően, tegnap volt Mindenszentek Ünnepe, ma pedig Halottak Napja van. Ezek a Katolikus Világegyház főünnepei. Fontos üzenete van annak, hogy ez a három ünnep így egymást követi a naptárban. Az ökumené századában, a keresztyének sokszínű nagy családjának közösségében, korszerű, modern interkonfesszionalitással, ökumenicitással, együtt kell említenünk e három ünnepet.
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
