Olvasandó: Lukács 22:31,32
Monda pedig az Úr: Simon! Simon! Ímé a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát; De én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited: te azért idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed.
Monda pedig az Úr: Simon! Simon! Ímé a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát; De én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited: te azért idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed.
Igehirdető: Nagy Lajos
Újesztendő reggelén a dicséret-ének sorai dörömböltek a fejemben: „Felvirradt áldott szép napunk, / Ma teljes szívvel vígadunk, / Ma győz a Krisztus, és ha int, / Rab lesz sok ellensége mind. / Halleluja!” (Református Énekeskönyv, 356. dicséret 1.) Hogy milyen kontextusban kerül elénk most ez a gondolatsor, arról kicsit későbben.
Még csak – vagy máris – 80 óra van mögöttünk a 2016-os kegyelmi esztendőből. Az esztendő-váltás még hetekig vagy talán tovább is téma lesz sokak számára. Részint abban a vonatkozásban, hogy számos komputerben villámgyors sebességgel mérlegek, néhol végeláthatatlan számsorok, számadások, adatok és statisztikák születnek az elmúlt 2015. esztendő különféle eredményei összefüggésében. Másrészt – némileg későben – ezeket a keletkezett szigorú racionális számokat, számadatokat sebtében munkába veszik a szociológusok, összevetik az előző évek adataival és ebből a munkából kialakul egy érdekes szociográfia. Merthogy az új esztendő elérkezte a mérleg készítések ideje is.
Azonban korántsem csak erről van itt szó. Hanem jócskán arról is, hogy amikor átlépünk az új esztendőbe, akkor óhatatlanul nemcsak szigorú, száraz számok és azok üzenetei jutnak eszünkbe a múlttá lett esztendő összefüggésében. Hanem ezeknél valamelyest spirituálisabb gondolatok is.
Spirituális vagy ha éppen úgy tetszik: filozófiai töltésű gondolatok. A primér lélektani- és filozófiai kategóriák és fogalmak között méltóságteljes helyet foglal el az idő fogalma. Az időt sokféleképpen lehet definiálni. Egyik ezek közül az a megközelítés, miszerint az életünk nem más, mint az idő elébb lassú, majd – subjective úgy tűnik - egyre gyorsuló, dinamikus zsugorodása. Idevágó metaforikus kép a görög mitológiából, hogy Zeusz apja, Kronosz maga a könyörtelenül múló idő szimbóluma. Kronosz fatális féltékenységből s az idő múlása miatti rettegésében elnyeli öt gyermekét, Hestiát, Démétért, Hérát, Plutónt és Poszeidont. Feleségének, Rheának - aki mellesleg horribiledictu a saját nővére - csak a legifjabb gyermeket, Zeuszt sikerül megmentenie Kronosz eszelős gyilkos haragjától. Zeusz olyan csodaitalt ad apjának, amelytől az visszaadja elnyelt gyermekeit. Kronoszt – a történtek miatt – gyakran fejére húzott köpenyben ábrázolja a képzőművészet, mint aki valósággal retteg az időtől. Kronosz alakját a folklór etimológia kapcsolta össze végül is a chronosz-szal, a múló idővel, amely – mint ilyen - visszahozhatatlan.
Mózesnek az Isten emberének imádsága hasonló húrokat penget: „…Megemésztjük a mi esztendeinket, mint a beszédet.” (Zsoltárok 90:9)
Augusztinusz, azaz Szent Ágoston a múló időt az Örökkévalóhoz viszonyítja. Szerinte az idő megfoghatatlan kategória. Azt mondja: „…A múlt már nincs, és a jövő még nincs. A jelen pedig, ha mindig jelen maradna, s nem menne át a múltba, nem idő volna, hanem örökkévalóság. Ha tehát a jelen csak úgy lehet idő, ha át tud menni a múltba, hogyan mondhatjuk róla, hogy van, hisz az ok, amelynek erejében van, éppen az, hogy majd nem lesz – következőleg csak azért nevezhetjük valóságos időnek, mert arra törekszik, hogy ne legyen?!” (Augusztinusz: „Vallomások”)
Ennyi filozófiai adalék felvázolása után lássuk, mit üzen a mai Ige ebben a mai frekventált időiségünkben, amikor „Ismét egyik esztendeje, / Istentől kimért ideje / Telék el a múlandóságnak: / Az égtestek órája / Lefolyván lett új példája / A közös változandóságnak; / Elmúlt vége, mint kezdete / Már van csak emlékezete.” (Református Énekeskönyv, 280. dicséret, 1.)
„Monda pedig az Úr: Simon! Simon! Ímé a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát; De én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited: te azért idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed.”
Ebben a kontextusából kiragadott idézetben Jézus – már útban a kereszt felé – valósággal úgy beszél, mintha imádkozna. Legalábbis imádságos szeretettel fordul Péter apostolhoz: „…Simon! Simon!...” Ha Jézus egy nevet kétszer mond, akkor annak oka van. Hangsúlyt kap a mondanivaló. Nagy veszedelemben vagytok, Simon Péter! Ebben a Jézus által észrevételezett szituációban az a veszélyes, hogy a tanítványok nem mérték fel a súlyát. Nem vették komolyan azt a szomorú valóságot, hogy embernek lenni annyi, mint veszedelemben élni. Olyan veszedelmes erővel áll szemben az ember, amellyel szinte tehetetlen. Ez az egyetlen erő a világban, amellyel szemben kizárólag az imádság jöhet számításba. A mindent megrontó sátán hatalmáról van szó. Aki megrostálja az emberiséget s mindenki, aki a rostálás próbatétele alkalmával vereséget szenved, elbukik.
Mivel az evangéliumi idézet önmagáért beszél s egyetlen szavas magyarázatra nem szorul, lássuk most már mindennek az aktualizálását.
Merthogy a Jézus által megállapított korrekt diagnózis ez: „…A sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát…”
Ha őszinték vagyunk egymáshoz, magunkhoz, nameg persze legfőképpen Istenhez, akkor kimondjuk, hogy igen, egyértelműen igaz volt ránk nézve is az elmúlt esztendőben és várhatóan igaz lesz majd ebben az új évben is: „…A sátán kikért titeket – bizony, minket is - hogy megrostáljon, mint a búzát…”
Mit jelent a sátán rostáló hadjárata hic et nunc ma? Veszedelmet jelent. A rostálás ugyanis az egész sajnálatosan depressziós világ társadalmi problémáinak összessége. Hatalmas az ölelése! Kiterjed a klímaváltozásra, a környezetszennyezésre, a migráns kérdésre, az egyéni életek folyamatos introvertálódására, a globalista-individualista, bugyuta, eszement utópista életideál erőszakolására. Nálunk, konkrétan a kétévezredes keresztyén értékek sutba dobására, a volt keresztyén kultúra rendszeres és módszeres krisztustalanítására. Arra a fájdalmas társadalmi attitűdre, ami számos vélemény szerint most, ebben a történelmi pillanatban az európai kultúra teljes megsemmisítésére készül.
De ne is elemezzük ezt az Igéből következő alaphelyzetet. Hanem lássuk: miként vélekedik erről a kétségkívül mai helyzetről a prófétai lelkületű költő, Ady Endre. Ő ugyanis úgy látja: nemcsak a sátán kéri ki megrostálásra az emberiséget. Hanem maga Isten is. Merthogy Isten maga az Idő. Így – ahogy a Költő látja – már egészen más aspektusát látjuk a grandiózus kérdésnek. A Költő azt mondja:
Kezében óriás rostával
Áll az Idő és rostál egyre,
Világokat szed és rostál ki
Vidáman és nem keseregve
S búsul csak az, akit kihullat.
S aki kihull, megérdemelte,
Az ocsut az Idő nem szánja,
Aszott nemzetek, hült világok,
Tört életek miazmás vágya
Halálra-valók s nem kár értük.
Szóljak próféták új szavával:
Nem kik mertek tagadni múltat,
De kik nem magvak a Jövőnek:
Mindig azok, akik kihullnak:
Világok, népek, girhes eszmék.
Fonnyadtak s összezsugorodtak,
(Így szól az új próféta-ének)
Az Úr, az Idő áll örökké,
De elmúlnak a renyhe népek
S velük együtt a tiszta Lóthok.
Óh, aszottak és be nem teltek
S óh, magam is faj-sorsom osztván,
Be igazság szerint hullunk ki
A kegyetlen óriás rostán,
Kedvét nem töltvén az Időnek.
(Ady Endre: „Az Idő rostájában”)
A végkonklúzió az: mindegy is ki a rostáló. A sátán a maga pimaszságával. Vagy az Isten a maga időiségünket szeretettel befolyásolni akaró mindenhatóságával és örökkévalóságával. Az Utóbbi az Örökkévalóságban lakozik. Mi az időiség rabjai vagyunk. De vigyázat! Ő Maga az Idő!
Legyen áldott Isten az Időért – így nagybetűvel, ahogy Ady írta versében. Az új esztendő első munkanapján így, ebben az időiségi és örökkévalósági dinamikus feszültségben kívánjunk egymásnak kegyelemteljes 2016-os esztendőt!
Az alig néhány napja mögöttünk hagyott Karácsony idvezítő üzenetéből csak egyetlen momentumot emeljünk ki. A Krisztus előtt hét évszázaddal élt próféta már akkor megmondta, hogy az a megváltás Ideje, ha „…a Sionról jön a tanítás, és az Úr igéje Jeruzsálemből. Igazságot szolgáltat a nemzetek között, ítéletet hoz minden nép ügyében. Kardjaikból ezért kapákat kovácsolnak, lándzsáikból pedig metszőkéseket; nép a népre kardot nem emel, hadakozást többé nem tanul.” (Ézsaiás 2:3,4)
Magyarán: el kell tenni a csatabárdot! Ha van még ilyen! Valakinél... Ha sérülésed van a múlt esztendőből, akkor is. Tedd el a csatabárdot. Nincs értelme használni. Az Új Év új küzdelmei nem viselik el a csatabárdot. Csak a Kegyelmet!
Egy régi-régi mozaikszóval szeretném zárni ezt a mai évelejei meditációt. Mondták a régiek: BUÉK – ez a mozaikszó azt jelenti BÚÉK: Bízzad Újra Életedet Krisztusra!
Ha meg eddig nem tetted volna: próbáld ki! Hátha bejön…
Azt mondtam, hogy visszatérünk még a prologusban említett dicséret-Igére: „Felvirradt áldott szép napunk, / Ma teljes szívvel vígadunk, / Ma győz a Krisztus, és ha int, / Rab lesz sok ellensége mind. / Halleluja!” (Református Énekeskönyv, 356. dicséret 1.) Ha most aktualizálni akarnám ezt az igei üzenetet, azt mondanám: minden előzőkben hallott üzenete az Igének megmentő Üzenet! Áldott szép nap ez a mai. A 2016. esztendő első munkanapja.
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
