Olvasandó: Máté 5:14,15
Ti vagytok a világ világossága. Nem rejtethetik el a hegyen épített város. Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék és fényljék mindazoknak, akik a házban vannak.
Ti vagytok a világ világossága. Nem rejtethetik el a hegyen épített város. Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék és fényljék mindazoknak, akik a házban vannak.
Igehirdető: Nagy Lajos
A második munkahetet kezdjük meg. Ha lehet, szeretnénk ezt a szituációt élhetővé tenni. Nem egyszerű ez a mostani világhelyzetben. Nem egyszerű – látszólag – mert annyi minden arra sarkallja gondolatainkat, hogy kimondjuk – vagy csak gondoljuk? – nem változik itt semmi, minden marad a régiben és mi pedig csak sodródunk(?)… Sodródunk, éspedig ünnepeken és esztendő váltáson túl sodródunk, mert abszolút úgy érezzük: sodortatunk az árral. Erre a nem túl hízelgő helyzetvázolásra gyógyír, ellenszer az imént elhangzott evangéliumi Ige.
Képzeljük csak magunk elé azt a helyzetet, amelyben Jézus elmondja a monumentális, maratoni prédikációt, az úgynevezett Hegyi Beszédet, amelynek része ez a mai Ige is. Fontos! Jézus nem templomban, nem zsinagógában beszél. Olyan sok ember sehova se fért volna be. Sok ezren voltak. Leültek a domboldalban, hogy hallják a Mestert. Egy szabadtéri istentisztelet volt ez.
Valószínűleg Jézus szolgálatának második részében hangzott el a híres Hegyi Beszéd (Máté 5:1 - 8:1). a "Hattin szarvai”-nak is nevezett Boldogmondások-hegyén, a Genezáret-tó északi partján.
Ez a helyszín az Úr kedvelt tartózkodási helye volt. Ahol ideális természeti körülmények között taníthatta a tömegeket. A hegy oldalának formája ugyanis leginkább egy római amfiteátrumhoz, színházhoz hasonlítható: a természetes ív mögött a Genezáret-tó vize felerősíti a hegytetőn beszélő hangját, ami így nagy távolságból is hallható volt. Nem volt még akkor hangerősítő berendezés. De nem is volt rá szükség.
Az akusztikai hatás mellett valószínűleg szellemi-lelki szempontok is vezérelték Jézust, amikor Isten királyságának "alkotmányát", a Hegyi Beszédet egy hegyről hirdette ki tanítványainak. Ez a tette párhuzamba állítható a Sínai-hegyi törvényadással. "…A Törvény Mózes által adatott, a kegyelem pedig és az igazság Jézus Krisztus által lett" (János 1:17) – olvassuk a János evangéliuma elején. Tavaly a nyári meditációs sorozatban sokat hallottunk Mózesről. A bibliai helyszíneken a mai zarándokok nagy részét napjainkban is csodálatos érzelmi felemelkedettség ragadja ott magával. Különösen, amikor először állnak meg ezen a helyen. A szemlélő úgy érzi, mintha a föld és az ég atmoszférája, s a hárfaalakú Genezáret tenger víztükre megőrzött volna valami izgalmas hangulatot Jézus életéből... A hegyek nemcsak helyszínként, hanem nyomatékos és beszédes jelképként is szerepet kaptak Jézus Krisztus korabeli tanításaiban és próféciáiban.
Jézus követőinek közösségét a hegyen épült városhoz hasonlítja: „…Nem rejtethetik el a hegyen épített város…” Hát persze. Már régen megmondták a próféták, hogy mi is az Isten-hívők feladata a világban? Tündökölni, világolni! „Ti vagytok a világ világossága…” Hogy is van az, hogy már az ószövetségi próféciában megfogalmazódik ez a grandiózus gondolat? A 2012. április 10-i és 16-i meditáció alapigéje volt s a 3. meditációs kötet 72-78. lapjain olvasható így:
„Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt. Mert ímé sötétség borítja a földet, és éjszaka a népeket, de rajtad feltámad az Úr, és dicsősége rajtad megláttatik.” (Ézsaiás 60:1,2)
Így van-e ez ma, tessék mondani? Vagy ez csak valami kegyes szöveg? Egy gyenge reklám a sok közül, amely ma oda akarja édesgetni az emberiséget úgy, amint egy multi-nacionális cég oda akarja csábítani mindenféle bugyuta reklámaival a vásárlóit az ő oldalára, az ő vevőkörébe? Nem hiszem. Mert ebben ó, de más értékek vannak! Világítani az életemmel, a kedvességemmel, a derűmmel, a mosolyommal, az előzékenységemmel, az udvariasságommal, mindenemmel, amit kaptam a Teremtőtől - hogy lássák az emberek: mi igenis más helyre járunk, mint a másként gondolkodók. Oda kellene állnunk, ahol az emberi értékek – s természetesen az isteni értékek – fontosak.
Fiatalokkal beszélgettem a minap. Kiábrándultak, keserűek, tele vannak panasszal. Pedig vannak jó szüleik, van egészségük, van hol lakniuk, van munkájuk, vannak terveik. És mégis elégedetlenek s azt mondják: ez már nem a mi világunk? Vajon miért? Azért mert ez a világ nem tartalmazza a jézusi értékeket: a szeretetet, az önzetlenséget, a jóságot, a megbocsátást - amelyek világosságot gyújtanának a fejekben.
Kérdés persze az: akarunk-e világítani? Nem fényezni magunkat, mert az valami egészen más. Fényezni azok tudják s azok szokták magukat mindenféle talmi értékekkel, akik távol vannak Jézus Krisztustól… Jelképszerűen és valóságosan is igaz: sokan kicicomázzák az életüket, a testüket, a környezetüket és aztán várják, hogy ölükbe hulljon a szerencse. Egy lottó ötös, egy esetleges üzlet vagy egy – úgymond – új lehetőség, új kaland formájában. Hát, Istenem, ide jutottunk volna? Ez lenne a trendi?
Igen, ide jut az emberiség – Jézus nélkül. Csak ennyire tellett a huszonegyedikszázadi emberiségnek. Többre nem. Természetesen tisztelet a kivételnek. Annak s azoknak ugyanis, akik elfogadták életük Megváltójának Jézus Krisztust és akiknek Ő méltán mondja azt: „Ti vagytok a világ világossága...” Az ilyenek aztán nem rejtetten, nem – úgymond – diszkréten, nem vonakodva, nem szégyellősködve, hanem nyíltan, nyilvánosan és bátran élik meg, élik oda a világ elé a keresztyénségüket. Az ilyen fajta ember látása, látványa a világ szemében ahhoz hasonlít, mint amikor az utazó tiszta időben már akár több tízkilométernyi távolságról megpillantja a horizonton a látóhatárból kiemlekedő, hegyen épült várost vagy más települést és annak tornyait. Ó, milyen gyönyörűséges panorámát nyújt, amikor már tiszta időben akár a déli partról megpillantja az ember a tihanyi apátságot. Ez a látvány valamiféle ígéret arról, hogy ha messze is van még – esetleg meg kell érte kerülnöm akár a fél Balatont - de oda fogok érni. Elérhetővé válik számomra. Ilyen jó értelemben vett csábító célpontnak, hegyen épített városnak kell lennie a keresztyén ember életének, életfolytatásának, magatartásának és jellemének.
Az Igében a gyertya – vagy újabb fordítás szerint a lámpás – képe megint csak nagyon beszédes. A meggyújtott gyertyát vagy lámpát egyáltalán nem szoktuk, vagyis hogy butaság lenne véka alá rejteni, mert akkor miért gyújtottuk meg? Azért van az, hogy világoljon és megszűntesse a sötétséget. Hát így kell oszlatnia a világ temérdek sötétségét a keresztyéneknek. Meg mondjuk úgy, hogy ha például a mai meditáció után valaki, jaj csak először egy Valaki, aztán esetleg mások is: érzelem által, szeretet által indukált impulzussal közelednek a küzdőtársaikhoz, akikkel – mint tudjuk – egy hajóban evezünk…
Merthogy ez egyáltalán nem ám amolyan pikkelve leminősített kegyes beszéd, hanem minden egyes szava igaz. Tudhatjuk s tanuságot is tehetünk arról, hogy érdemes ilyen világosságot produkáló és megvilágosodást indukáló jeleket, jelzéseket felmutatni.
Hát igen. Mert ugye csak azt kellene véka alá rejteni, amit szégyell az ember s el akar titkolni mások elől. Most akkor mi is a helyzet? A szentistváni örökségű magyarság szégyenli a Krisztus-hitét és el akarja azt titkolni a világ elől? Bezzeg, a bevándorló százezrek nem szégyelték a Keleti pályaudvarnál naponta ötször leborulni, hogy demonstrálják: nekik van istenük. Mi egyelőre sajnos egyáltalán nemigen sugározzuk a krisztusi fényt – megint csak tisztelet a kivételnek!
Cseri Kálmán nagy tömegvonzású igehirdető mondott el egyik nagyhatású beszédében egy történetet. Eszerint egy közösségben arról beszélgettek: egyikük miért nem népszerű a csapatban. Mire valaki azt mondta: Azért, mert a Sanyinak – így hívták a szóban forgó fiatalembert, szóval a Sanyinak – világít a feje s ahol megjelenik, ott oszlik a sötétség. Ugye milyen érdekes: oszlik a sötétség… A nagy orosz író, Dosztojevszkij mondja: Ez a világ Jézus nélkül olyan, mint egy nagy helyiség, amelyben örökre eloltották a lámpát.
Végül még egyetlen gondolat. Hogy van az, hogy a János evangéliumában Jézus magáról mondja: „Én vagyok a világ világossága…” (János 8:12) – most meg azt mondja: „Ti vagytok a világ világossága...”? Nincs itt valami ellentmondás? Nincs. Pont erről van szó. Ez itt a lényeg. Ez az Ige csúcspontja. Aki Krisztusban van, aki Krisztussal él valóságos életközösségben, aki vallja, hogy életének centruma Jézus Krisztus, az feltétlenül és folyamatosan sugározza magából Krisztus fényét, világosságát. Az nem fogja véka alá rejteni a tanuságtételét, hanem világgá kiáltja azt így:
Jézus, te égi szép, tündöklő fényű név,
Legszebb énnekem e föld ölén,
Benned van irgalom, erőd magasztalom,
Terólad zeng dalom, ragyogj felém!
(Magyar Református Énekeskönyv 449:1)
Életünknek az idő végtelen óceánján hánykódó hajója, ez a kicsiny lélekvesztő egy képzeletbeli kikötőből alig egy héttel ezelőtt ismét elindul az ismeretlenség hullámain. Ma, az új esztendő második munkahetének hétfőjén a világosságról – ha úgy tetszik filozófiai értelemben a megvilágosodásról – szólt az üzenet. Az elhangzottakra nézve a végső konzekvenciát a bölcs Szent Pál apostol eszméltető szavai jelenthetik. Ő a Második korintusi levélben ezt írja: „Ha pedig nem elég világos a mi evangéliumunk, csak azok számára nem világos, akik elvesznek. Ezeknek a gondolkozását e világ istene megvakította, mert hitetlenek, és így nem látják meg az Isten képmásának, Krisztusnak dicsőségéről szóló evangélium világosságát. Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, önmagunkat pedig mint szolgáitokat Jézusért. Isten ugyanis, aki ezt mondta: >Sötétségből világosság ragyogjon fel<, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.” (II. Korintus 4:3-6)
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
