Olvasandó: Apostolok Cselekedetei 5:30-42
A mi atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit ti fára függesztve kivégeztetek. Isten őt mint fejedelmet és szabadítót emelte a jobbjára, hogy megtérést és bűnbocsánatot adjon Izráelnek. Mi tanui vagyunk ezeknek az eseményeknek, és tanuja a Szentlélek, akit azoknak adott Isten, akik engedelmeskednek neki. Amikor ezt meghallották, dühükben a fogukat csikorgatták, és arról tanácskoztak, hogy végeznek velük. De felállt a nagytanácsban egy farizeus, név szerint Gamáliél, az egész nép előtt tiszteletben álló törvénytudó, és megparancsolta, hogy egy kis időre vezessék ki ezeket az embereket. Azután így szólt a nagytanácshoz: Izráelita férfiak! Jól gondoljátok meg, hogy mit akartok tenni ezekkel az emberekkel! Mert nem is olyan régen felkelt Teudás, és azt állította magáról, hogy ő valaki, csatlakozott is hozzá mintegy négyszáz ember, de végeztek vele; akik pedig bíztak benne, azok mind elszéledtek, és ügyük semmivé lett. Azután felkelt a galileai Júdás az összeírás idején. Sokakat állított a maga pártjára, de ő is elpusztult; akik pedig bíztak benne, azok is mind szétszóródtak. A mostani esetre is azt mondom: hagyjátok békén ezeket az embereket, és bocsássátok el őket. Mert ha emberektől való ez a szándék vagy ez a mozgalom, akkor megsemmisül, ha pedig Istentől való, akkor úgysem tudjátok megsemmisíteni őket, és még úgy tűnhetne, hogy Isten ellen harcoltok. Azok hallgattak rá, behívatták az apostolokat, megverették őket, azután megparancsolták nekik, hogy ne szóljanak Jézus nevében, és elbocsátották őket. Ők pedig örömmel távoztak a nagytanács színe elől, mert méltónak bizonyultak arra, hogy gyalázatot szenvedjenek az ő nevéért; és nem hagytak fel a naponkénti tanítással a templomban és házanként, és hirdették, hogy Jézus a Krisztus.
A mi atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit ti fára függesztve kivégeztetek. Isten őt mint fejedelmet és szabadítót emelte a jobbjára, hogy megtérést és bűnbocsánatot adjon Izráelnek. Mi tanui vagyunk ezeknek az eseményeknek, és tanuja a Szentlélek, akit azoknak adott Isten, akik engedelmeskednek neki. Amikor ezt meghallották, dühükben a fogukat csikorgatták, és arról tanácskoztak, hogy végeznek velük. De felállt a nagytanácsban egy farizeus, név szerint Gamáliél, az egész nép előtt tiszteletben álló törvénytudó, és megparancsolta, hogy egy kis időre vezessék ki ezeket az embereket. Azután így szólt a nagytanácshoz: Izráelita férfiak! Jól gondoljátok meg, hogy mit akartok tenni ezekkel az emberekkel! Mert nem is olyan régen felkelt Teudás, és azt állította magáról, hogy ő valaki, csatlakozott is hozzá mintegy négyszáz ember, de végeztek vele; akik pedig bíztak benne, azok mind elszéledtek, és ügyük semmivé lett. Azután felkelt a galileai Júdás az összeírás idején. Sokakat állított a maga pártjára, de ő is elpusztult; akik pedig bíztak benne, azok is mind szétszóródtak. A mostani esetre is azt mondom: hagyjátok békén ezeket az embereket, és bocsássátok el őket. Mert ha emberektől való ez a szándék vagy ez a mozgalom, akkor megsemmisül, ha pedig Istentől való, akkor úgysem tudjátok megsemmisíteni őket, és még úgy tűnhetne, hogy Isten ellen harcoltok. Azok hallgattak rá, behívatták az apostolokat, megverették őket, azután megparancsolták nekik, hogy ne szóljanak Jézus nevében, és elbocsátották őket. Ők pedig örömmel távoztak a nagytanács színe elől, mert méltónak bizonyultak arra, hogy gyalázatot szenvedjenek az ő nevéért; és nem hagytak fel a naponkénti tanítással a templomban és házanként, és hirdették, hogy Jézus a Krisztus.
Igehirdető: Nagy Lajos
A Húsvét Ünnepe utáni negyedik hétfőn még mindig időzzünk legalábbis érintőlegesen a feltámadás grandiózus kérdéskörénél. A Húsvét Ünnepe, a Feltámadás Ünnep mozgó ünnep. Csillagászati összefüggései vannak. A Húsvét mindig, minden esztendőben a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni első vasárnap. Így aztán nagy gyakorisággal április hónapra esik – az idén majdnem ritkaságszámba menően március végén volt. Mindegy is, a hagyomány úgy tudja: április mindig a feltámadás hónapja. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy a Katolikus Kalendáriumban a tegnapi nap így szerepel: április 17-edike, Húsvét 4. vasárnapja. Szóval időszerű és nem elkésett, nem anakronisztikus a feltámadás-kérdés applikálása.
Ezúttal az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv elejéről hangzott az idézet. Nem követjük tehát kronológiailag a történeti könyv leírásait – hisz ma két hete a 23., egy héttel ezelőtt pedig a 26. fejezetből idéztünk. Merthogy nem a kronológián van itt a hangsúly. Hanem azon: miként alakult a feltámadás-hit proklamálása és milyen hatása van, miféle következményei vannak a feltámadás-hit melletti bátor kiállásnak abban a korban és milyen hatása, következménye lehet napjainkra nézve. Ezért a feltámadás-hit kérdésének preferálása meditációs főtémánk ma is. Így kell hozzá állnunk!
De lássuk mindenek előtt az alap-történetet! Először is az előzményeket tekintve. Ezúttal nem Pál, hanem Péter apostol és társai állnak a bíróság előtt. Nem akármiért. Azért, mert folyamatosan a Feltámadottról tesznek bizonyságot. Ezért üldöztetés járt akkor. Látjuk viszont, hogy ők ezt vállalták.
De mennyire vállalták, felvállalták! Még a mártíromság árán is. Pál mondja – de akár Péter is mondhatta ugyanezt – „…Még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” (Apostolok Cselekedetei 20:24)
A nagytanács – mint vizsgáló bíróság – elővezetteti őket. Péter sajátos védőbeszéde egyértelmű. Ők igenis a feltámadott Jézus Krisztust hirdetik. Péter súlyosan dobbanó szavai – nyilván – többeket megindíthattak a teremben. Volt azonban a nagytanácsban egy ember, név szerint Gamáliél, aki különleges és szokatlan módon ad hangot a véleményének: „…Izráelita férfiak! Jól gondoljátok meg, hogy mit akartok tenni ezekkel az emberekkel! Mert nem is olyan régen felkelt Teudás, és azt állította magáról, hogy ő valaki, csatlakozott is hozzá mintegy négyszáz ember, de végeztek vele; akik pedig bíztak benne, azok mind elszéledtek, és ügyük semmivé lett. Azután felkelt a galileai Júdás az összeírás idején. Sokakat állított a maga pártjára, de ő is elpusztult; akik pedig bíztak benne, azok is mind szétszóródtak. A mostani esetre is azt mondom: hagyjátok békén ezeket az embereket, és bocsássátok el őket. Mert ha emberektől való ez a szándék vagy ez a mozgalom, akkor megsemmisül, ha pedig Istentől való, akkor úgysem tudjátok megsemmisíteni őket, és még úgy tűnhetne, hogy Isten ellen harcoltok…” Valószínűleg mindenki megdermedt ezen a nyilatkozaton, ezen az óváson. Hiszen elébb még „sima” ügynek tűnt: az apostolokat valamilyen szinten el kell ítélni, aztán vége a dalnak. De mint látjuk, nem így történnek a dolgok. Mert „…hallgattak rá – mármint Gamáliélre - behívatták az apostolokat – tessék lássék - megverették őket, azután megparancsolták nekik, hogy ne szóljanak Jézus nevében, és elbocsátották őket…”
Gamáliél elhangzott jótékony szava nem múlik el nyomtalanul a történelemben. Ez a tiszteletre méltó „főember” nem akárki. Farizeusi iskolát vezet. Ebben az iskolában tanult később maga Pál apostol is. Szóval: minimum kétesélyes ez az egész ügy! Lehet, hogy Gamáliél a kreált perben az ügyész szerepét kellett volna, hogy betöltse? Most pedig – képletesen - a védőügyvéd talárját ölti magára? Elég nehéz a szituáció!
Így gondolta – valószínűleg – mindenki a nagytanácsban. Minden esetre a szélirány innentől fogva megváltozni látszik. Merthogy – úgy tűnik már akkor: - nem olyan egyszerű az apostolok elítélése.
A megelőző hétfőkön szó volt arról, hogy az egykori koncentrált feltámadás-hit üldözés kísértetiesen hasonlít a napjainkban újra és újra hallható huszonegyedikszázadi keresztyénüldözések eseményeihez.
Bocsánatot kérek a személyes szóért. Elkötelezett hitvalló szolgálatom egyik fele az ateista-kommunista diktatúra idejére esett. Jól emlékszem: igyekeztem – amennyire lehetett – a fennálló rendszer „szimptómái” szerint, megalkuvást soha sem engedve, de valamilyen szinten mégis lojálisan alkalmazkodni és viszonyulni a „rendszer”-hez. A „rendszer” olyan volt, amilyen volt. De nekem Szent Pál üzenete erről az volt, hogy „Minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak, mert nincs hatalom mástól, mint Istentől, mert ami hatalom pedig van, Istentől rendeltetett.” (Róma 13:1) Aztán egyre-másra azt tapasztaltam – hála Istennek – hogy észveszejtően pozitív fejlemények vettek körül. Szinte hihetetlen volt!
Amikor – rendre – elveimet nem kellett feladnom és mégis jóindulat kerekedett ki a dolgok konkrét alakulásából. Amikor az ötvenhatos – úgymond – „ellenforradalmár” Brusznyai Árpád tanárt meggyilkoló Pap János volt hírhedett ötvenhatos belügyminiszter, majd Veszprém megyei MSzMP első titkár gyilkos szellemének „árnyékában”, a mai Megyeháza, akkori „Megyei Tanács” épületének méteres falai által ölelt folyosó zugaiban, az irodákban köztudott lehallgató készülékek hatókörét kibekkelve - ilyeneket hallottam: Tudja, én hiszek ám Istenben, de hát ilyen a mostani rendszer… És ennek megfelelően sok ügy – úgymond – olajozottan ment. Mert beigazolódott a Szentírás Igéje: „Akinek életútját kedveli az Úr, azt még ellenségeivel is összebékíti.” (Példabeszédek 16:7) Csak fokozása ennek a Károli fordítás – akkoriban még így olvastuk: - „Mikor jóakarattal van az Úr valakinek útaihoz, még annak ellenségeit is jóakaróivá teszi.” Aztán be kellett látnom nagy csodálkozással, hogy igaz az ószövetségi József-történet resüméje is: „Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt…” (I.Mózes 50:20)
Vannak politikai percemberkék, mint az Igénkben említett Teudás és a galileai Júdás – ő természetesen nem azonos az Iskáriótes Júdással, aki elárulta Jézust. Meg ma is vannak ilyen nem minősíthető elemek. Őket rövid idő után elfelejti az emberiség. Viszont Jézus Krisztus nevét – tetszik, nem tetszik - nem engedte Isten, hogy elfelejtse a világ. És még valami: Ő feltámadott a halottaiból…
Gamáliél felnyitotta a szemeket arra, hogy a koncepciós Jézus-per és az apostolok szintén koncepciós pere nem vezet sehova. Merthogy szükségtelen a küzdelem: Krisztus él és élni fog – mindörökké. Ez a mi hitünk alapja!
Ha e mai meditációból csak egyetlen szót, helyesebben egyetlen történelmi személy, Gamáliél nevét jegyezzük meg, máris nyertünk. Mert ez az egykori köztiszteletben álló féfiú egyértelmű katalizátora lett az első századi bimbózó keresztyénség kibontakozásának. Valószínűleg nem csak humanitárius szempontok vezérelték a nagytanácsot befolyásoló, határozottan jóindulatú közreműködésében.
Hanem sokkalta inkább arról van itt szó, hogy a Jézus által egykor Péter apostolnak mondottak, Gamáliélre is érvényesek lettek immár: „…Boldog vagy…mert nem test és vér fedte fel ezt előtted – vagyis az egész feltámadásos keresztyén hit-koncepciót – hanem az én mennyei Atyám.” (Máté 16:17)
A záró mondatok teszik fel a mai történetünkre a koronát: „…Ők pedig örömmel távoztak a nagytanács színe elől, mert méltónak bizonyultak arra, hogy gyalázatot szenvedjenek az ő nevéért; és nem hagytak fel a naponkénti tanítással a templomban és házanként, és hirdették, hogy Jézus a Krisztus.” Vagyis: azon bizonyos koncentrikus körök mentén a keresztyénség magvetése egyre inkább szárba szökken. Annak köszönhetően, hogy Péterék szent tüze, amit az első Pünkösdön nyernek el, amikor kitöltetik rájuk a Szentlélek, nem lankad s a mégoly kritikus körülmények között is kitartanak Krisztus mellett.
Pálóczi Horváth Ádám tizennyolcadikszázadi dicséret énekében így fogalmaz:
Terjed e tűz az egész
Föld színére hirtelen.
Fú e szél hatalmat vész,
Ahol akar szüntelen,
Lelkesíti sorsosit,
Szentel és világosít.
(Református Énekeskönyv, 375. dicséret 6.)
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
