Olvasandó: Márk 16:14-20
Végül pedig megjelent magának a tizenegynek is, amikor asztalnál ültek, és szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik látták őt, miután feltámadt. Ezután így szólt hozzájuk: Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek! Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik. Azokat pedig, akik hisznek, ezek a jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek a kezükbe, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik, betegekre teszik rá a kezüket, és azok meggyógyulnak. Az Úr Jézus pedig miután ezeket mondta nekik, felemeltetett a mennybe, és az Isten jobbjára ült. Azok pedig elmentek, hirdették az igét mindenütt, az Úr pedig együtt munkálkodott velük, megerősítette az igehirdetést a nyomában járó jelekkel.
Végül pedig megjelent magának a tizenegynek is, amikor asztalnál ültek, és szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik látták őt, miután feltámadt. Ezután így szólt hozzájuk: Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek! Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik. Azokat pedig, akik hisznek, ezek a jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek a kezükbe, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik, betegekre teszik rá a kezüket, és azok meggyógyulnak. Az Úr Jézus pedig miután ezeket mondta nekik, felemeltetett a mennybe, és az Isten jobbjára ült. Azok pedig elmentek, hirdették az igét mindenütt, az Úr pedig együtt munkálkodott velük, megerősítette az igehirdetést a nyomában járó jelekkel.
Igehirdető: Nagy Lajos
Ez a mai hétfő ama vasárnapot követően virradt fel ránk, amely vasárnap például a Katolikus Kalendáriumban bizonyos megfontolásokból így szerepel: Urunk mennybemenetelének ünnepe. Más keresztyén-keresztén időszámítást követve azt látjuk, hogy naptáraik szerint az elmúlt héten, május 5-én, csütörtökön volt Áldozócsütörtök, Jézus Krisztus mennybemenetelének napja. Ezzel a bibliai üdvtörténettel nagyon szorosan összefüggő eseménnyel kapcsolatban abszolút biztonsággal jelezhetjük: mindegy ugyan, hogy melyik napon – csütörtökön vagy a rá következő vasárnapon, de – így vagy úgy meg kell ünnepelnünk a Mennybemenetelt, mert megemlékeznünk róla feltétlenül szükséges!
A keresztyén hittől való tömeges „elpártolás” miatt sokan, felelős személyek, testületek és intézmények, sőt nemzetek, országok vezető testületei döntöttek úgy a mögöttünk hagyott félévszázadban, hogy - alapjában véve óhatatlanul is meggyengítve a Mennybemenetel jelentőségét - az Áldozócsütörtök lelkiségének folyamatos kiüresedése miatt a legtöbb helyen kerüljön át ez a „mozgó” ünnep a naptár szerinti dátumot követő vasárnapra…
Elöljáróban megállapíthatjuk: az elmúlt hat esztendő során ezzel az ünneppel összefüggő meditációinkban úgyszólván kimerítettük a klasszikus mennybemeneteli Igéket. Ezúttal – a megszokott gyakorlattól eltérően – eltekintünk attól, hogy felemlítsük az elhangzások dátumát. Az azonban bizonyos – az elmúlt hatésfél esztendő, illetve a megjelent öt kötet s a nyomdában lévő hatodik kötet textuáriumát áttekintve – hogy az imént hallott evangéliumi idézet még nem képezte egyetlen eddig elhangzott meditációnk alapját sem. Ilyen szempontból tehát a tartalma újdonság mozzanatokat is fog jelenteni.
Előzmények: a Feltámadott „Szenvedése után sok bizonyítékkal meg is mutatta nekik, hogy ő él, amikor negyven napon át megjelent előttük, és beszélt az Isten országa dolgairól.” (Apostolok Cselekedetei 1:3) Így olvassuk az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyvben. Az első evangélium, a Máté írása szerinti evangélium pedig az asszonyokról azt közli: „…Jézus szembejött velük, és ezt mondta: Legyetek üdvözölve! Ők pedig odamentek hozzá, megragadták a lábát, és leborultak előtte.” (Máté 28:9)
A mai tudósítás viszont már ezzel indít: ”Végül pedig – Jézus Krisztus – megjelent magának a tizenegynek is, amikor asztalnál ültek, és szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik látták őt, miután feltámadt…”
Tehát ezek szerint Jézusnak volt mit a tanítványok szemére vetnie. Azonban jelentőségében sokkalta fontosabb a folytatás: „…Ezután így szólt hozzájuk: Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek! Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik…” Jézusnak ezek a testámentum- szerű szavai a tanítványok evangélium hirdetési feladatára nézve primér jelleggel kulcsfontosságúak. Ezen áll vagy bukik a jövő, az első századi bimbózó keresztyénség hosszú távú kibontakozása. Ami pedig mindennek a következménye az a megkereszteltek és az idvezülők számának rohamos növekedése. Azokról pedig, akik nem vállalják fel a hitet és aztán esetleg elkárhoznak, nem volna illő részletesebben szólni. Minden esetre Stone J. Sámuel tizenkilencedikszázadi anglikán lelkész és énekköltő dicséret-énekében így fogalmaz:
A három-egy Istennel
Már itt a földön egy,
S az üdvözült sereggel
Egy nép és egy sereg.
Ó mily áldott reménység:
Ha itt időnk lejár,
Te boldog szenteiddel
Fenn Nálad béke vár!
(Református Énekeskönyv, 392. dicséret 5.)
Majd így folytatódik Jézus búcsúbeszéde: „…Azokat pedig, akik hisznek, ezek a jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek a kezükbe, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik, betegekre teszik rá a kezüket, és azok meggyógyulnak…”
Hogy pedig ezek a csoda-elemek mennyire megvalósultak későbben, arra nézve halljunk egy részletet az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv lapjairól – amelyet nem mellesleg a foglalkozására nézve orvos, Lukács evangélista jegyzett fel! „Isten pedig – írja Lukács - nem mindennapi csodákat tett Pál keze által; úgyhogy még levetett kendőit vagy kötényeit is elvitték a betegekhez, és a betegségek eltávoztak tőlük, a gonosz lelkek pedig kimentek belőlük.” (Apostolok Cselekedetei 19:11,12) Csak érdekességként állapíthatjuk meg: íme, a később kialakuló ereklye-kultusz csírái!
Az meg, hogy némelyek „…új nyelveken szólnak…”, a legpregnánsabban a pünkösdi történetben nyilvánul meg. Amikor Jeruzsálemben a Szentlélek kitöltetésének hatása alatt Péter és a többi apostolok „Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak.” (Apostolok Cselekedetei 2:4) A többnyelvű, alkalmilag összeverődött sokaság pedig csodálkozásának adott hangot: „…Íme, akik beszélnek, nem valamennyien Galileából valók-e? Akkor hogyan hallhatja őket mindegyikünk a maga anyanyelvén? (Apostolok Cselekedetei 2:7,8)
Még egy apró – vagy nem is olyan jelentéktelen – felidézendő epizód. Amikor Pál apostolt és fogolytársait Rómába szállítják, hajótörést szenvednek. Málta szigetére vetődnek. Tüzet raknak. „Amikor Pál összegyűjtött egy csomó rőzsét, és a tűzre tette, a meleg miatt egy vipera bújt ki belőle, és a kezébe mart. Amikor a barbárok meglátták a kezéről lecsüngő mérges kígyót, így szóltak egymáshoz: Bizonyára gyilkos ez az ember, aki a tengerből kimenekült ugyan, de az isteni bosszúállás nem engedi, hogy életben maradjon. Ő azonban lerázta a kígyót a tűzbe, és semmi baja sem esett.” (Apostolok Cselekedetei 28:3-5)
Ezekből a csoda-elemekből csak egy következtetés vonható le: minden úgy történt, ahogy Jézus mennybemenetele alkalmával megmondta a körülötte lévőknek.
Alapigénk záró mondatai pedig így hangzottak: „…Az Úr Jézus pedig miután ezeket mondta nekik, felemeltetett a mennybe, és az Isten jobbjára ült. Azok pedig elmentek, hirdették az igét mindenütt, az Úr pedig együtt munkálkodott velük, megerősítette az igehirdetést a nyomában járó jelekkel.” A mennybemenetel ténye - csakúgy mint a feltámadás ténye - titok. „A titkok – pedig – az Úréi, a mi Istenünkéi, a kinyilatkoztatott dolgok pedig a miéink és a fiainkéi mindörökké, hogy teljesítsük ennek a törvénynek minden igéjét.” (V.Mózes 29:29)
Az imént felsorakoztatott történelmi tények – merthogy a Biblia nem csak spirituális irodalom, nem csak lelki eledel, hanem történelemkönyv is – azt húzzák alá egyértelműen a számunkra, hogy Jézus a történelem egy pontján minden hitetlenkedés ellenére, igenis beleláthatatlanodott az Örökkévalóságba, ahol várja Övéit. Aki a többdimenziós felfogást magáévá téve tényként tud beszélni nem csak a feltámadásról, hanem a mennybemenetelről is, annak nagyon jó, mert az ilyenek számára már többé nem tabu téma az örök élet kérdése sem.
A minden keresztyének hitvallása még mindig eléggé közismert. Ennek szövege – az ide vonatkozó hitcikkelyében - abszolút ökumenicitással, interkonfesszionális eleganciával és nagyon komolyan fogalmazza meg azt, amit, még mindig többen vannak, akik vallanak, felvállalnak, mint akik ezt nem teszik meg: „Hiszek…Jézus Krisztusban…aki… harmadnapon feltámadt a halottak közül, fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atya Isten jobbján…”
Ezért tud így nyilatkozni örökérvényűen az övéinek: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem! Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. Ahova pedig én megyek, oda tudjátok az útat.” (János 14:1-4)
Ez egy biztos, bátorító üzenet azoknak, akik – úgymond – azonosulni tudnak a mennybemenetelről szóló evangéliummal és annak minden személyes konzekvenciájával.
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
