Olvasandó: I.Sámuel 1:1,2,20-28
Volt egy ember Rámátajim Cófimból, Efraim hegyvidékéről, akinek Elkána volt a neve; efrátai volt, Jeróhámnak a fia, aki Elihú fia, aki Tóhú fia, aki Cúf fia volt. Két felesége volt; az egyiknek Anna, a másiknak Peninná volt a neve. Peninnának voltak gyermekei, de Annának nem voltak gyermekei… Egy idő múlva Anna teherbe esett, és fiút szült, Sámuelnek nevezte el, mert ezt mondta: Az Úrtól kértem őt. És mikor fölment az az ember, Elkáná, egész háza népével, hogy bemutassa az Úrnak az évenkénti áldozatot, és teljesítse fogadalmát, Anna nem ment el, hanem ezt mondta férjének: Majd az elválasztása után viszem el a gyermeket, hogy megjelenjék az Úr előtt, és végleg ott maradjon. A férje, Elkáná ezt felelte neki: Tégy úgy, ahogy jónak látod. Maradj itthon, amíg elválasztod. Csak az Úr tartsa meg ígéretét! Otthon maradt tehát az asszony, és szoptatta a fiát, míg el nem választotta. Miután elválasztotta, elvitte magával, és vele együtt vitt egy hároméves bikát, egy véka lisztet meg egy tömlő bort, és bevitte az Úr házába, Sílóba. A gyermek még kicsiny volt. Akkor levágták a bikát, a gyermeket pedig bevitték Élihez. Az asszony ezt mondta: Kérlek, uram! Az életemre esküszöm, uram, hogy én vagyok az az asszony, aki itt állt melletted, és imádkozott az Úrhoz. Ezért a gyermekért imádkoztam, és az Úr teljesítette kérésemet, amivel hozzá folyamodtam. Ezért most én is, kérésemnek megfelelően felajánlom őt az Úrnak. Legyen egész életére az Úrnak ajánlva! És ott imádták az Urat.
Volt egy ember Rámátajim Cófimból, Efraim hegyvidékéről, akinek Elkána volt a neve; efrátai volt, Jeróhámnak a fia, aki Elihú fia, aki Tóhú fia, aki Cúf fia volt. Két felesége volt; az egyiknek Anna, a másiknak Peninná volt a neve. Peninnának voltak gyermekei, de Annának nem voltak gyermekei… Egy idő múlva Anna teherbe esett, és fiút szült, Sámuelnek nevezte el, mert ezt mondta: Az Úrtól kértem őt. És mikor fölment az az ember, Elkáná, egész háza népével, hogy bemutassa az Úrnak az évenkénti áldozatot, és teljesítse fogadalmát, Anna nem ment el, hanem ezt mondta férjének: Majd az elválasztása után viszem el a gyermeket, hogy megjelenjék az Úr előtt, és végleg ott maradjon. A férje, Elkáná ezt felelte neki: Tégy úgy, ahogy jónak látod. Maradj itthon, amíg elválasztod. Csak az Úr tartsa meg ígéretét! Otthon maradt tehát az asszony, és szoptatta a fiát, míg el nem választotta. Miután elválasztotta, elvitte magával, és vele együtt vitt egy hároméves bikát, egy véka lisztet meg egy tömlő bort, és bevitte az Úr házába, Sílóba. A gyermek még kicsiny volt. Akkor levágták a bikát, a gyermeket pedig bevitték Élihez. Az asszony ezt mondta: Kérlek, uram! Az életemre esküszöm, uram, hogy én vagyok az az asszony, aki itt állt melletted, és imádkozott az Úrhoz. Ezért a gyermekért imádkoztam, és az Úr teljesítette kérésemet, amivel hozzá folyamodtam. Ezért most én is, kérésemnek megfelelően felajánlom őt az Úrnak. Legyen egész életére az Úrnak ajánlva! És ott imádták az Urat.
Igehirdető: Nagy Lajos
Anyák Napja, az Édesanyák Vasárnapja volt tegnap. Illik és méltó, hogy – miután mindannyian édesanyától születtünk – ebben a közösségben is megemlékezzünk az édesanyákról.
Egy ószövetségi történetet hallottunk az imént, amelynek főszereplője egy édesanya, név szerint Anna. A kihagyásokkal felolvasott fejezet lényege az édesanya, Anna kulcsfontosságú szerepének kidomborítása. Lássuk elébb az előzményeket! A férj és családfő: Elkáná eleget tesz a kor vallási előírásainak: imádkozik és áldozatot mutat be rendszeresen. Mindkét feleségéért, Annáért és Peninnáért is egyenlőképpen áldoz. Az Írás azonban azt is feljegyzi, a felolvasás során most kihagyott versekben, hogy Anna – meddősége ellenére – valahogy mégis kedvesebb Elkánának, mint a másik feleség, Peninna. Ez utóbbi még bosszantja is Annát a meddőségéért. Anna sokat sírdogál ezen s ilyenkor alig vesz magához táplálékot. A férj, Elkáná pedig így próbálja feloldani ezt a nehéz helyzetet: „…Anna, miért sírsz, és miért nem eszel? Miért vagy úgy elkeseredve? Nem érek én többet neked tíz fiúnál?” (I.Sámuel 1:8)
Telt múlt az idő. Anna egyszer csak így imádkozik: „…Seregek Ura! Ha részvéttel tekintesz szolgálóleányod nyomorúságára, gondod lesz rám, és nem feledkezel meg szolgálóleányodról, hanem fiúgyermeket adsz szolgáló-leányodnak, akkor egész életére az Úrnak adom…” (I.Sámuel 1:11)
Némely közbülső – az eseménysor végkifejletét ugyan befolyásoló, de itt most nem említett – epizódot követően: „…Egy idő múlva Anna teherbe esett, és fiút szült, Sámuelnek nevezte el, mert ezt mondta: Az Úrtól kértem őt. És mikor fölment az az ember, Elkáná, egész háza népével, hogy bemutassa az Úrnak az évenkénti áldozatot, és teljesítse fogadalmát, Anna nem ment el, hanem ezt mondta férjének:
Majd az elválasztása után viszem el a gyermeket, hogy megjelenjék az Úr előtt, és végleg ott maradjon. A férje, Elkáná ezt felelte neki: Tégy úgy, ahogy jónak látod. Maradj itthon, amíg elválasztod. Csak az Úr tartsa meg ígéretét! Otthon maradt tehát az asszony, és szoptatta a fiát, míg el nem választotta. Miután elválasztotta, elvitte magával, és vele együtt vitt egy hároméves bikát, egy véka lisztet meg egy tömlő bort, és bevitte az Úr házába, Sílóba. A gyermek még kicsiny volt. Akkor levágták a bikát, a gyermeket pedig bevitték Élihez. Az asszony ezt mondta: Kérlek, uram! Az életemre esküszöm, uram, hogy én vagyok az az asszony, aki itt állt melletted, és imádkozott az Úrhoz. Ezért a gyermekért imádkoztam, és az Úr teljesítette kérésemet, amivel hozzá folyamodtam. Ezért most én is, kérésemnek megfelelően felajánlom őt az Úrnak. Legyen egész életére az Úrnak ajánlva! És ott imádták az Urat.”
Valaki esetleg azt mondhatná: szép-szép ez az ókori történet, de hát ma már ilyenek nem történnek. Vigyázat, ez a sommás reagálás egészen egyszerűen tévedés. Hogy vannak hasonló megható történetek manapság, ez nem kérdés. Csak az a baj, hogy ma az Isten-félő hitvalló gondolkodás, valamiféle megmagyarázhatatlan prüdéria következtében úgynevezetten „nem publikus”. Talán nem fér hozzá kétség: manapság a hitvalló attitűd nem alkalmas arra, hogy a szenzációéhes média beteges magamutogató kívánalmainak megfeleljen. Nem csak a szerénység – rosszindulatúan szólva álszerénység – van ennek a hátterében. Hanem az is, hogy az ilyen és ehhez hasonló „szent” területek feltárása, netalán publikussá tétele, jaj, nehogy megsértse Isten szuverenitását, hogy tudniillik Ő oda ad áldást, ahova jónak látja… Jaj de csacska, jaj de balga ez a vélekedés! Semmiféle biblikus alapja nincsen, csak valamiféle huszonegyedikszázadi csökevény ez!
Inkább pont arról van szó, hogy számtalan személyes hangú – úgymond – alkalmasint akár nemhivatalosan is, de az eredményszerűségét tekintve mégis csak egyértelműen lelkigondozó beszélgetés, interperszonális kommunikáció tanulsága szinte nap, mint nap megerősíti: Mégis csak van Valaki, Aki irányítja az életünket. És az erről való tudást miért is nem tesszük közkinccsé? Ja, hogy néha csak annyira tapogatózó, diffúz, bizonytalan az Isten-képünk, a kegyelem általi hordozottságunk tényének proklamálása? Nos: annál inkább kellene az erőteljesebb, megnyugtató hang, a megerősítés. Igen, jól gondolod, csak Isten vihette ezt véghez, ami veled történt! Szóval a kommunikáció! Honnan is értünk ide? Onnan, hogy elénk állt az alapigében egy Isten-hívő asszony, egy édesanya, Anna, aki még a meddőségét is le tudta győzni. Helyesebben nem Ő, hanem az imádságának az ereje, a hatékonysága. Nem kellene inkább egymást erősítenünk a hitben? Hogy aztán – horribilediktu – esetleg referenciák is igazítsák el a kételkedő bóklászókat?
Szent Pál azt mondja: „…Kivánlak titeket látni, hogy valami lelki ajándékot közölhessek veletek a ti megerősítésetekre. Azaz, hogy együtt felbuzduljunk tinálatok egymás hite által, a tiétek meg az enyém által.” (Róma 1:11,12)
Bocsánatot kérek a most következő személyes szóért. Gimnazista koromban a Debreceni Kollégium megszentelt falai között lassan, de biztosan erősödött meg az anyatejjel magamba szívott gyermeki hitem. Amikor az érettségi bankettet követően elérzékenyülve utoljára pillantottam fel a keresztépület timpanonján olvasható, számomra csodálatos jelmondatra: orando et laborando, majd kiléptem a Kollégium kapuján s elhagytam az áldott alma matert, már felvételt nyertem a teológiára.
Csakhogy! Az életünk folyásába akkor bőven beavatkozó diktatórikus hatalmi szerv, a hírhedett Állami Egyházügyi Hivatal – bizonyos mondvacsinált területi elv alapján - nem engedte Debrecenbe, csak a budapesti Teológiai Akadémiára történő felvételemet. Mögöttem maradt tehát a genius loci, a hely áldott szelleme. Hatalmas bőröndjeimmel késő este értem el a dunántúli lankákat, gyermekkorom színterét, a szülőfalut s legvégül az áldott szülői házat. Édes Szüleimmel majd’ hajnalig tartó meghitt beszélgetés következett.
Hónapok óta nem láttuk egymást. Telefon faluhelyen nem volt még akkortájt. Így a „Na mesélj!” felszólításra el kellett mesélnem mindent vagy majdnem mindent. Így tudták meg azt is, hogy időközben felvételt nyertem a teológiára. Feledhetetlen percek lesznek ezek, amíg élek! Édesapám, aki korábban folyamatosan világított rá a lelkészi pálya nehézségeire, megölelt és ezt mondta: Hálát adok Istennek, hogy így döntöttél! Édesanyám pedig felidézte: kicsiny, gyenge, gézengúz csecsemő voltam, rengeteget sírtam, még későbben, felcseperedésem idején is. Egyéb objektív egészségi okok miatt talán még az sem volt biztos: megmaradok-e. Aztán - elmondása szerint - egyszer csak így kezdett imádkozni: Uram! Ha úgy kedves előtted, tartsd meg ezt a kis életet. Én pedig a Te szolgálatodra szentelem őt!
Most pedig itt állok Isten színe előtt, e tiszteletreméltó Igehallgató Közösségben és nem teszek semmi mást, csak amit rámbízott az én szolgálatba küldő Uram: töredezetten, gyarló emberi szavak és formulákká vált kitételek mentén hirdetem az idvezítő hitet Azoknak – nagy „A” betüvel írtam a szót: Azoknak – akik hallják és értik nem az én gyenge szavaimat, hanem Isten örökkévaló Igéjét.
Még csak egyetlen szó a személyes életemből – ha már egyszer ez a meditáció az Anyák Napjáról szól.
Édesanyám évekkel a fent körvonalazott történet után azt álmodta: Veszprémbe fog szólítani az elhívás, a szolgálati kötelezettség. Így történt. Aztán Isten kegyelméből már több mint negyven esztendeje így van ez: itt tehetem a dolgomat, még mindig…
Azonban ennyi személyes vallomás után vissza az Igéhez! Az Igénkbeni Édesanya, Anna valami utolérhetetlen bizalommal ajánlja oda Gyermekét, a kis Sámuelt Istennek. Félreértés ne essék: ma – például – nemcsak „direkt” Isten-szolgálatra lehet quázi „odaajánlani” az esetleg nehezen megszületendő gyermeket. Hanem más egyéb Istentől akart nemes küldetésre is. Ne is taglaljuk, hogy orvosnak, papnak, mérnöknek, tanítónak kétkezi munkásnak vagy bárminek.
Még csak egyetlen gondolat. Lássuk csak, mit jelentenek ezek a ma hallott ókori bibliai nevek magyarra lefordítva? Az apa, Elkáná, az édesanya, Anna és a kis Sámuel neve. Nos. Elkáná, a családfő neve mellett a szótárban ez áll magyarázatul: Isten szerezte, tulajdonába vette, teremtette, Isten a teremtő… Az édesanya, Anna nevének magyarázata ez: a megkegyelmezett – hát persze: Isten elvette a meddőségét, továbbá ez van még itt: – kegyes, kellemes, szépség, kegyelem, kedvesség, nyájasság. De van még fokozása a név-analízisnek! A megkésett jövevény, az Istentől kért gyermek, Sámuel neve ezt jelenti: Isten meghallgatott, akit Isten ígért…
Igen. Így működik a kegyelem. Azoknak, akik hisznek benne! Működjön ma is ilyesmikben és mindenben mindenkor a kegyelem. Hogy Isten-félelmünk ilyen bizonyosságokat szerezhessen! Ez az Anyák Napi üzenetünk – az imádkozó édesanya, Anna asszony példáját ide vetítve.
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
