2014. január 4., szombat

A királyi apa lakomája (Óév utolsó Úrnapján!)

Alapige: Készít majd a Seregek Ura ezen a hegyen minden népnek lakomát zsíros falatokból, lakomát újborokbó1 zsíros, velős falatokból, letisztult újborokból. Ezen a hegyen leveszi a leplet, amely ráborult minden népre, és a takarót, amely betakart minden nemzetet. Véget vet a halálnak örökre! Az én Uram, az Úr letörli a könnyet minden arcról. Leveszi népéről a gyalázatot az egész földön. — Ezt ígérte az Úr! (Ézs 25,6—8)
Bibliaolvasás: Máté 22: 1 – 15.
Igehirdető: Faust Gyula
Krisztus Urunk példázata egy édesapáról szólt, aki történetesen egy teljhatalmú király. Ő a szeretett fia menyegzőjének fő szervezője, aki Ézsaiás szerint egy hegyen készítette elő fia menyegzőjét. Azt akarja, hogy minden meghívott ott legyen, betöltse a nevével jelzett helyét. Célja, hogy mindnyájan osztozzunk abban az örömben, amely az Ő szíve öröme, a menyasszony és a vőlegény öröme, vagyis, hogy egyazon öröm töltse be mindenki bensőjét, aki azon a lakomán részt vesz. Ez az öröm közös, nem lehet részekre osztani, úgy annyira közös, hogyha valaki hiányzik, akkor a boldogság elillan, és nem létezik.
Kik a meghívottak? Mit mondhatunk el róluk? Nagyon nehéz röviden, csupán néhány fő ecset, vagy tollvonással megragadni elrejtett jellemüket. A meghívottak egyik csoportja olyan ember szívét sejteti velünk, akit leginkább a beteljesületlen szerelmére vágyódó (vén) legény, vagy leány hasonlatában tudunk megragadni. Lett volna lehetősége szerelme kezét megkérni, vagy szerelmes vőlegényének igent mondani és a szerelem életével beteljesedni, de ő egy magasabb rendű célnak, eszmének, valami megfoghatatlan szellemi boldogságnak szentelte oda az életét, hogy édesapja kedvébe járjon, aki történetesen az üdvösség misszionáriusa volt. Hasonlatunk személye tehát, hozott egy döntést és apja áldozatos szolgálatának lábnyomába lépett. Egész életében a legnagyobb hűséggel és buzgósággal szolgált, de a várva várt eredmény nem jött el. Az élete elmúlt és nem történt meg egyik „szerelmi” beteljesülés sem! Az első a döntése miatt, a második pedig, úgyszintén a darabjaira hullt. Megmagyarázhatatlan üresség tátongott a lelkében. Kirohanna világból is, hogy újra rátaláljon arra, amit elveszítettnek gondolt és érzett, de bárhova néz, a hideg és sötét utcákon sokféle gúnnyal fűszerve és ütlegelés köretével tálalva csupán boldogsága hűlt helyét találja.[1] Példás életű és évtizedes múltú keresztyéneknek nehéz beismerni, hogy lelkükben üresség tátong, különösen, akkor, ha már a cél előtt vannak. Úgy beszélünk, mint a győzelmeivel dicsekvő Pál apostol, de úgy érzünk, mint az Úr jobbján szenvedő lator. Megbomlik az elménk, mert nem értjük, mit rontottunk el, és hol vannak a Szentlélek kirobbanó erő-megnyilvánulásai? Miért nem hordoz a szárnyain a Mindenható? Nos! Ne add fel! – üzeni az Úr. Jöjj a lakomára, jöjj a megterített asztalhoz!
A meghívottak közt viszont ott van egy másik csoport is, azoké, akik belevetették magukat az érzéki élet nagy lehetőségeibe, de ennek a létnek minden szép ígérete ugyan úgy nem hozott nekik beteljesülést. Ők a paráznák, a vámszedők, a városukat, a házukat, a családjukat, az egészségüket elveszített csonkabonkák, a közösségüket, a népüket, az országukat elveszített, gyökértelen földönfutók. Mérhetetlen üresség tátong a lelkükben! Nekik is, személyválogatás nélkül, ugyanaz a meghívás szól! Jöjj a Fiam menyegzőjébe!
Példázatunk királya, aki édesapa, tudja, hogy egyetlen gyógyító lakoma a fia menyegzőjén igaz beteljesülést adna meghívottainak, bármelyik oldalon vagy állapotban állva is legyen bennük az üresség. Elkészítette tehát ezt a nagy lakomát és mindenkit meghívott. Senki nem hányhatta a szemére, hogy ő nem kapott meghívót az örömre, az élet nagy megújulására, minden bajból és nyomorúságból való megszabadulásra és meggyógyulásra.
Sültek, „zsíros falatok, letisztult borok.” Ezerféle ínyencség, desszertek, gyümölcsök. Gyógyító levelek és italok, legfőképpen az élet forrásának vize,[2] és az élet fájának levelei,[3] a halál elűzésére, minden könny letörlésére és minden betegség meggyógyítására.
A nagy esküvőszervező mindent elkészített és „minden igen jó”[4] megállapítással gyönyörködve végignézett a legnagyobb boldogságra felékesített hegyen, vagy kerten, ahol minden a helyén volt, már csak a meghívottak hiányoztak.
Az édesapa király előre örült és maga előtt látta a lelki szemével, hogy amint mindenki leül enni és inni, együtt mulatni, elkápráztatja őket a tömérdek feltálalt finomság nagy szimfóniája, a fény, a díszítés, az illatok, a mennyei muzsika, a kitűnő minőség, a lakoma együttes harmóniája. Látja, hogy a lakoma hatása kezdi áttörni az emberi szívek védfalait, feloldja és leveszi a leplet, amely ráborult minden népre, a takarót, amely sötétségbe takart minden nemzetet. Látja, hogy a valaha volt ellenségek a csodálatos ízek, zamatok és illatok hatására elkezdenek megnyílni, mert lehull róluk a megcsalás minden páncélékessége. Hallja, hogy vendégei olyan ízesen szólnak egymáshoz, mint amilyen például az érett gránátalma és a megannyi fűszerezett bor.[5] Hallja, hogy olyan dallamon szólnak egymáshoz, amilyen a mennyei boldogság zenéje. Bocsánatot kértek és megbocsátottak egymásnak. Megbékültek, és önfeledten nevettek. Megáldották egymást és nevettek! Akkor megszólalt egy új ének,[6] amit a vőlegény menyasszonya és a vőlegény énekelt.
„Szeret és hűség találkoznak, igazság és béke csókolgatják egymást!”[7]
Ebben a gyönyörködő látomásban minden vendég megértette, hogy Istennek ebben a teremtésében, boldogság és erkölcsiség, érzéki és mennyei szerelem,[8] összeelegyíthetetlenek és elválaszthatatlanok!
Sajnos, Krisztus Urunknak ez a példázata nem így, nem ezzel a felismeréssel és megértéssel folytatódott a hallgatói részéről! Nem úgy lett, hogy a menyegző, amiben az atya király a szívét tette bele, a meghívottai vágyával és kívánságával találkozva, összeölelkezve beteljesítette volna az örömét. Nem! A gyógyító vacsorára a meghívottak nem jöttek el és a lakodalmas ház üresen maradt! Amikor pedig oly sok próbálkozás után mégis megtelt, akkor sem ült le együtt ünnepelni, hanem mindent átvizsgáló szándékkal végigment a vendégek közt és kiszúrt valakit, akin nem volt menyegzői ruha. Megkérdezte: Barátom, hogy jöttél ide, holott nincs menyegzői ruhád; de az csak hallgatott. Megparancsolta, hogy fogják meg és dobják a külső sötétségre, ahol sírás és fogcsikorgatás az osztályrésze. Jézus, tanító jellegű példázata így végződött! A hivatalosak a gyógyító vacsorát különféle mondvacsinált indoklásokkal lemondták és pimaszuk a kimentésüket kérték. Mások arra vetemedetek, hogy a királyi követeket bántalmazzák és megöljék. Jézus hallgatói pedig, alighogy véget ért ez a példázat azon kezdtek el tanakodni, hogy Jézust a saját beszédével fogják tőrbe csalni és bíróság elé állítani, hogy végezzenek vele. Igen! Így folytatódott a Jézus Példázata.
Testvérem! Vajon csak kétezer évvel ezelőtt hiúsították meg Isten menyegzői meghívását az akkori hallgatók, vagy bennük a Kísértő? Ők nem csak a prófétákkal bántak el, hanem Isten egyszülöttjét is megölték. Ő volt az Atya Isten tökéletese meghívója, és Ő maga a mennyegző is, a gyógyító és éltető lakoma! A saját beszédét fordították ellene, amikor gyülölettel ítélkeztek fölötte, hogy kimondott ítéletük az Ő megöletése legyen.Vajon csak ők űztek gúnyt az Isten meghívásból? Sajnos nem!
Ezerféleképpen mentjük ki magunkat Isten meghívása és küldése alol. Egyetlen kézmozdulattal eltépjük a nevünkre szóló meghívót. Hogyan? Egyetlen kételkedő gondolattal, kérdéssel. Lehet-e az Isten meghívója öreg templomunk kifáradt harangainak hangja? Vajon, csakugyan az Isten meghívója az igehirdetés? Csakugyan az Isten meghívója a református istentisztelet? Lehet-e az Isten meghívója az a szerencsétlen lelkész, az a nyomorult „közösség”, az a félig üres és hideg templom? Vajon benne van-e az örök élet vigasztalása a gyarló emberi közvetítéssel szólt igében, prédikációban? Lehet-e ezt a hegyet és helyet az Isten lakomája helyének nevezni? Vajon, lehet-e az igehirdetést az Isten nekünk elkészített lakomájának nevezni? Nem hazúgság-e ezt a maréknyi sereget Krisztus gyülekezetének, netán menyasszonyának nevezni, mint akikkel Jézus együtt ünnepel? A nagy sötétséget hozó lepel alatt, - amit a hitelenség miatt már nem vehet el tőlünk az Isten, - egy picike kis kétely egyetlen mozdulattal összetépi Krisztus Urunk köztünk való jelenlétének igéretét és megtörténtét, mert nem jövünk hozzá, amikor hív.
Nem azt állítottam, hogy minden közösségi együtlétünk maga a boldog megérkezés. Nem! Azt állítom, hogy a mi földi vándorlásunkban minden közösségi együtlétünk egy lépssel közelebb visz ahhoz a beteljesüléshez, amit személyesen az Úr ad kinek-kinek, amikor megérkezünk, vagy Ő érkezik el hozzánk. Hozzá hajt az Ő jelenlétének öröme, és hozzá hajt az Ő jelenlétének sajgó hiánya is, és a gyülekezetben, sőt egyetlen emberi szívben is mindekettő jelen van.
Jusson eszedbe Istennek mennyegzője, amikor éppen kimenteted magad, amikor leleményesen indoklod meg, hogy miért nem tudsz, vagy miért nem akarasz részese lenni annak a közös örömnek, amit ezen a helyen készített el és adott neked az Úr, és ami csak a te résztvételeddel lehet teljes! Jusson eszedbe az üres mennyegző látványa és az esküvőszerző Atya Isten szíve, aki a visszautasítás kudarcától szenved. Bármivel mentenéd is ki magad a mennyegzőszerző Atya szívébe taposol vele bele. Hogyan lehetne minősíteni szívünknek ezt az elutasítását?
Mit üzen tehát a Jézus példázata? Nos, talán csak azt, hogy a külső sötétségre való kivettetést kockáztatva egyikünk sem képes felfogni, hogy mit veszíthet el, amikor ilyen vagy olyan ürüggyel alkalomról alkalomra elzárja a szívét Krisztus elől és kimenti magát, és nem jön el, hanem távol marad attól a lakomától, amit Mennyei Atyánk itt, ezen a helyen nekünk és egyetlenegy szerelmes Fiának szerzett.
Igen! Ezen a hegyen. Ezen a helyen venné le rólad is a leplet, amely ráborult minden népre, és azt a sötét takarót is, amely betakart minden nemzetet és azt cselekedte, hogy ember embernek farkasa legyen és valamiért mindig gyűlülje, vagy éppen csak ne szeresse egyik a másikat. Ezen a helyen a halálnak is véget vetne örökre, és átalvinne bennünket a halálból az életbe![9] Ezen a földön személyesen az Úr, a mi Urunk törlné le minden könnyeinket minden arcról és venné le népéről a gyalázatot. Igen! Ez a mennyei Atya akarata. Vajon, találkozik-e akaratunk az Ő akaratával?
Tudjuk, hogy mit tett Istennek Fia a hegyen, amiről Ézsaiás próféta szólt; az életét adta értünk. Így lett étellé[10] és életté nékünk! Mit teszek azért, hogy az Ő vére árán megváltott életem az élő Isten mennyegzői meghívása legyen mindazok számára, akik látnak és hallanak? Mit teszek azért, hogy ez a közösség az Atya Isten mennyegzői meghívása lehessen? A legtöbb, amit tehetek, hogy tátongó ürességektől is szenvedő tagként, Krisztussal, a mi fejünkkel együtt, bizalommal közbenjárok érte, sírok érte az Isten előtt, amíg meg nem könyörül rajtunk és az újjászületés örömével jön hozzánk. Ámen.




[1] Én elaludtam, de lelkemben vigyázok vala,; [és ímé] az én szerelmesemnek szava, aki zörget, [mondván]:; Nyisd meg nékem, én húgom, én mátkám,; én galambom, én tökéletesem;; mert az én fejem megrakodott harmattal,; az én hajam az éjszakának harmatjával!  [Felelék én]: Levetettem ruhámat,; hogy-hogy öltözhetném fel?; Megmostam lábaimat,; mimódon keverném azokat [a porba]? Az én szerelmesem kezét benyujtá az [ajtónak] hasadékán,; és az én belső részeim megindulának ő rajta. Felkelék én, hogy az én szerelmesemnek megnyissam,; és az én kezeimről mirha csepeg vala,; és az én ujjaimról folyó mirha; a závár kilincsére. Megnyitám az én szerelmesemnek;; de az én szerelmesem elfordult, elment;; az én lelkem megindult az ő beszédén:; keresém őt, de nem találám,; kiáltám őt, de nem felele nékem! Megtalálának engem az őrizők, akik a várost kerülik,; megverének engem, megsebesítének engem,; elvevék az én felöltőmet tőlem; a kőfalnak őrizői. Kényszerítelek titeket, Jeruzsálemnek leányai,; ha megtaláljátok az én szerelmesemet,; mit mondotok néki? hogy én a szerelem betege vagyok! Micsoda a te szerelmesed [egyéb] szerelmesek felett,; oh asszonyoknak szépe?; Micsoda a te szerelmesed [egyéb] szerelmesek felett,; hogy minket ilyen igen kényszerítesz? Én 5:2 – 9.
[2] És megmutatá nékem az élet vizének tiszta folyóját, amely ragyogó vala, mint a kristály, az Istennek és a Báránynak királyiszékéből jővén ki (…).Jel 22: 1.
[3] Az ő utcájának közepén. És a folyóvízen innen és túl életnek fája vala, mely tizenkét gyümölcsöt terem vala, minden hónapban meghozván gyümölcsét; és levelei a pogányok gyógyítására valók. Jel 22: 2.
[4] És látá Isten, hogy minden amit teremtett vala, ímé igen jó. 1Móz 1: 31.
[5] Elvinnélek, bevinnélek anyámnak házába,; te oktatgatnál engem,; én meg borral itatnálak, fűszeressel, gránátalma borral. Én 8: 2.
[6] És éneklének új éneket, mondván: Méltó vagy, hogy elvedd a könyvet és megnyisd annak pecséteit: mert megölettél, és megváltottál minket Istennek a te véred által, minden ágazatból és nyelvből és népből és nemzetből, És tettél minket a mi Istenünknek királyokká és papokká; és uralkodunk a földön. Jel 5:9 – 10; Jel 14: 3.
[7] Irgalmasság és hűség összetalálkoznak, igazság és békesség csókolgatják egymást. Hűség sarjad a földből, és igazság tekint alá az égből. Zsolt 85: 11 – 12.
[8] Érosz és étosz.
[9]Bizony, bizony mondom néktek, hogy aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elbocsátott, örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre. Bizony, bizony mondom néktek, hogy eljő az idő, és az most vagyon, mikor a halottak hallják az Isten Fiának szavát, és akik hallják, élnek.” Ján 5: 24 -25. „Mi tudjuk, hogy általmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük a mi atyánkfiait. Aki nem szereti az ő atyjafiát, a halálban marad.” 1Ján 3: 14.
[10]Mert az én testem bizony étel (…)!”Ján 6: 55; Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon. Ján 6: 54.