Hétkezdő meditácó a Veszprémi Kórház Belgyógyászati Centrumában, 2014.01.13-án.
Olvasandó: János 14:27 Igehirdető: Nagy Lajos
Még az elmúlt év végén olvastam egy ádventi interjút Döbröntey Ildikó Magyar Örökség-díjas íróval. Egyik legújabb kötetének ezt a címet adta: „És képzeld, Uram…” A mű egyszerű, de nagyon tartalmas imákból áll. A számos rádiós és televíziós nívódíjjal kitüntetett irónő egyik imádság-töredéke bőven árulkodik a szerző lelkiségéről, érzelmi beállítódásáról és mélységes hitéről. Ezt idézzük. Így hangzik: „Uram, itt a Te házadban, a Te szeretetedben / hétről hétre kinyitjuk életünk szekrényét, / és csodálkozva nézzük, / hogy már megint összevisszaság uralkodik benne. / Elég egy rossz hír a munkahelyünkről, / egy kórházba került kedves szerettünk, / egy fájó pletyka a hátunk mögött, / és máris kész a zűrzavar. / Máris nem találjuk, ami legjobban kellene: a lelkünk békéjét…”
Szóval a lelkünk békéjének a hiánya dől ki rendre – képletesen - a szekrényünk kaotikus állapotokat rejtő összevisszaságából. Természetesen tisztelet a kivételnek. Mert hála Istennek, van, akinél ez nem így van. De vajon nem uralkodó népbetegség-e ténylegesen a huszonegyedik század második évtizedében a lelkek belső békétlensége? Dehogyisnem! Ez egy komplett és komplex társadalmi-szociológiai diagnózis.
Ebben az összefüggésben egy pillanatra még tekintsünk vissza a január 10-i Pákozdy-emlékülés visszhangjaira.
Valaki így fogalmazott a rendezvény értékelése tekintetében: Jó érzés volt, hogy két órán keresztül ide költözött a „Csillag”-terembe Európa. Melyik Európa – hangzott a reagálás. Mire a válasz: Nem a mostani felbolydult kontinens, hanem az a bizonyos klasszikus, régi Európa, amikor még jó volt európainak lenni.
Erről jutott többünknek eszébe Petőfi Sándor költeményének nyitó sora s egyúttal címadó gondolata: „Európa csendes, újra csendes…” Igaz, az a költő által megénekelt csendesség nem igazán a produktív, elmélyedő csendesség volt, de mégis: a csendesség említése valamit jelez! A csendesség s a vele enharmonikus békesség a jövő felől int! Valamit mindenesetre sugároz!
Majd ennek egyenes következményeként – merthogy az igazi, a valódi csendességnek és a feszültségmentes lelkiállapotnak az áhított békességgel van közössége – üzen a mának is. Honnan ered mindez? Onnan, ahol a zsoltáros így fogalmaz: „Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten! Magasztalnak a népek, magasztal a föld.” (Zsoltárok 46:11) Bizony, igen, innen ered! A keresztyén Európa egykor tudta „eredetét” és ennek megfelelően tudta a dolgát. Ma – úgy tűnik – nem tudja, hanem „festett egekbe bámul” s például a tengerentúl ideológiájából s mindenféle keleti kultúrákból próbál tőkét kovácsolni magának s onnan várja idvezítő megváltását.
Ez – sokan látják, sokan látjuk már – nem jó út! A nemzetnek őseredeti megtartó erejében kell, kellene hinnie. Ami pedig egyenértékű az évezredes keresztyén kultúrájával. Ideológiájában, valóságos nemzetmegtartó törekvésében, jóra intésében, csendességre s békességre ösztönzésében! Amiből pedig nem feszültségek, nem lélektelen békétlenségek, hanem generális konszolidáció terem.
Monod Tivadar XIX-XX. századi énekköltő dicséret-énekében világosan fogalmaz. Archaikusságában gyönyörű, célravezető világlátásában pedig nagyszerű ez a megközelítés:
Mennyit zengi a lelki békét,
A szívek csendjét énekünk,
Bár künn kín és ínség üzenget
Sok hangos jajszóval nekünk.
Az óra, testvér, gyorsan elfut
S az ember útja, sorsa zord,
Nincs rá időd, hogy álmodozva
A lelked meddőn tékozold.
(Református Énekeskönyv, 472. dicséret 1.)
Tegnap megkezdődött a kontinenseket átfogó, világméretű Ökumenikus Imahét, a keresztyének egységéért. Emlékszem, a múlt század nyolcvanas éveiben egyfelől milyen bizonytalanul, másfelől milyen eufórikus hangulatban indult be hazánkban is ez a világméretű imalánc. Azért, hogy a különféle keresztyén vallásfelekezetek közeledjenek már végre egymáshoz. Mára már megfakult a kezdeti lelkesedés, lassan formálissá kezdenek válni a január második felében megrendezésre kerülő közösségi alkalmak. Nem tudjuk miért.
Holnapután, január 22-én a Himnusz, a magyar nemzeti imádság születésnapja s egyben a Magyar Kultúra Napja lesz. Készüljünk lélekben, hogy Kölcsey Ferenc imádsága ebben a mostani – kétségkívül – „alarm”-helyzetben, amiben vagyunk, lehetőleg minél több nemzettársunk ajkán fogalmazódjék meg a fohász: „Isten, áldd meg a magyart…”
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
