Jézus így válaszolt: „Nem tudjátok, mit kértek. Ki tudjátok-e inni azt a poharat, amelyet én fogok kiinni?” Ők így feleltek: „Ki tudjuk.” Erre ő ezt mondta nekik: „Az én poharamat kiisszátok ugyan, de hogy ki üljön jobb és bal kezem felől, azt nem az én dolgom megadni. Azok fogják megkapni, akiknek az én Atyám elkészítette.” Amikor ezt meghallotta a többi tíz, megharagudott a két testvérre. De Jézus magához hívta őket, és ezt mondta: „Tudjátok, hogy a népek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk. De közöttetek ne így legyen: hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok. Mint ahogy az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”

Hétkezdő meditácó a Veszprémi Kórház Belgyógyászati Centrumában,  2014.05.12-én.

Olvasandó: Máté 20:22-28    Igehirdető: Nagy Lajos

Egy héttel ezelőtti meditációnkban az előző napi Anyák Napja mondanivalójára fókuszálva kerestük az alkalmi üzenetet, a ma hallott evangéliumi szakaszt megelőző versek alapján, amelyben azt hallhattuk: „…A Zebedeus fiainak anyja fiaival együtt, leborult előtte – tudniillik Jézus előtt - és kérni akart tőle valamit. Jézus megkérdezte tőle: >Mit akarsz?< Ő így felelt: >Mondd, hogy az én két fiam közül az egyik jobb kezed, a másik bal kezed felől üljön a te országodban.<” (Máté 20:20,21) Elhangzott, hogy mennyire figyelemreméltó ennek az édesanyának a fiai perspektívikus jövőjét biztosítandó tiszteletreméltó igyekezete. Viszont – terjedelmi okokból – csak érintőlegesen került kifejtésre az, hogy miért is aggályos ennek az édesanyának a bájos kérése. 

      Mivel azonban ez az evangéliumi párbeszéd folytatódik, ezért került ma elénk az egy egységet képező történet második része. „Jézus – az elhangzott nagy horderejű felvetésre - így válaszolt: >Nem tudjátok, mit kértek. Ki tudjátok-e inni azt a poharat, amelyet én fogok kiinni?< Ők így feleltek: >Ki tudjuk.<” Micsoda magabiztosság van e kijelentés mögött!

      Jézus – mint aki a legtökéletesebb lelkigondozó - azt kifogásolja, hogy a kérés mögött meghúzódó indulat nagyon emberi. Elfeledkezik a Messiás útjáról, a szenvedésekről és csupán csak a dicsőségben akar osztozni vele. Ezért utal ismét a saját sorsára: „…Nem tudjátok, mit kértek. Ki tudjátok-e inni azt a poharat, amelyet én fogok kiinni?” A két tanítvány öntudatos válasza azt mutatja, hogy megvan bennük a készség a szenvedések vállalására. „…Ki tudjuk…”  inni – felelik…   

      Jézus azonban ezt  a választ mégsem fogadhatja el, mert a tanítványok egyrészt nem tudják, mire akarnak itt vállalkozni, másrészt szavaik hitelét lerontja az, hogy egyértelműen számítás és hatalmi igény fejeződik ki bennük. Márpedig a Krisztus útján csak az járhat igazán, aki elfogadja azt, hogy a jutalmazás egyedül az Atya hatáskörébe tartozik. 

      A Zebedeus-fiak kérése aztán meghasonlást vált ki a többi tanítványból: indulataikat nyilván erkölcsi mezbe akarják bújtatni, de Jézus ezt elutasítja. Mert ezt úgy hívják: irigység. A háborgó tíz tanítvány és a két Zebedeus-fi habitusa egyformán olyasmin alapszik, ami a földi királyságokra érvényes, de Isten uralkodási rendjén belül nincs helye. Jézus részéről ígéret is, parancs is, hogy a tanítványok körében – és minden idők keresztyéneiben – hatalmi versengésnek márpedig nincsen helye. Az elsőbbség a nagyobb szolgálatban és a nagyobb odaadásban van. Ha ugyanis Isten országának e földön a szolgálat a tartalma, akkor az kapott nagyobb részt a „királyság”-ból, aki többet vállalt a szolgálatból. 

      Ezért Jézus élete a maga egészében másokért odaadott élet. Az eltűnés és a halál jegyében folyó élet. Nem is lehet ez másként, mert a Messiás élete csak így lehet a bűn rabságában sínylődő ember életéért kifizetett váltságdíj, általános- és személyes értelmében egyaránt.    

      Annak a bizonyos pohárnak a kiivása – bocsánat – fel-hörpintése pedig nem olyan egyszerű még Jézus Isten-emberi mivoltában sem. Hát akkor a gyenge emberében! Olyannyira nem egyszerű ez a történet, hogy még maga a Megváltó is – ha szabad így mondani – hezitál. Talán éppen ettől oly emberi ez az egész megváltás-történet. A passió preludiuma során ugyanis, ott a Gecsemáné-kertben, szabályosan vért verítékezve így imádkozik a Megváltó: „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.”  (Máté 26:39)   

      Ennek az egész nagy horderejű történetnek az a lényege, hogy leszűrjük a legkézenfekvőbb emberi következtetést. Nem az isteni dimenzió  – illetve nem csak az isteni dimenzió –  itt a legfontosabb ezúttal! Hanem az, hogy világosan értsük: „Tudjátok, hogy a népek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk. De közöttetek ne így legyen: hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok. Mint ahogy az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”

      Ha ebből le tudjuk szűrni azt az egyszerű következtetést, hogy a krisztusi minta szerinti élet egy folyamatos szolgálat – az egészségügyben néha valóságos rabszolga munka – akkor bizonyos apostoli autoritással mi is mondhatjuk: „…Ki tudjuk…”  - ki tudtuk inni azt a bizonyos poharat. És akkor annak bőséges áldása lesz  a bensőnkben s a ránkbízottakéban.

      Befejezésül idézzük fel Szent Pál grandiózus feltámadás-himnuszának záró mondatát: „Ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.” (I.Korintus 15:58)

      Még egyetlen gondolat. A negyedik meditációs kötetem püspöki előszavának címében – az iménti apostoli Ige  parafrázisaként – ez olvasható: A mi munkánk nem hiábavaló.   

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész