Hétkezdő meditácó a Veszprémi Kórház Belgyógyászati Centrumában, 2014.06.30-án.
Olvasandó: Zsoltárok 14:1 és Lukács 12:20 Igehirdető: Nagy Lajos
Két látszólagosan, a felületes füllel hallgató számára nem igazán összetartozó Igét olvastunk. Az egyiket, az elsőt az Ószövetségből, a másikat az Újszövetségből.
Szentháromság Vasárnapja után tizenöt nappal, ezúttal arról próbáljunk elmélkedni: áthidalható-e a szakadék, kibékíthető-e az antagonisztikus ellentét a hit nélkül élő és a hitben járó ember között? Elöljáróban mindjárt válaszoljunk „igen”-nel a kérdésre és gyorsan szögezzük le: éppenhogy a hit által lehetséges az ellentétes nézetek egymáshoz való közelítése, kizárólag az óvás szándékával. Örökzöld téma ez, de annál inkább ifjontian kell hozzáállnunk, annak érdekében, hogy értelmes hozadéka legyen, lehessen bennünk, köztünk és nem utolsó sorban általunk.
Lássuk az első idéztet. „…Azt gondolja magában a bolond, hogy nincs Isten…” A 14. zsoltár, melynek a szövegkörnyezetéből kiragadott prológusa ez a mondat, úgy szólván majdnem szó szerint megegyezik az 53. zsoltárral. Az ember romlottságáról beszél. Arról, hogy mit jelent, milyen konzekvenciákkal jár az Isten nélküli berendezkedés. A nem éppen hízelgő magyar „bolond” kifejezéssel fordított eredeti héber szó egyáltalán nem valakinek a szerény vagy még annál is szerényebb szellemi képességeire utal. Hanem egyfajta életvitel szerű Isten-felejtésre.
Egészen pontosan olyan negatív életbölcseletre utal, mely gondolat rendszeréből és terveiből tudatosan kizárja Istent. A nincs Isten kitétel egyáltalán nem azonosítható Isten létezésének esetenkénti – például jelenkori – tagadásával. Sokkal inkább arról van szó, hogy a korabeli felfogás szerint az egykori gúnyolódók, a nincs Isten kiáltozók csupán arra nézve kételkedtek, hogy Isten valóságosan beleavatkozik a világ folyásába. Isten-tudatuk megvolt, de olyan messzinek képzelték az Istent a mennyben, hogy elképzelhetetlennek tartották a földi történésekben való részvételét.
Minderre próbál mintegy rárímelni a másik idézet az Újszövetségből: „Isten azonban azt mondta neki: Bolond, még ez éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit felhalmoztál?” Hát ez az – mondhatnánk már azonnal. De lássuk csak, miről is van itt szó? Az idézett mondatot tartalmazó evangéliumi történet szerint Jézus egy alkalommal egy példázatot mond, melynek a lényege dióhéjban ez: Egy gazdag embernek rekord termést hozott a birtoka. Így morfondírozott magában: „…Mit tegyek? Nincs hova betakarítanom a termésemet. Majd így szólt: Ezt teszem: lebontom a csűreimet, nagyobbakat építek, oda gyűjtöm be minden gabonámat és javamat, és ezt mondom a lelkemnek: Én lelkem, sok javad van sok évre félretéve, pihenj, egyél, igyál, vígadozzál!” (Lukács 12:17-19) Erre hangzik az isteni szó: „…Bolond, még ez éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit felhalmoztál?”
Tényleg, hogy is van ez? Istentől mi annyi mindent kapunk ajándékba. A korábbi időkhöz képest legalábbis összehasonlíthatatlanul magas életszínvonalat, életminőséget, a napjainkat megkönnyítő korszerűséget, a kényelmet biztosító komfortot, hihetetlenül fejlett technikát, tökéletes telekommunikációt – szinte már-már mindent megkapunk!
Éppen ezért aztán úgy érezzük: a két bolondság fogalom itt találkozik; az ószövetségi bolondság attitűd és az újszövetségi bolondság modor összeér. Ami bolondság volt egykor, az bolondság ma is. Mi is hajlamosak vagyunk elbízakodni, meg többre, egyre többre vágyakozni, irreálisan is akár, követelődzni és elégedetlenkedni s közben – ami a legfájóbb – rendre elfelejtjük Istent. Pedig Isten léte, jelenléte a világban arra kötelezne, hogy folyamatosan mondjuk, mondjuk magunkban s mondjuk másoknak is: „…Valóban nagy nyereség az Isten-félelem megelégedéssel: Mert semmit sem hoztunk a világra, világos, hogy ki sem vihetünk semmit; de ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele.” (I.Timóteus 6:6-8)
Tegnap volt Péter-Pál napja. Ez a régi naptárak szerint az aratás kezdete. Vajon a mai emberiség az életet adó búza betakarítása során keletkező „eredmény”-t Isten kezéből fogadja-e? Az úgymond „nyereség”-ből vajon – képletesen és valóságosan is – épít-e újabb csűröket s mondja-e maga elé a bolond beszédet: „…Én lelkem, sok javad van sok évre félretéve, pihenj, egyél, igyál, vígadozzál!” (Lukács 10:19) Vagy pedig magába száll és nagyon komolyan számol Isten létével, jelenlétével, hogy aztán eszerint istenfélelemre rendezkedjék be az életében. Ami – köztudottan - mindent megváltoztat az életünk minőségében.
Zárásul hangozzék el Túrmezei Erzsébet: „Ha te nem lennél” című költeménye így:
Ha Te nem lennél, két riadt kezemből
kihullatnám az életem,
mint céljavesztett, hitvány semmiséget.
Ha Te nem lennél, meghalna az élet,
meghalnának a színek énnekem.
Déli verőn is dideregve fáznék,
hiszen Te vagy tündöklő napvilágom.
S bár tündérkertek ösvényein járnék,
elepednék, mint kopár pusztaságon.
Rettentő rommá összeomlana
énbennem minden, ami szent és drága:
lelkem elrejtett végtelen világa.
Szertehullana a harmónia,
sóhajokká lennének a dalok
és sikoltássá minden énekem:
hisz mindenem vagy, Uram, énnekem.
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
