Hétkezdő meditácó a Veszprémi Kórház Belgyógyászati Centrumában, 2014.06.10-én.
Olvasandó: II.Mózes 33:12-23 Igehirdető: Nagy Lajos
A Világkeresztyénség tegnap és tegnapelőtt a Szentlélek kitöltetésének ünnepét, a keresztyén egyházak születésnapját ünnepelte. Az ünnep a bibliai Apostolok Cselekedeteiről írott könyv 2. fejezetében leírt tudósításon alapul. Eszerint: „Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak – a tanítványok - ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valamilyen lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szentlélekkel…” (Apostolok Cselekedetei 2:1-4) Ez a pünkösdi csoda-esemény aztán oda vezetett, hogy az apostolok személyéhez nemsokkal későbben már egy másik csoda is kapcsolódik: az összeverődött soknyelvű sokaságból mindenki a saját nyelvén hallotta a Krisztusról szóló tanuságtételüket. Az eredmény: az emberek az apostolok szavai nyomán tömegesen megkeresztelkedtek, „…és azon a napon mintegy háromezer lélek csatlakozott hozzájuk.” (Apostolok Cselekedetei 2:41)
A felolvasott alapigéből sejthető, hogy e munkahét kezdő meditációnk során azonban egy egészen más aspektusból közelítünk a Pünkösdhöz. Egyfelől azért nem szokványosnak nevezhető ez a mai pünkösdi Ige, mert ószövetségi Ige s nem gyakran kerül sor arra, hogy ószövetségi Igéhez kapcsoljuk a Szentlélek kitöltetésének ünnepét. Másfelől viszont nagy valószínűséggel állítható, hogy ebben a bibliai szakaszban, amikor ismételten Isten orcájáról van szó, akkor ez egyúttal Isten Szent Lelkét, illetve annak jelenlétét is jelzi.
Fiatalkori emlékem: a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben volt a Dunántúli Református Egyházkerület főgondnoka, világi elnöke, az akkor rendkívül népszerű és nagyon ismert Kossuth díjas szobrászművész, Somogyi József.
Ízig-vérig hitvalló keresztyén volt, aki az egykori Pápai Református Kollégiumban Édesapámmal együtt szívta magába az ősi Iskola jelmondatba sűrített lelkiségét: Istennek, hazának és a tudománynak. Úgy adódott, hogy akkori tisztségemnél fogva, kis emberként lelkileg közel kerültem a Művész Úrhoz és hitvalló élete nagy hatással volt rám.
Nem csak a hivatali ügyek kapcsán találkoztunk. Hanem megfordultam a Szobrászművész tihanyi birtokán is. Egyszer vacsoráztunk a gyönyörűséges sziklakert közepén. Volt asztali áldás és volt jóféle finom tihanyi bor. Aztán egyszer csak az udvaron a keze munkájával megalkotott keresztre mutatva ezt mondta: Tudod, van az Ószövetségben egy csodálatos Ige. Mózes azt mondja az Úrnak: „…Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket!” Mit jelent ez? Az én olvasatomban azt jelenti – mondta - hogy ha Isten Szentlelke, az Ő arca, formája és szubsztanciája, tartalma nem szerves része az életemnek, akkor annak, egyszerűen nincsen értelme. Ha Ő nem társam, Lelke és lelki értelemben orcája, arca által, akkor az életem mit sem érne. El tudod képzelni – folytatta – hogy olyan szobor alkotásokat tudnék magam után hagyni, mint amilyeneket megalkottam Isten kegyelméből, ha Isten arca, Isten Lelke nem lett volna velem?
Az evangéliumban, Jézus szavaiban azt olvassuk: „A test lámpása a szem…” (Lukács 11:34) Nem tette hozzá Jézus, hogy és az arc? Ó, az arc, az orca! Hát persze, hogy a szemmel együtt a legkézenfekvőbben a szem a metakommunikációs csatornák legfőbb komponense, az arccal együtt. A szemek – azokba a bizonyos szemgödrökbe s az arcba ágyazottan bele teremtve – és maga az arc, ó, mennyi mindent képesek egyenesen kifejezésre juttatni! Hiszen az arc, a mimika és a szem – így együtt – a nonverbális kommunikáció, a szavak nélküli beszéd és az információ közlés minősített eszközei!
Isten arca, Isten Lelke, Isten szeme – minden kommunikációs, metakommunikációs funkciójával - azt üzeni nekünk, amit Mózes akkor még nem tudott, de mi már tudunk: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3:16) Erre készülődik az Ószövetség minden egyes lapja – erről szól ez a mai ószövetségi Ige is - és erről szól az egész újszövetségi üdvtörténet.
Azért, hogy lássuk, láthassuk és láttassuk már végre a kegyelmes Isten arcát! Aki velük ment Mózesékkel a pusztában és - ha kérjük – optimális esetben velünk jön ma is az úton. Kérjük hát, hogy jöjjön velünk Isten orcája, Isten Lelke! Hogy miért kérjük ezt? A kérdésre a válasz az, hogy azért, mert „Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette…” (I.Mózes 1:27) Isten képmására, Isten arcára teremtetett állapotunkban a legfontosabb teendőnk, hogy Isten arcára figyeljünk, hogy annak lenyomata megláttassék rajtunk.
Fejezzük be ezt a pünkösdölő meditációt Reményik Sándor: „Isten-arc” című versének soraival:
Egy istenarc van eltemetve bennem,
Tán lételőtti létem emlék-képe!
Fölibe ezer réteg tornyosul,
De érzem ezer rétegen alul,
Csak nem tudom, miképp került a mélybe.
Egy istenarc van eltemetve bennem,
Néha magamban látom, néha másban.
Néha állok, mint fosztott ág, szegényen,
Ha rossz órámban eltűnik egészen
Alter-egóm az örök vándorlásban.
Egy istenarc van eltemetve bennem,
A rárakódott világ-szenny alatt.
A rámrakódott világszenny alól,
Kihűlt csillagok hamuja alól
Akarom kibányászni magamat.
Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az az arc igazán én vagyok.
Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.
S bár világ-szennye rakódott reája,
Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.
Heinrich Heine német költő, aki különös előszeretettel gúnyolta Istent és a vallást, halála előtt megtért. Bűnbánóan megvallotta: „Összetört a régi lant azon a sziklán, amit Krisztusnak mondanak. Az a lant, amelyet a Gonosz szelleme pengetett. Az a lant, ami lázadásról, gúnyról, kételyekről énekelt. Ó Uram! Letérdelek. Bocsáss meg dalaimért!” Kommentár nélkül – a Pünkösd utáni reggelen…
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
