Olvasandó: Máté 17:24-27
Amikor Kapernaumba értek, odamentek Péterhez azok, akik a templomadót szedik, és megkérdezték tőle: A ti mesteretek nem fizet templomadót? De igen – felelte. És amikor bement a házba, mielőtt még szólt volna, Jézus megkérdezte: Mit gondolsz, Simon, a földi királyok kiktől szednek vámot vagy adót: a fiaiktól vagy az idegenektől? Miután így felelt: Az idegenektől – Jézus ezt mondta neki: Akkor tehát a fiak szabadok. De hogy ne botránkoztassuk meg őket, menj a tengerhez, vesd be a horgot, és fogd ki az első halat, amely ráakad. Amikor felnyitod a száját, találsz benne egy ezüstpénzt, vedd ki, és add oda nekik értem és érted!
Igehirdető: Nagy Lajos
Amikor Kapernaumba értek, odamentek Péterhez azok, akik a templomadót szedik, és megkérdezték tőle: A ti mesteretek nem fizet templomadót? De igen – felelte. És amikor bement a házba, mielőtt még szólt volna, Jézus megkérdezte: Mit gondolsz, Simon, a földi királyok kiktől szednek vámot vagy adót: a fiaiktól vagy az idegenektől? Miután így felelt: Az idegenektől – Jézus ezt mondta neki: Akkor tehát a fiak szabadok. De hogy ne botránkoztassuk meg őket, menj a tengerhez, vesd be a horgot, és fogd ki az első halat, amely ráakad. Amikor felnyitod a száját, találsz benne egy ezüstpénzt, vedd ki, és add oda nekik értem és érted!
Ma már a Nagyböjt harmincnegyedik reggelére virradtunk. Töretlenül haladunk tehát a Nagyhét felé. Mához egy hétre már túl leszünk Virágvasárnapon s Nagyhét hétfője lesz. Ebben a finis hangulatban folytatjuk a böjti gondolatok feletti elmélkedést. Múlt hétfőn egy sajátos szelete tárult elénk a rendkívül sokszínű és szerteágazó böjti gondolat csokornak. Jézus evangéliumi szavai nyomán az adóról, az adókról, az adófizetésről volt szó. Abban a megközelítésben: mit gondolt Jézus a már akkor is szükséges rosszként számon tartott adófizetési kötelezettség kérdéséről. Jézus állandó gáncsolói részéről valóságos provokáció, amikor elé állnak a nagy farbával: „…Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy sem? Fizessük-e vagy ne fizessük?” (Márk 12:14) Ő pedig válaszával úgy megleckézteti őket, hogy azoknak leesik az álla: „…Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené….” (Márk 12:17)
Az örök embernek az adóhoz, a különféle adónemekhez és magához a pénzhez való viszonya örökzöld téma. Tulajdonképpen – elég baj – de ez a kérdéskör mozgatja a világot, stimulálja a politikát, nagymértékben formálja – sajnos – az emberi jellemet és a pszüchét. A pénz a Krisztus előtti 9. és 6. század által felölelt időben indul el világhódító útjára Föníciából, hogy rabul ejtsen szíveket és népeket, boldogítson és/vagy boldogtalanná, koldussá tegyen lelkeket, életeket, a szó materiális és pszichoszociális értelmében egyaránt.
Mai rövid evangéliumi történetünk tanulsága abból a tényből indul ki, hogy a pénz valamiféle szükséges rossz az életünkben. Jézus demonstratív szavai és annak eredménye ezt húzzák alá. Az ókorban egyik kiemelt adónem volt a templomadó. Pétert, mint a tanítványi közösség szóvivőjét megkörnyékezik az illetékesek – mai viszonyok között nálunk így mondanánk: a NAV főhivatású nyomozói – „…A ti mesteretek nem fizet templomadót?...” „…De igen…” – vágja rá a kérdezett, mert meg van győződve arról, hogy Jézus igenis kényesen vigyáz a hagyományok és a hagyományokból fakadó kötelezettségek teljesítése tekintetében. Majd Péter belép a házba, ahol Jézus tartózkodik s valószínűleg keresné a szavakat, hogy megkérdezze a templomadó kötelezettség teljesítésének dolgában azt, aki illetékes. De Jézus megelőzi a szólásban: „…Mit gondolsz, Simon, a földi királyok kiktől szednek vámot vagy adót: a fiaiktól vagy az idegenektől?...” Ha Jézus Simonnak szólítja Pétert, akkor az azt jelzi, hogy mondandójának különleges súlya van. Jézus kérdése arra irányul, hogy legalább Péter előtt megvilágítsa: igenis különbség van az Isten-fiúság, az Isten-gyermeki státusz és az „idegenek” megítélése tekintetében. Ez nem az a bizonyos kettős mérce, hanem a csorbíthatatlan kegyelem.
Aztán hangzik tovább Jézus békességre igyekvő szava: „…De hogy ne botránkoztassuk meg őket, menj a tengerhez, vesd be a horgot, és fogd ki az első halat, amely ráakad. Amikor felnyitod a száját, találsz benne egy ezüstpénzt, vedd ki, és add oda nekik értem és érted!” Ez a bájos keret az ezüstpénz titokzatos megtalálásáról egyáltalán nem valamiféle meseszerű fantasztikus közjáték. A dolog sokkal egyszerűbb. Mióta világ a világ a természetes vizek, a folyók-, a tavak- és a tengerek medre köztudottan meglehetősen sok kincset rejt. Az pedig, hogy éppen a Péter apostol által kifogandó hal szájában lesz a talált pénz, már a csoda elemek körébe sorolandó. Ez egy jellemzően plasztikus szimbólum: Istennek van hatalma arra, hogy a semmiből is teremtsen valamit. Sem Jézus, sem a tanítványai nem hordtak pénzt maguknál. Pláne nem ezüstöt. Nem érezték szükségét. Egy alkalommal a Mester azt kérdi tőlük: „…Mikor elküldtelek benneteket erszény, táska és saru nélkül volt-e valamiben fogyatkozásotok? Ők pedig mondták: Semmiben sem.” (Lukács 22:35) Jézus és társasága – a pénz hiányában – nem adóalanyok s mint ilyenek, egyáltalán nem kellene, hogy adót fizessenek. De ha mégis, hát akkor nosza, lesz pénz az adóra.
Ha szükség lenne a pénzre – mint itt, a mai történetben – hát akkor meglesz a pénz, az ezüstpénz. Csak összehasonlításul, a talált ezüspénz értékét illetően: Júdás 30 ilyen ezüstpénzért árulja el majd a Mestert nemsokára.
További tanulsága a történetnek, hogy ezzel az epizóddal csak felerősödik Pál apostol eszméltető kérdésének a súlya: „…Mid van, amit nem kaptál?...” (I.Korintus 4:7) Akárki akármit mond, minden Istentől van; a tehetségünk, a tudásunk, az érzelmeink és az anyagi javaink is. Mindenünk. Aki ezt tudja és tudatosítja önmagában is és másokban is, az mindent tud az életről. Aki meg nem tudja ezt, az semmit sem tud róla.
Már a zsoltáros így fogalmazza meg ezt a tágabb értelemben is kiterjesztett gondolatot: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába óvják azt az őrök. Hiába keltek korán, és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek. De akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget.” (Zsoltárok 127:1,2)
Péter apostol álmában se gondolhatott arra, hogy egy hal szájában fogja megtalálni a szükséges pénzdarabot. Jézus békességre igyekvő, határozott döntése az adófizetést firtatók megnyugtatására, nem csak a saját nem létező adótartozását kívánja rendezni a talált pénzzel, hanem egyúttal Péterét is. Az ezüstpénz elég fedezetet jelent erre.
Az idei Nagyböjt hatodik hetét megkezdve, ma a pénzről, az anyagiak iránti helyes viszonyúlásról igyekezett eligazítani gondolatainkat a Szentírás.
Böjte Csaba atya Szent Ferencet idézi, amikor azt mondja: „A pénz az ördög ganaja.” Majd így folytatja: „…Ha kapok pénzt, vagy mondjuk egy házat, mindjárt azt nézem, kinek tudnám továbbadni. Nincs pénz a zsebemben, nem kell aggódnom az árfolyamok esése miatt, és attól sem, hogy éjjel betörnek, és ellopják a vagyonomat.”
Jézus pedig azt mondja: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok betörnek, és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok sem törnek be, és nem lopják el. Mert ahol a te kincsed van, ott lesz a te szíved is.” (Máté 6:19-21)
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
