Olvasandó: Márk 12:1-12
Jézus ekkor példázatokban kezdett szólni hozzájuk: Egy ember szőlőt ültetett, kerítéssel vette körül, borsajtót ásott, és őrtornyot épített. Azután bérbe adta szőlőmunkásoknak, és idegenbe távozott. Majd amikor eljött az ideje, elküldött a munkásokhoz egy szolgát, hogy megkapja tőlük a részét a szőlő terméséből. De azok megragadták a szolgát, megverték, és elküldték üres kézzel. Ismét elküldött hozzájuk egy másik szolgát, ezt pedig agyba-főbe verték, és megalázták. Újból küldött egy szolgát; ezt megölték, azután sok más szolgát is; némelyeket megvertek, másokat pedig megöltek. Volt még egy szeretett fia. Utoljára őt küldte el hozzájuk, mert azt gondolta: A fiamat meg fogják becsülni. A munkások azonban ezt mondták egymás között: Ez az örökös, gyertek, öljük meg, és mienk lesz az örökség. Megragadták, megölték őt, és kidobták a szőlőn kívülre. Mit tesz hát majd a szőlő ura? Eljön, és elpusztítja a munkásokat, azután másoknak adja a szőlőt. Vajon nem olvastátok a Szentírásban: „A kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő, az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemünkben?” Ekkor el akarták őt fogni, de féltek a sokaságtól. Mert megértették, hogy róluk mondta a példázatot. Ezért otthagyták őt, és elmentek.
Igehirdető: Nagy Lajos
Jézus ekkor példázatokban kezdett szólni hozzájuk: Egy ember szőlőt ültetett, kerítéssel vette körül, borsajtót ásott, és őrtornyot épített. Azután bérbe adta szőlőmunkásoknak, és idegenbe távozott. Majd amikor eljött az ideje, elküldött a munkásokhoz egy szolgát, hogy megkapja tőlük a részét a szőlő terméséből. De azok megragadták a szolgát, megverték, és elküldték üres kézzel. Ismét elküldött hozzájuk egy másik szolgát, ezt pedig agyba-főbe verték, és megalázták. Újból küldött egy szolgát; ezt megölték, azután sok más szolgát is; némelyeket megvertek, másokat pedig megöltek. Volt még egy szeretett fia. Utoljára őt küldte el hozzájuk, mert azt gondolta: A fiamat meg fogják becsülni. A munkások azonban ezt mondták egymás között: Ez az örökös, gyertek, öljük meg, és mienk lesz az örökség. Megragadták, megölték őt, és kidobták a szőlőn kívülre. Mit tesz hát majd a szőlő ura? Eljön, és elpusztítja a munkásokat, azután másoknak adja a szőlőt. Vajon nem olvastátok a Szentírásban: „A kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő, az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemünkben?” Ekkor el akarták őt fogni, de féltek a sokaságtól. Mert megértették, hogy róluk mondta a példázatot. Ezért otthagyták őt, és elmentek.
Igehirdető: Nagy Lajos
A Tituszi levél alapján nyolc héten át tartó sorozatunk után, az idei Nagyböjt huszadik reggelén - tehát a negyven napos böjti időszak félidejénél - ma egy újabb sorozatba kezdünk. Mégpedig értelemszerűen a Nagyhét, a Passio, majd a Húsvét közeledtéhez kapcsolódó rendkívül gazdag témakörben.
Négy hétfőn át fogunk majd Deo volente et adiuvante, lelkileg felkészülni és lépésről lépésre közelíteni a világkeresztyénség legnagyobb ünnepéhez, kézenfekvően az egyes evangéliumi szemelvények alapján. De miért is nevezzük a világkeresztyénség legnagyobb ünnepének a Húsvétot? Ez az alapvető vallásfilozófiai- és valláslélektani kérdés valóban tisztázandó, azért, hogy aztán mindent ehhez szabjunk a továbbiakban. A Húsvét ténye, a feltámadás emócionálisan is és tudatformáló hatásában is unikális jelleggel bír a vallások palettáján. Az ehhez, mint végkifejlethez vezető út azonban rendkívül sokszínű.
Mai evangéliumi szakaszunk egy példabeszéd, amit Jézus akkor mond el a hallgatóságának, amikor azok még nem sejtik, hogy a háttérben gonosz erők ácsolják már a keresztet. Korábban már említettük: a keleti ember – nem csak a rabbi, a mester, a tanító, hanem az egyszerű ember is – előszeretettel használt még a köznapi beszédben is különféle parabolákat, példákat, példázatokat. Ezeknek a lényege nem az elbeszélt – úgynevezett – „keret”-történet, hanem az, hogy mit, milyen tényszerűen bekövetkezendő eseményt, fejleményt akar általa megjövendölni és megvilágítani a beszélő. Példabeszéd, parabola soha nincsen tanulság nélkül!
Ebben a példázatban Jézus a gonosz szőlőművesekről szól. A szőlő már az Ószövetségben gyakorta használt kép Izrael népére vonatkoztatottan. Ézsaiás próféta így fogalmaz: „Dalt éneklek kedvesemről, szerelmesem szőlőjéről. Szőlője volt kedvesemnek kövér hegyoldalon. Fölásta és megtisztította a kövektől, beültette nemes vesszővel. Közepére tornyot emelt, sajtót is vágatott benne. Várta, hogy jó szőlőt teremjen, de az vadszőlőt termett!” (Ézsaiás 5:1,2) A jézusi példázatban szintén említett borsajtó és őrtorony, mint gazdasági- és védelmi célokat szolgáló épület hozzátartozott a szőlőkerthez.
A példázat szigorú ítéletet fogalmaz meg Izrael története felett. Isten végtelen türelmében újra, meg újra elküldte hozzájuk szolgáit – értsük jól! - a prófétákat: követeljék az istenfélő élet jó gyümölcseit, amelyek méltók a kiválasztott néphez. Már Jerémiás azt írja az Úr szava tolmácsolójaként: „…Állandóan küldtem hozzátok szolgáimat, a prófétákat, idejében küldtem. De nem hallgattak és nem figyeltek rám, hanem megmakacsolták magukat, és gonoszabbak lettek, mint őseik.” (Jeremiás 7:25,26)
A szeretett fiú elküldése – tudniillik Jézus Krisztus személye – jelenti egy Isten és emberek közötti új szövetségkötés alapját. Nagyon lényeges azonban: ez már túlmegy Izráel határain. Ezért idézi Jézus a 118. zsoltárból: „A kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő, az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemünkben?” Ez egy bátor előre tekintés a keresztre, illetve a feltámadás tényére: a halálból való feltámadás révén lesz Jézus személyében valóságos sarokkővé. A hit, a megszilárdult hit sarokkövévé, úgy, hogy meghirdeti a húsvéti fordulatot. Ez a „fordulat” jelenti az új világ kezdetét. Péter apostol az üldöztetéseik során a vizsgáló bíróság előtt is kimondja Krisztus feltámadása összefüggésében: „Ez lett a sarokkő, amelyet ti, az építők megvetettetek, és nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.” (Apostolok Cselekedetei 4:11,12) Pál apostol meg azt mondja erről a bizonyos világtörténelmi „fordulat”-ról: „Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.” (II.Korintus 5:17)
Azonban még vissza a példabeszédhez. A történetbeli súlyos, bérlői „bűnöző magatartás”; az ütlegelések, illetve a gyilkosságok jól fémjelzik a későbbi – mondjuk mai - gyakori emberellenes és életellenes magatartási megnyilvánulásokat.
A Zsidókhoz írt levél megrázó bűnügyi tudósítása arról szól, hogy némelyeket: „Megkövezték, szétfűrészelték, kardélre hányták…” (Zsidó 11:37) Nincs új a nap alatt – csak a kriminalisztika történetének módozati lajstroma bővült és „modernizálódott” az idők folyamán.
A mai példázat csúcsa azonban mindenképp a szeretett fiú, az Egyszülött Fiú, Jézus Krisztus meggyilkolása. Őt is hiába küldte el az Atyja, fiúi minőségével és mandátumával. De éppen „mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (János 3:16) – az emberiség viszont arra kapott mandátumot, hogy a hit felkínált lehetőségével éljen.
A neves orosz ellenzéki politikus, Borisz Nyemcov minapi kivégzés-szerű meggyilkolásának politológusi értelmezése körül elég nagy a zűrzavar. Minden esetre ez az újabb adalék a világ közvélemény figyelmét végre arra terelhetné, hogy belássa az ember: a szőlőmunkások példázatában is megidézett értelmetlen halálok nem visznek sehova. Csak a tespedésbe, az anarchiába, a zűrzavarba, a káoszba. A világtörténelem egyetlen értelmes véráldozata Jézus Krisztus engesztelő halála. Ez a tény a keresztyénség tanbeli alapja.
Jézus, világ megváltója,
Üdvösségem megadója,
Megfeszített Isten Fia,
Bűnömnek fán függő díja:
Jézus, engedd hozzád térnem,
Veled halnom, veled élnem.
(Református Énekeskönyv, 342. dicséret 1.)
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
