Olvasandó: II.Mózes 2:1-10
Egy Lévi házából való férfi elment, és feleségül vette Lévi egyik leány-utódját. Az asszony teherbe esett, és fiút szült. Amikor látta, hogy milyen szép, három hónapig rejtegette. Amikor azonban nem tudta már tovább rejtegetni, fogott egy gyékénykosarat, bekente szurokkal és gyantával, majd beletette a gyermeket, és kitette a Nílus partján a sás közé. A gyermek nővére pedig ott állt távolabb, hogy megtudja, mi történik vele. A fáraó leánya éppen odament, hogy megfürödjék a Nílusban, cselédjei meg ott járkáltak a Nílus mentén. Megpillantotta a kosarat a sás között, odaküldte a szolgálóleányát, és kihozatta azt. Fölnyitotta, és meglátta a gyermeket; hát egy síró fiú volt! Megszánta, és ezt mondta: A héberek gyermekei közül való ez. A kisfiú nővére pedig ezt kérdezte a fáraó leányától: Ne menjek, és ne hívjak egy szoptató asszonyt a héberek közül, aki majd szoptatja neked a gyermeket? A fáraó leánya így felelt: Eredj! A leány elment, és a gyermek anyját hívta oda. Vidd magaddal ezt a gyermeket – mondta neki a fáraó leánya -, és szoptasd őt helyettem, én pedig megadom jutalmadat! Az asszony magához vette a gyermeket, és szoptatta. Amikor a gyermek nagyobb lett, elvitte a fáraó leányához, aki a fiává fogadta. Mózesnek nevezte el, mert ezt mondta: A vízből húztam ki.
Tegnap volt Anyák Napja. Illik és méltó, hogy ebben a körben is megemlékezzünk az édesanyákról. Mégpedig ezúttal egy alapjában véve sokak által ismert ószövetségi történet fényében, amely történet némely aspektusa egyáltalán nem szokványos gondolatokat is hordoz.
Adva van az ókori Egyiptomban egy Lévi nemzetségéből való héber édesanya, Jókébed. Alapigénkben ugyan névtelenül szerepel, nevét csak néhány fejezettel később jegyzi fel a Szentírás. A nő áldott állapotba kerül, majd egészséges fiú gyermeknek ad életet.
Ezzel máris a bonyadalmak kellős közepében vagyunk. Miért is? Azért, mert az egyiptomi fogságban sínylődő zsidók üldöztetésének és számtalan diszkriminatív célú megsarcolása módozatainak van egy eleme, amely a legsúlyosabb. A zsidókkal szemben válogatott kegyetlenségekre képes fáraó nagy szigorúsággal megparancsolja a szüléseket levezető egyiptomi bábaasszonyoknak: „…Amikor a héber asszonyok szülésénél segédkeztek, figyeljétek a szülés lefolyását: ha fiú lesz, öljétek meg, ha leány, hagyjátok életben!” (II.Mózes 1:16) Az istenfélő bábaasszonyok azonban nem hajlandók a gyilkosságra még akkor sem, ha maga Egyiptom királya parancsolja meg azt. Amikor aztán kiderül, hogy sorozatosan elszabotálják a fáraó parancsának teljesítését, felelősségre vonás következik. A bábák okos érvelése így hangzik: „…A héber asszonyok nem olyanok, mint az egyiptomiak, hanem életerősek. Mire a bába odaér hozzájuk, már meg is szültek.” (II.Mózes 1:19) Áldásosan növekedik hát a héber szaporulat. „A fáraó ekkor megparancsolta egész népének: Minden újszülött héber fiút dobjatok a Nílusba, csak a leányokat hagyjátok életben!” (II.Mózes 1:22)
Történetünk főszereplője a háttérben az édesanya. Ő az, aki áldással mozgatja az események szálait. Azt hallottuk: amikor látja, hogy újszülöttje „…milyen szép…” – itt nem a szokásos édesanyai elfogultságról van szó. Az Anya lát valami többet, mint ami „szabad szemmel” látható. Lehet, hogy már azt is látja, hogy fia Isten kiválasztott embere lesz, aki ki fogja vezetni a választott népet az egyiptomi fogságból?
Minden esetre nagy prudenciával és tiszteletreméltó találékonysággal alapvetően eleget tesz a fáraó parancsának; kiteszi ugyan a Gyermeket, de nem a Nílusba, hanem a Nílusra. Mégpedig egy csak egy édesanyától elvárható, nagy-nagy féltő szeretettel, komfortosra tervezett s gondosan elkészített gyékény-, azaz papirusz kosárkába. Az átvízesedést megakadályozandó szigetelési „technológia” – szurokkal és gyantával - az özönvíz előtti munkafolyamatra utal; Nóé bárkájának hasonló célú felkészítésére emlékeztet. Egyébként meg Egyiptom a Nílus ajándéka – gondolja a bölcs asszony, tehát Gyermekét is meg fogja óvni a fáraó által gonoszul kitervelt, szándékosan előidézendő vízbefúlástól.
Ez az édesanya nem úgy tesz, mint a modern világban nem várt gyermekét a kórház előtti inkubátorba elhelyező anya, aki onnantól fogva, sorsára bízza méhének gyümölcsét. Hanem Isten-hite birtokában, Isten megőrző kegyelme iránti teljes bizalommal úgy helyezi biztonságba gyermekét, hogy imádsággal kísérten tudva-tudja: a Nílusra kitett gyermeknek haja szála se fog görbülni. Mert Isten vele lesz.
A történet csoda-eleme, hogy a fáraó lánya épp azon a folyószakaszon fürdik, ahol a gyermek mózeskosara lebeg a vízen. Hát persze, hogy hamar eldönti: neki kell ez a gyermek. Isten eszköze ez a lány. Jelentősen közreműködik a gyermeknek a fáraó gyilkos haragjától való megmentésében.
A továbbiakban pedig már minden pontosan úgy alakul, ahogyan azt az édesanya kiimádkozott tervében elgondolja. A gyermek lesben álló lánytestvére az adott pillanatban ügyesen közbelép: felajánlja a fáraó leányának, hogy „szerez” – úgymond – szoptatós asszonyt a gyermeknek. Az már csak természetes ebben a csodálatosan zökkenőmentes, felülről való tervezésben, hogy maga a szülőanya lesz az, aki nem csak saját anyatejével táplálja a gyermeket.
Hanem ezen túlmenően a senkiével sem helyettesíthető édesanyai szeretetével.
Mindez azért lehetséges, mert Isten úgy rendeli, hogy épp a héberek elpusztításán lihegő gonosz fáraó lánya váljék a halálra ítélt gyermek megmentőjévé. A felületes szemlélő által akár mesébe illőnek is hihető történet valójában egyáltalán nem mese. Hanem éppenséggel hogy dráma a drámában. Egy családi dráma az izraeliták nagy drámájában, mely az Egyiptomi fogságból való kivonulás, azaz a Nagy Exodus.
Az Istentől nyert szerepek így érik el a csúcspontjukat: „…Amikor a gyermek nagyobb lett, - a szoptató béranyaként felfogadott, ám valójában „valóságos” anya - elvitte a fáraó leányához, aki a fiává fogadta. Mózesnek nevezte el, mert ezt mondta: A vízből húztam ki.” Igen, a fáraó lánya egyiptomi nevet ad neki. Mindez csak az „elválasztás” után néhány évvel következett el. A Mózes név primér egyiptomi jelentése csupán ennyi: „fiúgyermek”. Nem így azonban a héber hangzásnak megfelelően, amely szerint a Mózes név igen sokatmondó jelentéstartalma ez: „kihúzni”, azaz: Mózes a vízből kihúzott. A fáraó leánya tehát minden politikai felhang ellenére a Mózesnek adott névben egyesíti az egyiptomi és a héber, azaz zsidó emóciókat s ezzel tudat alatt a kivonulásra váró izráelita néppel is mintegy szolidaritást vállal.
Pedig ő akkor még nem tudja: ez a vízből kihúzott, a Nílus habjaitól megmentett Mózes fogja kivezetni népét Egyiptomból, hogy elinduljanak a tejjel s mézzel folyó Kánaán felé. A kivonulás, az Exodus során persze tengernyi megpróbáltatás vár még a népre, Mózes pedig majd minden idegőrlő mellék körülmény ellenére és közepette töretlenül vezeti a menekülő népet. A viszontagságos negyven éves pusztai vándorlás és a későbbeni kánaáni megérkezés ősatyja tehát ez a vízből kihúzott Mózes.
Ma azonban – az Édesanyák Vasárnapját követő reggelen – gondoljunk arra, hogy ki is az az asszony, aki a szíve alatt hordta ezt a kiválasztott embert? Nem csak Jókébed, a Mózes anyja érdemes azonban a figyelmünkre és a hálaadásunkra. Hanem kivétel nélkül minden régmúlt időkbeli és jelenlegi édesanya, aki csak vállalta s vállalja az anyaság Istentől rendelt szent feladatát. Legyenek áldottak az édesanyák – itt és odaát!
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
