Alapige: 2Kir 4:
30b
Bibliaolvasás:
2Kir 4.
Énekek: 328; 16;
158; 455.
Igehirdető: Faust Gyula
„Nem hagylak itt!”Olyan
csodálatos a hűségnek eme megnyilvánulása, akár az Úr mondja, akár
visszhangként az Isten anyaszentegyháza, a menyasszony. Nagy különbség van a
kettő között és a kettő mégis egy! Ha Krisztus Jézus ajkáról halljuk, hogy nem
hagylak itt, nem hagylak el, veled vagyok, hordozlak, nem hagylak el téged,
vezetlek, akkor remény és életerő tölt el, fölegyenesedünk és tudunk az égre
nézni. Ha pedig az Isten népe mondja ezt, hogy az életemre és az Urra, az élő
Istenre mondom, hogy nem hagylak itt, nem engedlek el, nélküled nem mozdulok
innen, akkor a mindenre elszánt szeretet dicsőíti az Istent. Bárcsak üdvözítő
imádsággá formálódna bennünk ez a hűség, ez a ragaszkodás és szeretet a mostani
igehallgatás/olvasás során!
A múlt héten arról hallottunk, hogy Dávid király szívében
ellenállhatatlan vágy támadt, hogy Isten kedvébe járjon. Templomot akart
építeni az Úrnak, hogy dicsősége ne sátorban lakjék, hanem maradandó házban.
Mai történetünkben pedig arról hallottunk, hogy Súnémban volt egy jó módú
asszony, aki megvendégelte Elizeus prófétát, valahányszor arra járt. Arra is
megkérte a férjét, hogy Isten szent emberének építsenek egy tetőtéri szobát,
amit véghez is vittek. Ez a házaspár, akiknek nem tudjuk a nevét, így
kedveskedtek Istennek: gondját viselték az Úr prófétájának. Elizeusnak sem volt
bekötve a szeme, hanem látván látta ezt a szeretetet, és viszonozni szerette
volna, vagyis ő maga is az asszony kedvébe szeretett volna járni. Megkérdezte
tehát Géházi szolgája tolmácsolása által, hogy tehet-e valamit érte a
királynál, vagy Istennél? Mire ő csak annyit válaszolt, hogy elég az neki, hogy
ott élhet a népe körében. Akkor Géházi felhívta Elizeus figyelmét, hogy annak
az asszonynak nincs gyermeke és a férje is öreg már. Mire a próféta ismét
magához hívatta őt és kijelentette, hogy egy év múlva fiú gyermeke lesz. Az
asszony csak ennyit válaszolt: Ugyan, uram, Isten embere, ne ámítsd a te szolgálóleányodat!
Egy év múlva viszont beteljesült a prófécia, és az asszonynak fia lett.
Ma a házaspárok meddőségét pszichológusok, meddőségi szakértők és
genetikusok orvosolják. Tudományos modern gondolkodásunk oda vezetett, hogy
senkinek nem jutna eszébe az, hogy azt tűzze ki célul, hogy az Isten kedvébe
járjon, hogy Isten is rá tekintsen, ha jónak találja, és a kedvébe járjon. Ez a
modern ember számára hosszú, lassú és teljesen bizonytalan kimenetelű kerülő
út, alig jár rajta egy- két elkötelezett keresztyén. A történetünk azonban
mégiscsak arról szól, hogy egy asszony, aki esetünkben a Krisztus élő egyházának
a képe, az Úr kedvében jár, majd az Úr maga is ennek az asszonynak a kedvében
jár az Ő prófétája által. A súnémi asszony szerette a férjét, s bár fiatalabb
volt, mint ő, hűségesen mellé öregedett. Mai modern világunkban ez is ritkaság!
A hűség nem erény, sem nem követendő példa!
A történetben ennek a hűséges
feleség, a férje kora és állapota miatt, emberileg lehetetlen volt, hogy
édesanya is legyen, az Úr szavára mégis azzá lett. Boldog, aki mindvégig kitart
az Úr iránti hűségben!
Az egyik aratáson történt, amikor a gyermek már nagyobbacska volt, hogy
a fejéhez kapott és fájdalmak közt elájult. Édesanyja ölében volt, amikor
déltájt meghalt. Anyja lefektette a prófétának készült szobában, az Elizeus
ágyába és rázárta az ajtót, majd sietve az Isten emberéhez ment. Se férjének,
se a próféta szolgájának nem mondta meg, hogy mi történt, lerázta őket. Kinek
és mit is mondhatott volna? Nem akart senkivel a fia haláláról beszélni, mert a
lelke mélyén tudta, hogy Isten embere elé azért fog leborulni, hogy az Úr feltámassza
a fiát a halálból. Ki értette volna? Ki értette volna azt, hogy Elizeushoz
azért meg, mert tudja, hogy általa Isten fel fogja támasztani a fiút? Ha velem
találkozott volna úton és elmondta volna, vajon, hittem volna neki? Vagy
leráztam volna magamról, mint egy megzavarodott bánatos édesanyát? De ő csak azt
a boldog célt látta maga előtt, hogy a fiú feltámad, ezért a hitetlenség és
kétely minden akadályát legyőzve nem állt meg Elizeus lábáig. Mennyire kifejező
a 455 énekünk:
Testvérek, menjünk
bátran, hamar leszáll az éj.
E földi pusztaságban
megállni nagy veszély.
Hát merítsünk erőt a
menny felé sietni,
Nem állva meg pihenni a
boldog cél előtt.[1]
Reánk nézve megszégyenítő hittel bízott ez az édesanya és példát mutat
nekünk arra, hogy milyen kitartással kell nekünk is küzdenünk. Áttörte magát
minden akadályon, és leborulva ölelte át az Isten embere lábát.[2]
Személyesen neki öntötte ki szíve bánatát, majd így szólt:
Az élő Úrra és az életemre
mondom, hogy nem hagylak itt!
Mindez azt jelentette, hogy a prófétának el kellett mennie vele a fiához.
Elindult tehát Elizeus és ment az asszony után. Milyen szép ez a kép! Magam
előtt látom ezt az édesanyát, ahogy testének-lelkének teljes lendületéből és erejéből,
céltudatosan sietve megy, a mulandósággal dacolva szinte húzza maga után az
öreg prófétát.
Elizeusnak volt egy botja, ahogy hajdanán Mózesnek is. Elküldte azt
maga előtt Géházi szolgájával, hogy tegye a meghalt gyermek szemére. Neki is
úgy kellett volna viselkednie, mint az édesanyának. Ezért parancsolta meg, hogy
az úton senkinek ne köszönjön, és ha más köszön, ne fogadja! Kétlem, hogy
Géházi ezt megértette volna és átizzott volna annak az édesanyának a hitétől,
majd ráragadt volna annak az asszonynak a lendülete. Pedig valami ehhez hasonló
dolgot jelent az, hogy együtt sírunk a sírókkal és együtt örvendezünk az
örülőkkel.[3]
Abban a botban Isten embere jelenléte és egyben az Úr őrző oltalma
került a meghalt gyermek szeme elé, de nem történt semmi. Nem az a baj, hogy
látszólag nem történik semmi, hogy üres a templom, hogy kihűlt a szeretet, hogy
nem mozgat meg az Úr előre küldött jelenléte, mely az Ige és a Krisztus
prédikált evangéliuma, hanem az a baj, hogy Géházit nem is érdekelte,[4] és ez a
fásult közömbösség már maga a lelki lepra.[5] Neki
mindegy volt, hogy sikeres volt, vagy sem az útja. Géházi a próféta mellett
élt, nem úgy, mint az a súnémi asszony, viszont az a bánatos édesanya jobban
ismerte az Urat és az Isten emberét, mint Géházi. Emlékezz csak, hogy mit
mondott Istennek! Ezt mondta:
Az élő Úrra és az életemre
mondom, hogy nem hagylak itt!
Ő nem törődött bele abba, hogy Géházi által nem történik semmi
változás, vitte magával Géházi urát és gazdáját, Elizeust és általa magát
Krisztust, a holtakat feltámasztó Urat! Mondjuk mi is vele együtt! Úr Jézus
Krisztus! Nem hagylak itt a templomban! Nem mozdulok innen, ha te nem jössz
velem![6] Nem leszek
közömbös e meddő és halott állapot láttán. Addig zaklatlak, amíg könyörülvén
megkönyörülsz és életre keltesz. Így cselekedtek a hit hősei valamennyien!
(Zsidók 11) Ez az élő hit önfeláldozó szolgálata! Hívni, és vinni Krisztust,
amíg fel nem támaszt a halálunkból!
Az életrekeltés technikáját láttuk az igéből, ahogy Elizeus fölmelegíti
a fiú testét. Arcát az orcára, szemét a szemére, száját a szájára, tenyerét a
tenyerére és testét a testére tette, majd járkálva imádkozott és őrt járt
mellette a szobában. Így várt, míg az Úr az életnek leheletét nem adta ismét
neki. Tegyük mi is ezt! Védjük és oltalmazzuk akár a testünkkel is egymást! Arcunkat
fordítsuk egymás arca felé! Nézzünk egymás szemébe! Orrunk közeli
lélegzetvételén át vegyük észre, hogy benne is ugyan olyan élet van, mint
bennem, mulandó, mint a pára, ezért becsüljük meg! Hagyjam a más száját szólni
helyettem és érettem, a saját számmal pedig tegyem ugyanezt másokért. Leginkább
erre használjam a számat!
Végül, amikor pedig már másodszor is élt a gyermek, személyesen adta
vissza édesanyjának. Ő pedig az Elizeus lába elé vetette magát és a földre
borulva imádta az Istent. Nem mondott semmit, de abban a leborulásban minden
benne volt. A kegyelem élő Istene adjon nekünk is ilyen valóságos imádatot. Ámen.
[1] Énekeskönyv Magyar Reformátusok Használatára: Magyarországi Református
Egyház Kiadása Budapest 1990. o. 530.
[2] És monda: Bocsáss el engem,
mert feljött a hajnal. És monda [Jákób]: Nem bocsátlak el téged, míg meg nem
áldasz engemet. 1Móz 32:26.
[3] „Örüljetek az örülőkkel, és sírjatok a sírókkal. Egymás iránt
ugyanazon indulattal legyetek (…).”Róm 12:15-16a.
[4] Vö. Visky Ferenc: Méz a sziklából, Koinónia Kolozsvár 2003, június 11.
[5] A leprának sajátossága, hogy az ember nem érzi a tagjait. Amikor pedig
mindennek a tudtára ébred, a betegség visszafordíthatatlan és végzetes.
Elszáradva letörik az ujja, füle és orra.
[6] Monda neki [Mózes]: Ha a te orcád nem jár [velünk], ne vigyél ki
minket innen. Mert miről ismerhetjük meg, hogy én és a te néped kedvet
találtunk előtted? Nem arról-e, ha velünk jársz? Így vagyunk megkülönböztetve,
én és a te néped minden néptől, amely e földnek színén van. 2Móz 33:15-16.
