Alapige: Péld. 19: 8
- 9.
Bibliaolvasás: 1 Mózes 4: 1 – 15.
Igehirdető: Faust Gyula
Hogyan szeressem
önmagam? Egyáltalán mit jelent az önmagam szeretete? A Példabeszédek válasza a
feltett kérdésre a következő:
„Önmagát szereti az, aki
értelmet szerez, aki megőrzi a tudást; megtalálja a jót!”[2]
Az eredeti szövegben
az értelem vagy bölcsesség szó helyén a לֵב (léḇ), azaz a szív főnév áll; ami a bibliai világkép szerint az emberi
személyiség középpontja, a bölcsesség, az értelem székhelye. Ez a „szív” kapcsolatban
áll az emberi szellemmel, Isten keresésének, az Ige befogadásának „szerve, ”ami
viszont nem azonos a biológiai hús szívvel.
A bibliai szöveg akkor sem sérül, sőt ugyanolyan erőteljesen
érvényesül, ha a következőképpen párosítjuk a benne párban lévő mondatokat:
„Aki értelmet szerez és megőrzi a tudást, önmagát szereti és megtalálja
a jót!”
Az ige tehát azt a
kérdést is felveti, hogy ki az, aki megtalálja a jót?
Az nem téved el az
élet megannyi útvesztőjében és találja meg a jót, aki értelmet szerezve, tudást,
a megismerést megőrizve szereti önmagát!
Senki nem szereti önmagát, aki nem szerzett magának új szívet, megújult
értelmet és nem őrzi a megismerést, sőt a megismertet, aki a Krisztus! Ez az új
szív, szellemi valóság, csak ez képes meglátni Istent és rajta keresztül
szerethető önmagát! Az Új szív bennünk pedig Krisztus!
A régi szív
mindennél csalárdabb. Így szól felőle a Krisztus Lelke:
„Csalárdabb a szív mindennél,
és gonosz az; kicsoda ismerhetné azt? Én, az Úr vagyok az, aki a szívet fürkészem
és a veséket vizsgálom, hogy megfizessek kinek-kinek az ő útjai szerint és
cselekedeteinek gyümölcse szerint.”[3]
Ezt a megromlott szívet
egyedül Krisztus ismeri és mi is csak Általa ismerjük meg. Hogyan? Szavai és
tettei által szembesülünk saját romlott szívünkkel és hozzá kapcsolódó
kárhozatra méltó világunkkal, tetteinkkel és cselekedeteinkkel.
Az egyik legkeményebb
szembesítésünk nagypéntek eseményein keresztül történik. Milyen tehát a
szívünk? Pontosan olyan, mint amilyen a nagypénteki embereké, akik Krisztus
kínhalálát követelték és közvetve vagy közvetlenül elő is segítették, vagyis az
Úr megöletésében részesekké lettek. A régi szív egészen egyszerűen a
Krisztusgyilkos szív.
Ki az tehát, aki megtalálja a jót? Az, akire Krisztus talál rá! Az nem
téved el az élet megannyi útvesztőjében és találja meg a jót, akiben a Krisztus
értelme[4]
van; a Krisztus tudatú ember szereti önmagát, aki megőrzi elméjében Krisztust,
vagyis mindenkor ő feléje nyílik meg!
Szeretni akarod
önmagad? Keresd és ragad meg Krisztust és Benne, Általa tied lesz az élet és a
jó.
Mi ez a jó? Ez a jó
az a „jó”, amit az Édenből kiűzetett Ádám már nem választhatott, mert ez a „jó”
a Krisztusban nekünk adott örök élet!
Amikor tehát kevesebbet keresek, mint Krisztus, nem szeretem magamat,
se Istent, se felebarátomat!
Káin istenkereső volt, de kevesebbet kereset, mint Krisztus! Nem
tartotta magát méltónak arra, hogy vértestvérének vigyázva őrző bátyja legyen;
úgy is fogalmazhatnék, hogy pásztor öccsének pásztora legyen. Káinhoz az Úr
személyesen szólt. Amikor azzal szembesült, hogy vallása, istentisztelete,
bemutatott hálaadása hiábavaló, leesett az arca, a magyar fordítás szerint
pedig elcsüggedt. Káin, fölműves apja nyomdokaiba lépve verejtékes kemény
munkával teremtett magának és családjának egy kiszámíthatóbb, tervezhetőbb
egzisztenciát. A föld megművelésével olyan kisajátítást végzett mely által
önmaga biztosította a megélhetés által a jelenét és a jövőjét. Városfal[5]
kerítette szántóföldjét, zöldségeskertjét és gyümölcsösét. Vele ellentétben a
pásztor öccse a nomád életmódot választotta, ami a természetre és az állatokra
való teljes ráutaltság életmódját jelentette. Megküzdött szárazsággal, esővel,
faggyal és hőséggel, ragadozókkal és más veszélyekkel. Oda ment a nyájjal
együtt, ahova a változó természet által a mindet kézben tartó Úr hívta,
terelte. Nem így Káin! Estében olyan kisajátításról van szó, amelyben saját
maga uralja a sorsát és környezetét. Mit mondhatunk? Bőségesen termett[6]
a verejtékes munkával megművelt föld. Dicsekedve, a siker mámorával a
roskadozásig pakolta meg a hálaáldozati oltárt a begyűjtött termésből. De ennek
a hálaáldozatnak a füstje csak saját és embertársai szemét csípte. Ugyanakkor
látta, hogy Ábel áldozatának illata fölszállt az Istenhez. Mondhatni Káinról,
hogy kiváló teológus volt, aki megértette az Isten üzenetét; le is esett tőle
az arca. Abban az állapotban lépett hozzá az Úr, hogy a szívére beszéljen.
Hallgassuk meg, hogy mit mondott neki. Ezt mondta:
„Miért gerjedtél
haragra, és miért csüggesztetted le fejedet? Hiszen, ha jól cselekszel, emelt
fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és
reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta.”[7]
Ez egy kemény
beszélgetés volt. Nem fogadhatom el dicsekvő hálaadásodat, és bár sok napra
előre halmoztál fel magadnak, nem jutalmazom ezt a sikeredet. Nem tartok veled
ezen az Úton! Nem vagyok benne ebben a gazdagságban, nem vagyok ott ebben a
kiszámíthatóbb biztonságodban. Hamisan tanúskodtál és mindenkinek hazudtál,[8]
amikor azt vágtad a fejükhöz, hogy ezt a bőséget Én adtam neked, ezért a te
utadat kell követniük, úgy mond, „ahol az áldás ott az Isten”! Nem!
Én a csípős és halálra fojtogató füstben voltam, hogy kijózanítsalak. Most
pedig, hogy a leckét megtanultad, cselekedj jól! Mert, ha jól cselekszel, emelt
fővel járhatsz, de ha nem a bűn továbbra is ott les reád ajtódban, és reád feni
a fogát!
Mi lett volna Káin jó cselekedete? Csak az, hogy megőrzi a szívében az
Úr személyesen neki hirdetett evangéliumát, eme szeretetteljes Szabadító Úr
ismeretét, hogy hasonló jó ismeretet ragaszthasson még hozzá, de ő nem ezt
tette! És noha úgy beszélt hozzá az Úr, ahogy később csak Mózeshez szólt, ahogy
ember beszél a felebarátjával, megvetette ezt a kiváltságot és saját
istenelképzelését, saját, vallását, saját istentiszteletét, a saját világát
jutatta érvényesüléshez az Ábel alattomos meggyilkolásával. Ő nem csupán
testvérével számolt le, hanem mindazzal is, amit vele ellentétben ő
megtestesített és képviselt.
Káin nem követte az Urat, tetteivel azt üzente mindenkinek, hogy az Úr
kövesse őt! Megkapta! A sarkában levő Úr üldözte őt egész életében, ez az
üldözött állapot lett a bélyege és átkozott sorsa. Mire számítson az, aki
megtapossa a békeség evangéliumát? Nem marad büntetlen! (Péld 19: 9).
Luther szerint az
evangélium nincs helyhez kötve, az ég alatt szabadon jár – kel. Nem lehet
befogni, ahogy a szelet sem. A szél fú, ahová akar, nem tudni, honnan jön és
hová megy. Az evangéliumnak ahhoz, hogy megálljon, nincs szüksége sem helyre,
sem városra, az evangéliumnak a szívben kell maradnia. A városnak viszont a
megtartatása végett szüksége van az evangéliumra! Jézus sír minden város feltt,
ahol nem ismerik fel azt, akit a békességéért küldetett hozzá![9]
Abban a városban, ahol az evangélium, a prédikáció elhangzik, az urak hatalmi
szóval betilthatják azt, az evangélium felett viszont nem uralkodhatnak. Az
evangélium szelíd és alázatos, onnan ahol neki ellene állnak méltósággal tovább
áll és elhagyja azt a várost. Boldog viszont a város, ahol az evangéliumot
befogadják és Isten szerint magasztalják fel. Bárhogyan történjen is a
tanítványnak, a prédikátornak, az evangélistának az evangéliumot kell követnie!
El kell szenvednie a város vele szemben elkövetett igazságtalanságát és az
elűzetés miatti nehézségeket, a dicséretet pedig Isten megajándékozó jóságának
kell betudnia. Az evangéliumot megtagadó várostól viszont elvétetik az
evangélium és vele együtt minden hozzá kapcsolt áldás is, ez pedig az
evangélium elvétele miatti szenvedésekkel jár együtt; aki viszont követi az
evangéliumot és együtt jár vele, nem szenved amiatt, hogy az evangéliumot tőle
elveszik, mert tőle senki el nem veszi azt.[10]
Szó, mint szó;
köved az evangélium Urát, bárhová menjen is! A nomád életmódot folytató Ábel
ennek az evangéliumot követő szabadságnak az őstípusa, míg Káin, az
evangéliumot meghamisító városé. Vajon a mi keresztyénségünk benne él-e az
evangélium világméretű nagy sodrásában, vagy valami evangéliumtól teljesen
idegen dolgot képviselünk?
Nézzünk bele Káin tükrén keresztül saját keresztyénségünkbe! Tegyük meg
ezt itt Urunk jelenlétében!
A keresztyén ember
Krisztus-vákuumú ember, arra van kiszomjaztatva és kiéheztetve kiélezve, hogy
Krisztust keresse, és hittel magához ragadja. Őrizd, ápold a megismert és
befogadott Krisztust! Ámen.
[1] A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat.
Máté 22:39.
[2] Pél 19: 8.
[3] Jer 17: 9-10.
[4] Mert ki érte fel az Úrnak
értelmét, hogy megoktathatná őt? Bennünk pedig Krisztus értelme van. 1Kor 2:16
De tudjuk [azt is], hogy az Isten Fia
eljött, és értelmet adott nékünk arra, hogy megismerjük az igazat, és [hogy] mi
az igazban, az ő Fiában, a Jézus Krisztusban vagyunk. Ez az igaz Isten és az
örök élet. 1Ján 5:20.
[5] És ismeré Kain az ő feleségét, az pedig fogada méhében, és szülé
Hánókhot. És építe várost, és nevezé azt az ő fiának nevéről Hánókhnak. Gen
4:17.
[6] 1Mózes 4: 12; 14.
[7] 1Mózes 4: 6 – 7.
[8] Péld 19: 9.
[9] És mikor közeledett, látván a várost, síra azon. Mondván: Vajha
megismerted volna te is, csak e te mostani napodon is, amik néked a te
békességedre [valók]! de most elrejtettek a te szemeid elől. Mert jőnek reád
napok, mikor a te ellenségeid te körülted palánkot építenek, és körülvesznek
téged, és mindenfelől megszorítanak téged. És a földre tipornak téged, és a te
fiaidat te benned; és nem hagynak te benned követ kövön; mivelhogy nem ismerted
meg a te meglátogatásodnak idejét. Lk 19:41 – 44.
[10] Vö. Luther Márton Mélysége és Magassága, Koinónia Kolozsvár 210. o.
289-290.
