Hétkezdő meditácó a Veszprémi Kórház Belgyógyászati Centrumában, 2014.11.10-én.
Olvasandó: Zsoltárok 58:7-10 Igehirdető: Nagy Lajos
Mai meditációnk az 58. zsoltár alapján az 1956-os forradalom 58. évfordulójára emlékezve megkezdett sorozatunk harmadik darabja. Mindenek előtt, a kontinuitás érdekében az előzményekről. Dávid király e zsoltárának megelőző verseiben negativisztikus húrokat penget: „Valóban igazat beszéltek, ti, hatalmasok, és pártatlanul ítélkeztek az emberek fölött? Hiszen álnokságon jár az eszetek, arra törekedtek, hogy az országban erőszakkal érvényesüljetek. Pártütők a bűnösök, már amikor világra jönnek, tévelygők a hazugok, amint megszületnek. Mérgük olyan, mint a kígyóméreg, olyanok, mint a süket vipera, amelynek oly tompa a füle, hogy nem hallja a kígyóbűvölőt, a varázslásban jártas igézőt.” (Zsoltárok 58:2-6)
Ennek folytatása mai alapigénk, amely műfaját tekintve voltaképp egy furcsa tartalmú imádság: „Istenem, törd össze szájukban a fogakat! Zúzd össze, Uram, az oroszlánok állkapcsát! Tűnjetek el, mint a szétfolyó víz! Ha lőni akarnak, nyilaik legyenek tompák! Járjanak úgy, mint a csiga, amely széjjelmállik, vagy mint az elvetélt magzat, amely nem látott napvilágot. Mielőtt tüske nőne cserjéteken, ragadja el a forgószél, akár élő, akár elszáradt.”
No hiszen! Ki hallott már ilyet, hogy valaki, miközben magát Isten-hívőnek mondja, másokat - mégha azok olyanok is amilyenek – ily mértékben elutasítja s hozzá még elég radikálisan ezekkel a válogatottnál válogatottabb negatívisztikus képekkel illeti. Az embernek az az érzése: nem lenne jó annak vagy azoknak a helyében lenni, akire vagy akikre valósággal átkot kér e zsoltár töredék.
Az átok, mint valláslélektani fogalom, azért nem valamiféle realitásként, létező dologként értelmezhető, mert az ilyesfajta igencsak nem pozitív „kívánságok”-nak nevezhető, szitkozódó „nyelvelés” valójában csak szócséplés. Nincs reális alapja és nincsen semmi – úgymond – következménye sem. Az meg, hogy mindebbe - ad abszurdum - még Istent is belekeverje valaki s mintegy rábízza a gyűlöletes személy vagy személyek likvidálásának kivitelezését, még inkább megnehezíti a zsoltár értelmezését és feldolgozását.
Szögezzük le azonban mindenek felett, hogy Isten nem manipulálható és nem korrumpálható. Ilyen célzattal sem, mint amivel itt állunk szemben. Az Örökkévaló, mint mindenben, abban a tekintetben is szuverén, hogy kivel kapcsolatosan mi szerepel eleve-elrendelő forgatókönyvében.
Az Ószövetség Istene ugyanis nagy következetességgel elébb bizonyít, aztán óv és harmadjára pedig ítél. Bizonyít, abban a tekintetben, hogy a Tízparancsolat prologusába foglalt „bemutatkozása” valós tényt közöl: „Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül.” (II.Mózes 20:2,3) Óv és figyelmeztet ilyen és ehhez hasonló szavakkal: „Őrizkedj azért, és vigyázz nagyon magadra, hogy meg ne feledkezz azokról, amiket saját szemeddel láttál; ne vesszenek el emlékezetedből egész életedben! Ismertesd meg azokat fiaiddal és unokáiddal is.” (V.Mózes 4:9)
A harmadik, az ítélet pedig nehéz kérdés. Merthogy annak summája Isten részéről ez: „…Könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek.” (II.Mózes 33:19)
Külön vallástörténeti tanulmány tárgya lehetne az, hogy miként követhető nyomon a Szentírásban – a mózesi könyvektől kezdődően - az ószövetségi ítélő Isten képének módosulása. El egészen addig, hogy Hóseás próféta már így idézi Isten szavát: „…Szeretetet kívánok, és nem áldozatot…” (Hóseás 6:6) Ez a dinamikus fejlődés odáig megy, hogy végül is a történelem egy pontján a próféták előzetes jövendölése valóra válik s megérkezik a Messiás, a Szabadító, az Idvezítő. A legfontosabb körülmény pedig az, hogy ezt a Szabadítót Isten küldi a világba és nem más. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3:16)
Ez a világtörténelem csúcs-élménye és nem pedig a haragvó Istenről való elmélkedés. Egy azonban bizonyos – és itt kell visszatérni a zsoltár alap-intenciójához, mégpedig azzal kiegészítetten - hogy az ítélkezés joga nem tulajdonítható el a Teremtőtől. Ennek ellenére azonban mégsem csodálkozhatunk a zsoltáros Dávid királynak a bűnök, illetve a bűnösök elleni kifakadásának e szokatlan formáján. Nem tévesztve szem elől azt a ma egy hete már említett hipotézis-szerű teológiai látást sem, mint esetleges értelmezési alternatívát, miszerint ebben a súlyos kritikai vonulatban nem is biztos, hogy csak egyszerűen bűnös emberekről, hanem inkább a cselekvőképesnek hitt pogány istenek egyikéről-másikáról van szó. Akik – eléggé el nem ítélhető módon - nagyon is emberi bűnökkel terheltek. A tulajdonképpeni zsoltáros átok így kíván gátat szabni a bűnöknek – még ha akár istenekről, netalántán istenkékről is van szó - hogy az átok révén korlátozni szeretné őket.
El egészen odáig, hogy az Örökkévalót egyenesen arra kéri: valósággal bénítsa meg a hatalommal visszaélőket. A fogak összetörése, az oroszlán-állkapocs összezúzása, a szétfolyó víz, a nyilak eltompulása, a csiga esendősége, a magzat elvetélése - ez a már majdhogynem horrorisztikus felsorolás, mint jelkép sorozat költői fogás, abban az értelemben, hogy minél inkább hasson az érzelmekre s felköltse a figyelmet a bűnök és a bűnösök megbüntetésének indokoltságára, jogszerűségére. A tüskés cserjék kissé homályos képének említése, amely növényeket leginkább a tűz táplálására használnának, de az őket elragadó forgószél még ezt is megakadályozza, épp a természettel való szoros és bensőséges kapcsolat kifejezőiként – már egyfajta gondolati konszolidációt, határozott csendesedést ígérnek a zsoltár hangvételében.
Ilyen hangulati előkészítés után fogjuk majd hallani mához egy hétre, hogy a zsoltár két utolsó verse már kevésbé meghökkentő érveléssel tárja elő Dávid király igazság ígényét és egy más irányból közelíti azt meg.
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
