Hétkezdő meditácó a Veszprémi Kórház Belgyógyászati Centrumában, 2014.11.17-én.
Olvasandó: Zsoltárok 58:11,12 Igehirdető: Nagy Lajos
Ma jubilálunk. Merthogy a Belgyógyászati Centrum két orvosának javaslatára, illetve határozott kérésére s a Tanár Úr előzetes hozzájárulásával pontosan öt esztendővel ezelőtt, 2009. november 16-án tartottuk meg az első belgyógyász csendes perceket. Elébb – némi bizonytalansággal, kísérleti jelleggel – reggelente csak egy-egy bibliai Igét és/vagy más idézetet olvastunk. Majd nemsokkal későbben – több szempont mérlegelése után, az orvos team közösségi döntése alapján – körvonalazódni látszott a megoldás: szigorúan fakultatív alapon tartsunk hétkezdő- – illetve „csonka” hét esetén munkahét kezdő - meditációkat, már nem csupán csak 1-2 percben, hanem kissé bővebben is kifejtve egy-egy témát vagy éppen aktualitást, valamely kontextuális idézethez kapcsolódóan.
Alázattal s Isten iránti hálaadással jelentem, hogy ezt a gyakorlatot öt teljes éven át, abszolút rendszerességgel, egyetlen egy alkalmat sem kihagyva sikerült működtetnünk. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az elhangzott meditációk eddig négy kötetben megjelent gyűjteménye. (Néhány hét híja van mindössze s – Deo volente - a 2010-es, 2011-es, 2012-es és 2013-as meditációkhoz hasonlóan - a 2014-es anyag is sajtó alá rendezhető lesz.)
Ebből az alkalomból tisztelettel megköszönöm azoknak a részvételét, akik közül a legtöbben rendszeresen megtisztelték jelenlétükkel ezt a különleges alkalmat. Köszönöm, hogy szolgálhattam ebben a körben azzal, ami az én életemben s hívatásomban a legfontosabb: az Igével. Köszönöm azoknak is, akik alkalmanként épp a csendes kivonulásukkal demonstrálták s tették abszolút nyilvánvalóvá a hétkezdő elcsendesedéseken való részvétel önkéntességét.
Kívánom s imádságban kérem Istent: hadd legyünk együtt ebben a csendben, ezekben a csendekben továbbra is Azokkal, Akik érdemesnek tartják arra a teremtő, a gyámolító, az erősítő, a vígasztaló, a bátorító, a buzdító, az útat mutató s ha kell eszméltető isteni Igét arra, hogy meghallgassák a néhány percben hozzá fűzött gyarló emberi szavakat is. Talán nem baj – s még inkább remélem, hogy nem tűnik szerénytelenségnek – az ötéves jubileumon mindezeknek a felemlítése. Soli Deo Gloria! Egyedül Istené a dicsőség!
Ezen rendhagyó előzmények után lássuk mai alapigénket. „Örül az igaz, ha látja a megtorlást, lába a bűnösök vérében fürdik. Az emberek pedig ezt mondják: Mégis van az igaznak jutalma! Mégis van Isten, aki igazságot tesz a földön!”
Több negativisztikus gondolat is elhangzott már e zsoltár megelőző versei alapján, az elmúlt három hétfőn. Ebben a mai idézetben a szerző mintegy summáját adja az eddigieknek. A bűnök megtorlását áhítja és egyúttal örömét fejezi ki a bűnösök bűnhődését illetően. Horrorisztikus képpel fejezi ki a bűnösök véres megbüntetésének bizarr ötletét. Érdekes a közvélemény megszólaltatása, miszerint az események arra mutatnak, hogy a bűnökkel szemben érdemes igaznak maradni, mert a jutalom nem maradhat el. A legfontosabbat azonban az utolsó mondat fogalmazza meg: „…Mégis van Isten, aki igazságot tesz a földön!” Tehát, arra lehet ebből következtetni, hogy a zsoltár keletkezésének idejében felmerült Isten létének a megkérdőjelezése? Nem gondolnám.
Sokkal inkább éppen arról lehet itt szó, hogy a zsoltáros ilyen szokatlan módon nyomatékosítja, tudatosítja Isten létezésének megkérdőjelezhetetlen tényszerűségét. Isten létezése bizonyításának ez a fajta „költői” megoldása azonban nem egyedi jelenség. Az élet számos területén, a hétköznapokban is fellelhető a pozitív történések, a „jó dolgok”, a szerencsés helyzetek ösztönös összekapcsolása az Örökkévaló Létezővel. Amikor valaki meglel valamit, amit már nem is remélt, visszanyer valamit vagy valakit amire vagy akire korábban már csak legyintett, amikor azt veszi észre, hogy szinte hihetetlenül jól bánt vele valaki, amikor képes volt valamire, amire pedig a csökkent önbizalma miatt gondolni sem mert – és így tovább; sorolhatnánk az „eseteket”, nos, ezek azok a helyzetek, amikor az ember megáll és még a hitetlen ember száján is kicsúszik: Van Isten!
Miután e négy részes sorozat végére értünk, szükséges, hogy végső summázatként leszögezzünk a zsoltár egészét illetően egy alapvető tényt. A szerző természetesen korának s kora vallási kultúrájának és vallási kultuszának gyermeke. Etikája és teológiája a zsidó vallás alapján és nem keresztyén alapokon, de még csak nem is a Jézus utáni kor teológiájának egy szeletét jelző zsidó-keresztyén alapokon formálódik. Erről érintőlegesen már ma egy hete is szóltunk. Éppen ezért kell világossá tennünk azt, hogy ha hangvételében nem is teljesen egyedi Dávid repertoárjában ez a zsoltár, költészetének összességében mégsem ez a mondanivaló a legjellemzőbb vonása. A zsoltáros Dávid király, máshelyütt így is tud fogalmazni: „Könyörülj rajtam én Istenem… irgalmasságodnak sokasága szerint töröld el az én bűneimet! Egészen moss ki engemet… vétkeimből tisztíts ki…Tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek; moss meg engemet, és fehérebb leszek a hónál.”(Zsoltárok 51:3,4,9)
Márpedig aki így is tud fogalmazni, az nyilvánvaló, hogy az 58. zsoltárban nem saját individuumának termékét nyújtja olvasóinak, hanem legalábbis kora vallásosságának hatására is alakította így mondanivalóját. A Szentírás kanonizálása a keresztyén teológia értelmezése szerint nem emberi alkotás, hanem kétséget kizárón isteni inspiráció van benne. A Biblia legutolsó lapján, János apostol mennyei jelenéseiről írott könyvében a pátmószi látnok így nyilatkozik: „Én bizonyságot teszek mindenkinek, aki a prófécia eme könyvének beszédeit hallja: Ha valaki hozzátesz ezekhez, arra Isten azokat a csapásokat bocsátja, amelyek meg vannak írva ebben a könyvben; ha pedig valaki elvesz e prófétai könyv igéiből, attól Isten elveszi az osztályrészét az élet fájából, a szent városból és mindabból, ami meg van írva ebben a könyvben.” (Jelenések 22:18,19) Az 58. zsoltárt tehát sem a Bibliából önkényesen kitörölni vagy meg nem írtnak tekinteni nem lehet.
Szent Pál apostol még azt is írja ebben az összefüggésben: „A teljes írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy az Isten embere tökéletes és minden jó cselekedetre felkészített legyen.” (II.Timóteus 3:16,17) „A teljes írás…” tehát. Így aztán ha már egyszer elénk került ez az 58. zsoltár, akkor kötelesség volt tárgyilagosan végigelemeznünk.
Mindenképpen el kell azonban mondanunk lezárásként, hogy ez a ma véget ért zsoltár végkicsengésében végső soron azért mégis csak a Szerző Isten iránti töretlen bizalmáról és hűségéről is szól. Hiszen Dávid zsoltár-imájában nem tárná fel ily nagy őszinteséggel kissé messzire vezető, majdhogynem átok-kérését az ellenségeire nézve, ha nem lenne az Övé az a biztos tudás, hogy Istennél minden lehetséges, Isten mindenre képes, Isten a Mindenható.
Az, hogy a befejező mondatok így hangoznak: „…Az emberek pedig ezt mondják: Mégis van az igaznak jutalma! Mégis van Isten, aki igazságot tesz a földön!” – árnyalatnyit mindenképp haloványítja ezzel a Szerző ellenségei iránti indulatának kiáltó súlyosságát. Mert ennek a lezáró codának – mint egy monumentális zenemű leghangsúlyosabb záró tételének – az agogikája a kétszer ismételt „…mégis…” szóban rejlik. Mégis az Isten léte és nagysága itt a leghangúlyosabb tehát! Értsük hát így, ilyen konszonáns akkordban e végkicsengést!
Végül pedig összehasonlításul – s a fentieket némileg alátámasztandó – halljunk Dávidtól egy másik harcos zsoltárt, ezúttal Szenczi Molnár Albert verselős fordításában. Ebben is az válik hangsúlyossá, hogy bár az ellenség realitás, de Isten megsegítő kegyelmét lehet kérni a velük való harc során.
Perelj, Uram, perlőimmel,
Harcolj én ellenségimmel,
Te paizsodat ragadd elő!
Én segedelmemre állj elő!
Dárdádat nyújtsd ki kezeddel,
Ellenségimet kergesd el!
Mondjad ezt az én lelkemnek:
Tégedet én megsegítlek!
(Református Énekeskönyv, 35. zsoltár 1.)
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
