2013. július 2., kedd

Szemem állandóan az Úrra néz, mert ő szabadítja ki lábamat a csapdából. Fordulj felém, és könyörülj rajtam, mert magányos és nyomorult vagyok. Enyhítsd szívem szorongását, szorult helyzetemből szabadíts ki! Lásd meg nyomorúságomat és gyötrődésemet, és bocsásd meg minden vétkemet!

Hétkezdő meditácó a Veszprémi Kórház Belgyógyászati Centrumában,  2013.07.02-án.
Olvasandó: Zsoltárok 25:15-18 Igehirdető: Nagy Lajos

 Ez már az ötödik meditációnk a 25. zsoltár alapján. Ez a mai idézet az ötödik egység gondolatkötegét igyekszik felölelni. Lássuk ezeket a gondolatokat sorjában. 
      Az eddig elhangzottak alapján – az elmúlt öt hétfői meditációnk üzeneteinek summájaként – optimális esetben lassan, így a zsoltár vége felé most már kikristályosodni látszik a végeredmény. Ami pedig Dávid király ars poetikája és egyúttal etikája is. Ugyanakkor dédelgetett reménység is ez a részéről, abban az értelemben, hogy mind többeket megnyert vagy megnyer az Isten útján való járásra. Az, hogy Ő teljes nyíltsággal egyedüli járható útként, egyetlen ajánlott útvonalként Isten útját ajánlja, részéről egyáltalán nem öncél. Ellenkezőleg. Kimondva-kimondatlanul az individuális kegyesség szintjéről észrevétlenül továbblép a közösségi evangélizálás szintjére, azzal, hogy Ő bizony teljes biztonsággal és utolérhetetlen bizonyossággal vallja, amit szeretné, ha mások is vallanának:  „Szemem állandóan az Úrra néz, mert ő szabadítja ki lábamat a csapdából.” 
      Milyen csapdából? Hát van itt csapda? Igen, van. Csapda az élet maga. Individuális értelemben csapda az esetleges túlzott önérzet, csapda az eltúlzott, vagyis téves önértékelés, csapda a túlzó nárcizmus, vagyis a túlzott önszeretet.


      De ugyanilyen csapda közösségivé kiterjesztett értelemben a mindenkori trend, a korszellem, a reklámozott, de egyáltalán nem igazolt úgynevezett igazságokkal – helyesebben vélt igazságokkal - való azonosulás csábítása, a túlzott individualizmus túlhangsúlyozása. Csapda itt jószerivel minden, vagy majdnem minden. 
      Azonban ezek között megállva és nem ingadozva, nagyon egyszerűen és könnyű szerrel ki lehet mondani: „Szemem állandóan az Úrra néz, mert ő szabadítja ki lábamat a csapdából.” Ezt a gondolatot fejleszti tovább a szerző egy másik zsoltárában, amikor már mintegy eredményszerűen, többes számban, közösségivé terebélyesedetten mondja: „Lelkünk megszabadult, mint a madár, a madarásznak tőréből. A tőr elszakadt, mi pedig megszabadultunk.” (Zsoltárok 124:7) Tőr és csapda – árnyalatnyi különbséggel ugyanazt jelenti. Ebből, illetve ezekből szabadul ki az, aki Istenre néz, nem csak a földhözragadt dolgokra. 
      A második gondolatsor egy nagyívű fohász: „Fordulj felém, és könyörülj rajtam, mert magányos és nyomorult vagyok. Enyhítsd szívem szorongását, szorult helyzetemből szabadíts ki! Lásd meg nyomorúságomat és gyötrődésemet, és bocsásd meg minden vétkemet!” Az ember reménysége lehet, hogy ha ő Istenre néz, a Teremtő is feléje fog fordulni s oldja benne azt a tengernyi feszültséget, ami ember mivoltából adódóan osztályrésze általában az embernek. Ezen szorongások szerves része a már korábban is felemlített bűn-kérdés. Ez búvópatakként tűnik elő újra és újra a zsoltáros gondolatmenetben. Nyilván nem véletlenül. Ezzel arra céloz, hogy nem csak a sui generis létező nyomorúságok és gyötrődések vannak. Hanem magától értődőn olyanok is, amelyek esetleg elkerülhetők lettek volna. Ezeket nem lehet elbagatellizálni, mert ezeknek a gyűjtőfogalma a bűn.    

      Közben Isten kegyelméből észrevétlenül elrepült felettünk az esztendő fele. Szombaton volt Péter-Pál napja. Kiemelt névünnep ez. A nyári napfordulóval kezdődő csillagászati hónap első dekádját jelzi. Péter, görögösen Petros, ami kősziklát jelent magyarul. Ennek bibliai alapja Jézus kijelentése: „…Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait…” (Máté 16:18,19) Pál pedig, görögösen Paulus, ami magyarra így fordítható le: a kicsi, alacsony (termetű), csekély. Ezzel a névmagyarázattal teljességgel szembemegy és egyenesen ellentmond annak, hogy mi nagyon jól tudjuk: ó, dehogy is volt Ő kicsi! Éppenséggel, hogy hatalmas géniusz volt Pál, brilliáns elme. A Biblia második főrészének, az Újszövetségnek a 27 könyvéből 12-nek tudományosan bizonyítottan Ő a szerzője. Apostoli autoritását nagy szerénységgel, de ugyanakkor mégis apostoli öntudattal Ő maga így summázza: „…Én a legkisebb vagyok az apostolok között, aki arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak neveztessem, mert üldöztem Isten egyházát. De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet fáradoztam, mint ők mindnyájan; de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme.” (I.Korintus 15:9,10)
      Kettejük igazi névünnepe, nem a januári Pál- és a februári Péter-nap, hanem június huszonkilencedike. Már csak azért is, mert a hagyomány szerint mindkettőjüket e napon végezték ki, a Krisztus utáni 67. esztendőben, Rómában. Pétert keresztre feszítették, saját kérésére fejjel lefelé, mert nem tartotta illendőnek, hogy úgy haljon meg, mint Mestere. Pált pedig lefejezték; mint római polgárt e tisztes halálmód megillette. Ők ketten karakteres és legendás hősei a keresztyénségnek. 

      Mindketten a világkeresztyénség alapját képező zsidó vallásnak és kiemelkedő alakjainak is nagy tisztelői. Olyanokéi, mint a zsoltáros Dávid király. Egyúttal így zászlós hajói Ők az „új vallás”-nak, a Krisztus-hitnek is. Péter és Pál a lehető legteljesebb mértékben Dávid király zsoltárainak logikai továbbfejlesztői.

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész