2013. szeptember 30., hétfő

Az Úr a te őriződ, az Úr a te oltalmad jobb kezed felől.

Hétkezdő meditácó a Veszprémi Kórház Belgyógyászati Centrumában,  2013.09.30-án.
Olvasandó Zsoltárok 121:5  Igehirdető: Nagy Lajos


Negyedik alkalommal hajolunk a rendkívül tartalmas 121. zsoltár Igéi fölé. Szinte versről versre haladunk előre a zsoltár feldolgozása során, a mában megszólaltatható időszerű üzenet keresésének szándékával. A megelőző két meditációnkban Istennek a hit szemével látható és pontosan érzékelhető őriző kegyelmére koncentráltunk. Mégpedig két aspektusból. Elsőként az emberi pszüchét mindenkor stabilizálni képes Isten-tudat jótékony hatásait vizsgálva, általános értelemben, a zsoltár-vers konszenzusában: „Nem engedi, hogy lábad megtántorodjék, nem szunnyad őriződ.” (Zsoltárok 121:3)
Másodjára pedig a speciális történelmi kontextusból, a konkrét helyzetből következő üzenet hic et nunc értelmezésével és adoptálásával, a huszonegyedikszázadi ökumenikus teológiai felfogás szerint kiszélesítve, kiterjesztve a második Igét: „Bizony nem szunnyad, nem alszik Izrael őrizője!” (Zsoltárok 121:4) Ebből a háttéréből emelkedik ki a ma hallott idézet: „Az Úr a te őriződ, az Úr a te oltalmad jobb kezed felől.” Azok után tehát, hogy a zsoltár az előzőkben kifejti Isten őriző kegyelmének technikáját, itt most nyomatékkal konkretizálja: ki is az, Akire ebben az értelemben számítni lehet mindenben. Az Úristen őriző kegyelmének mibenlétét már bőségesen kifejtettük az előző három hétfő reggelen. Talán nincs is már mit hozzátenni. Ellenben ebben a mai idézetben van még egy kitétel, ami felett nem mehetünk el szó nélkül. Ez így hangzott: „… az Úr a te oltalmad jobb kezed felől.”

      Mit jelenthet ez a „…jobb kezed felől”? Az ókori ember életgyakorlatában praktikusan és/vagy csak úgy a szokásjog alapján - de az is lehet, hogy korabeli vallási megfontolások szerint  - kialakult egy szituációs felállás. Nevezetesen, ha valaki esetenként elesettsége, kiszolgáltatottsága, valamilyen fogyatékossága, nyilvánvalóan megbánt bűne vagy bármi más objektív okból, pillanatnyilag vagy akár, ha folyamatosan is segítségre, gyámolításra szorult, akkor a segítője, a pártfogója, a gyámolítója mindig a rászoruló jobbjára szegődött. Demonstrálva ezzel, hogy ő igenis kiáll amellett, aki nyilvánvalóan valamely okból erre ígényt tart és remélten megalapozottan tarthat ígényt. Ebben az összefüggésben értelmezhető a későbbi civilizációkban létrehívott s ma is működő hivatásos pártfogói intézmény. Amely – illetve az, aki megszemélyesíti a pártfogói intézményt -  természetszerűen, magától értődő szándékkal és érzékelhető következetességgel igyekezett, sőt igyekszik ma is odaállni gyámolítottja mellé. 
      Itt megint belép a képbe az ószövetségi Igék s azok elágaztatása újszövetségi magaslatra történő emelésének a szükséges és mindig aktuális szándéka s ígénye. Nevezetesen: az Újszövetség gondolatmenetében már a legfőbb Pártfogó  maga a Szentháromság harmadik személye, a Szentlélek. Maga Jézus Krisztus fogalmaz így az evangéliumban: „A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya…” (János 14:26) 
      Aztán van itt még egy érdekes magyarázat arra nézve, hogy „… az Úr a te oltalmad jobb kezed felől.” Ez a megközelítés azonban meglehetősen folklorisztikusnak tűnik. A különféle kultúrákban korábban kialakult, bevett gyakorlat, sőt etikett szabály, hogy a férfi a „jobbján” vezeti hitvesét, jegyesét vagy a mai viszonyok között gyakorta csak így mondjuk már: akivel együtt jár. Honnan eredhet ez?   

      Nos, állítólag onnan, hogy a férfi hiába a teremtés koronája, az életének a jobbik fele, a múzsája, a támasza, a segítője, a lelki gyámola mégiscsak a nő, az asszony. Talán ezért is mondja a keresztyén házassági esküben az asszony ezt: „…esküszöm az élő Istenre, aki Atya, Fiú, Szentlélek, hogy… - X-nek, vagyis az újdonsült férjnek  – hűséges segítőtársa leszek…” 
      Bőségesen kifejtettük: mit jelent a tény, hogy „… az Úr a te oltalmad jobb kezed felől.” Most már csak az a kérdés: kinek mit mondott mindez? Reménykedjünk, hogy sokat mondott! 
      Végül halljuk, mit mond erről az Istenről – aki jobb kézről gyámolít minket – a költő, Wass Albert: „Látható az Isten” című költeményében: 

Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben Ő benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.
De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nőtt.
Az csak olyankor látja Őt,
mikor leszállni fél az álom: 
Ítéletes, Zivataros, 
villám-világos éjszakákon.  

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

 Nagy Lajos kórházi lelkész