Igehirdető: Faust Gyula
Köszöntés: „Az
Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, [és]
csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein
vezet engem az ő nevéért. Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem
félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak
engem. Asztalt terítesz nekem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem
olajjal; csordultig van a poharam. Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek
engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig.”(Zsolt 23)
Alapige: 2Mózes 4:
1- 14; 24 – 26; 29 – 31.
Bibliaolvasás:
Zakariás 11
Szeret testvéreim!
Isten kibeszélhetetlen kegyelme, hogy a legválságosabb időkben is ad pásztort
az ő egyházának. Az Ószövetségben ilyen Istentől elrendelt, kiválasztott és
fölkészített jó pásztor volt Mózes. Amikor elérkezett a szolgálatba állításának
ideje az Ószövetségi egyház rabszolgasorsban várta lassú és kínos kiirtását
Egyiptomban. Ekkor jelent meg Isten az Egyiptom hercegéből juhpásztorrá lett
Mózesnek és népe szabadítójaként küldte Egyiptomba. Mózes bizonyosságot akart.
Attól félt, hogy Isten népe nem fog hinni neki, akkor mit tegyen ő?
Tulajdonképpen ez minden igehirdető félelme, hogy hallgatói nem fognak hinni
neki és ez a félelem egy csomagban van azzal, hogy nem tudja bizonytani, hogy
az Úr küldte őt, és Ő szól rajta keresztül. Mózes is biztosra akarat menni.
Erre három parancsot kapott az Úrtól. Mindenik parancs egy-egy népének szánt
csodával párosított jellel volt kapcsolatos. Vegyük sorra!
Az első csodajel, hogy a pásztorbotból kígyó
lesz, majd a kígyóból ismét pásztorbot. Isten a parancsokkal együtt hatalmat is
adott szolgájának. A csodák mindenikje egyben prófétai tartalommal bíró
jelképes cselekedetek is voltak. A pásztorbot jelcsodájával kapcsolatosan
köztudott, hogy keleten a jó pásztor mielőtt a nyájat egy ismeretlen legelőre
terelné, előbb azt megtisztítja a kígyóktól és skorpióktól. Ha nem tenné, akkor
a kígyók és skorpiók megtizedelnék a nyájat, és haszon helyett csak kár,
megélhetés helyett pedig csak szükség lenne, legeltetés helyet pedig
állatkínzás. A pásztorbot tehát igen szükséges célszerszám a jó pásztor
kezében. Dávid azzal űzte el a vadakat, vagy ölte meg a medvét és az oroszlánt
(1Sám 17: 34 - 37). A pásztorbot a zsoltáríró pásztor király megfogalmazásában
maga a vigasztalás. A nyáj szempontjából a bot a vigasztaláson túl, az oltalmat
és biztonságot adó vezetést is jelenti. (Zsolt 23: 4.)
Isten parancsára a pásztor Mózes kezéből a
földre esik az oltalmat és vigasztalást adó bot és azonnal
kígyóvá lesz. Tudjátok-e, hogy a jó pásztor kezéből mikor esik ki a pásztorbot?
Ember esetében akkor, amikor meghal a pásztor. Isten pásztornépe[1]
többet látott ebben a jelben, mint a huszonegyedik század embere. E jelben a
legborzasztóbb végzet víziójával szembesült. Mi történik akkor, amikor a
pásztorbot nem írtja, hanem meghagyja, sőt szaporítja a kígyót? Milyen
pásztorlás az, amelyik a kígyó szájába tereli a nyájat? Lőrinc István
lelkipásztor a felsőbbség létjogosultságáról és a kormányzásról a blogján a
következőket írta: „A felsőbbség léte egy isteni feladattal, küldetéssel van
összekapcsolódva. (…) Feladata (…) abban áll, hogy akár tudja igazi eredetét
(küldetésének, vagy elhívatott voltának forrását), akár nem, a jog (törvény és
parancsolatok) és a kard (végrehajtó hatalom) által egy külső igazságosságot
hoz létre, amelyben az élet fennmarad és nyitott lesz Jézus Krisztus számára. A
küldetésének teljes feladása létét is megkérdőjelezné. De ez a teljes csőd Isten
gondviselése nyomán csak az idők végén fog bekövetkezni, és az Antikrisztusban
ölt testet.”[2]
Minden kommentálás nélkül összefoglalva, az Isten pásztornépe[3]
számára nincs annál borzasztóbb látomás, mint mikor a pásztorbot a földre esik,
mert eltörik, (Zakariás 11: 10; 14.) mert a szolgálat feladásával
megszűnik, vagy egyszerűen, mert erőszakkal törik ki azt az Isten pásztorának
kezéből. (Máté 26: 31; Márk 14: 27; Vö. Zak 13: 7)
A Mózes földre
esett és azonnal kígyóvá változó pásztorbotja jelében Izrael a napnál
világosabban szembesül a sorsával. E jelcsodában kiábrázolva látták, hogy azok,
akik akkori állapotukban éppen „legeltetik”őket, a kígyók, krokodilok és halál
folyója torkába terelik a nyájat. (2Móz 1: 22) Más szavakkal Izrael megértette,
hogyha nem bíznak meg Istenben, akkor mindnyájukat a halálba fogják terelni, ha
nem veszik föl a fölről, és ha nem adják a Mózes kezén keresztül az Isten
kezébe az egységet teremtő, nyájat terelve legeltető, oltalmazó és vigasztaló
pásztorbotot, ha hagyják azt a földre esni, hogy kígyóként forduljon ellenük!
Testvéreim! Gondolkodjunk el arról, hogy
bennünket valójában ki legeltet? Megértve ezt a jelt, egy nagyon egyszerű és
logikus következtetést vonhatunk le magunknak. Számunkra Isten pásztorbotja az
Élő Ige, aki Jézus Krisztusban öltött testet. Amennyiben hagyjuk a földre esni
az Úrtól jövő igét, csak azt kockáztatjuk, amit egy mihaszna pásztor tesz,
amikor nem tisztítja meg a legelőt a nyáj előtt a kígyóktól; belegelteti a
nyájat a kígyó torkába. A földre esni hagyott igével kapcsolatosan Sámuel
prófétáról ezt olvassuk:
„Sámuel pedig fölnevekedék, és az Úr vala
ő vele, és semmit az ő igéiből a földre nem hagy vala esni.” (1Sám 3:19)
Kezdettől fogva, a kivonulás történetén, a
honfoglaláson át, a Dávidi királyságon keresztül egészen Krisztusig, Ő tőle
pedig a napjainkig, az ember története, az Isten népe története, és az egyház
története is arról szól, hogy az ember hagyja, hogy az őt legeltető, oltalmazó
és vigasztaló pásztorbot, az Istentől közénk jött Ige a földre essen. Viszont
szól arról is, hogy az Isten kegyelméből a megváltott ember már azt teszi, amit
az Isten színe előtt felnövő Sámuel is tett, aki nem hagyott a földre esni
semmit az Úr igéjéből.
Bár az Isten szemszögéből teljesen értelmetlen (Ézs
5:1 - 5), mégis nem a földre esni hagyott ige a csoda, mert az csupán a
bűnesettel elkezdődött emberi sorsunk és halálban leledző állapotunk. Ha tehát
kígyók közt kell haladnunk, az egyenes következménye, gyümölcse annak, hogy
bizalmatlanságunkkal kiütöttük az Isten kezéből a pásztorbotot. A kígyóvá
változó pásztorlás, uralkodás az istenkáromló hitetlenség és az átok alatti
ember állapota.
Szentlélek figyelmeztet. Van, amikor az Isten
parancsára a pásztornak a nyáj szeme láttára kell eldobnia, vagy el kell törnie
a „pásztorbotot.” Ne kívánjuk, hogy Isten ezt parancsolja. Ne kényszerítsük
Istent, hogy ezt parancsolja! Amikor eltöri Isten a pásztorbotokat, akkor
rettenetes csapások, éhínség, természeti katasztrófák, vagy háborúk irtják
(2Mózes 5: 3b) és tizedelik az egész népet. Amikor hagyod a földre esni az Úr
beszédét, őrült módon kígyókat és skorpiókat melengetsz a kebledben!
A csoda tehát nem a
felelőtlenül földre esni hagyott ige. A csoda nem az Isten parancsára földre
dobott pásztorbot. A csoda az, amikor a pásztornélküli létből, a kígyóktól
hemzsegő „legelőről”a nyáj megszabadul, sőt úgy megy keresztül ezen a legelőn,
hogy zöld füvet és csendes vizeket, nyugodt delelőket is talál, mert a Jó
Pásztor terelgeti.
A csoda tehát a
második parancs, amikor ezt halljuk: Nyújtsd ki kezedet és fogd
meg a farkát! (2Mózes 4. 4) Akkor Mózes kinyújtotta a kezét és megragadta a
kígyóvá vált botja farok végét.
A kígyó feje nem a Mózes dolga, de a farka igen!
Képzeljük el ezt a jelenetet! Halljuk az igét! Kinyújtotta a kezét. Halljuk ki
belőle, hogy Mózes az Isten parancsára Isten felé nyújtotta ki a kezét és csak
Ő rajta keresztül ragadta meg a kígyó farkát. Láttam, hogy a sivatagszáraz
szavannalakó busman, hogyan készített kígyóból ebédet. Egy határozott és gyors
mozdulattal ragadta meg a farkánál fogva a rátámadó mérges kígyót és azonnal
megpörgette, mint egy botot, majd a fejét a sziklához paskolta. A sütés már
több munkát igényelt. Nos, ez a csoda, hogy a megfutamodó Mózes határozott
lépéssel a kígyóhoz lép és megragadja a farkát, onnan kezdve a kígyó tőle függ,
akárcsak a busman kezében a megpördített kígyó. Ne a kígyó szédítsen! Pörgesd
te az igével a kígyót. Jézus is ezt tette! Olvasd el a megkísértésének
történetét! (Máté 4: 1 – 11 és Lukács 4: 1 – 14)
Szabadulást akarunk a kígyóktól körülvett
létünkből, akkor Mózessel együtt nyújtsuk ki mennyei Atyánkhoz a kezünket, hogy
a közbenjáró imádság által Ő tegyen bennünket kígyóölő gyülekezetévé. Ő mondta:
Azokat pedig, akik hisznek, ilyen jelek
követik: az én nevemben ördögöket űznek; új nyelveken szólnak. Kígyókat vesznek
föl; és ha valami halálost isznak, meg nem árt nékik: betegekre vetik
kezeiket, és meggyógyulnak.[4]
A betegségre való utalással elérkeztünk a
második csodához. A kebelbe dugott, félig karban tett kéz nem csoda, ahogy a
földre esett bot sem volt az. A félig karban tett kéz az egyház bűnös és
romlott állapota. Ebben a langymeleg állapotban elhiteti magával, hogy minden
rendben van, és nem akarja tudni, hogy vak, mezítelen, koldus és halálosan
beteg. Isten tehát e második jelben láttatni akarta egyházával a halál poshad
vízében sínylődő állapotát. Képzeljük tehát el ezt a jelenetet is! Az
első, akinek szembesülnie kellett e halott állapottal, az maga Mózes. Benne,
rajta történt a „félig karban tett”, a leprás és érzéketlen állapot
kiábrázolása. Az Istennek vitatkozva visszakozó Mózest nem igazán érdekelte az
Isten népe rabszolgai nyomora, mintha érzéketlen lett volna népe szenvedése
iránt. Az igében később arról olvasunk, hogy felgerjedt az Úr haragja Mózes
ellen és ezt a Mózest az Úr meg akarta ölni. A Cipora leleményessége mentette
meg ettől a haláltól. A Mózes haldoklásakor felesége vett egy éles követ és
körülmetélte a fiát, majd megérintette a véres bőrrel Mózes ágyékát, és ezt
mondta: „Bizony, vérjegyesem vagy te nékem!”[5]
Isten Mózest csodálatos asszonyok által tette
azzá a szelíd (4Móz 12: 3) vezetővé, akinek szánta. Igazi hős, bátor oroszlán
volt az édesanyja, hasonlóképpen a fáraó apjával szembeszálló hercegnő is,
akinek még a nevét sem tudjuk, pedig amikor örökbe fogadta Mózest apja halált
parancsoló szavával szállt szembe. És itt van Madárka nevű felesége, aki a
képzeletemben egy kicsike vézna asszony, pontosan olyan, mint egy ide-oda
libbenő énekesmadár, de leteremti az Úr haragját. Ez a madárka erőtlenség ott van
bennetek! Nektek adta az Úr! Nincs olyan férfi, erős harcos, beleértve magát
Krisztus is, aki képes lenne ellene állni ennek a hitből fakadó egyszerre
gyöngéd és sziklazúzó szeretetnek. „Bizony, vérjegyesem
vagy te nékem!”[6] –
mondta Cipora. Nem arany, vagy ezüst jegyesem. Még csak nem is közös, átlagos,
hétköznapi, pásztoréleti jegyesem, hiszen ekkor Mózes már 80 éves. Vérjegyesem!
Cipora jobban hitt Mózes küldetésében, mint maga Mózes. Látva látta a pászka
bárány szövetségét és azon túl az Isten Báránya érte ömlő vérét. A tetteivel
kimondott üzenet pedig ez: Ha már véreddel jegyezted őt magadnak, ne öld meg,
hanem fejezd be az elkezdett munkád! Amikor így imádkozunk és járunk közbe
egymásért, valahogy hagyja magát az Úr rábeszélni! Akkor az érzéketlen, és a
megkeményedet szívű Mózest is meg tudja szelídíteni!
A történet szerint a kebelből, a félig karban
tartott állapotból kivett és fölemelt, majd később felmutatott kéz, teljesen
egészséges volt. Nos, ez a csoda! Erre van parancsunk, amikor az igéből ezt
halljuk:
„Akarom azért, hogy
imádkozzanak a férfiak minden helyen, tiszta kezeket emelvén föl harag és
versengés nélkül.”(1Tim 2: 8)
„Annakokáért a lecsüggesztett kezeket és
az ellankadt térdeket egyenesítsétek föl, és lábaitokkal egyenesen járjatok,
hogy a sánta el ne hajoljon, sőt inkább meggyógyuljon. Kövessétek mindenki
irányában a békességet és a szentséget, amely nélkül senki sem látja meg az
Urat: Vigyázván arra, hogy az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon; nehogy a
keserűségnek bármely gyökere, fölnevekedvén, megzavarjon, és ez által sokan
megfertőztettessenek. Ne legyen senki parázna vagy istentelen, mint Ézsau, aki
egy ételért eladta első szülöttségi jogát.”(Zsidók
12-16)
Amikor tehát Mózes fölemelte a kezét Izrael
megértette, hogy a rabszolgák egy-tál ételéért nem éri meg
kebelbetett kézzel várni, mert abból csak halál lesz. Ideje lenne felfedeznünk,
hogy számunkra mi ez az „egy-tál” étel, amivel az ördög etet és
rabszolgaságban tart. Ez egy ronda, fantázianélküli főzelék, amiben állítólag a
vegetáláshoz szükséges dolgok benne vannak. De az ember több ennél az
egyoldalú, ha úgy tetszik egysíkú, egy dimenziójú eledelnél,[7]
- tanítja Jézus a Hegyi beszédben! Emeld hát föl a kezed, hogy a Krisztus által
elkészített „több” legyen a tiéd!
A történet egy harmadik, úgynevezett „B”
tervre vonatkozó parancsot is tartalmazott. Ezt így hallottuk: „És ha úgy
lenne, hogy ennek a két jelnek sem hisznek, és nem hallgatnak szavadra: akkor
meríts vizet a folyóvízből és öntsd a szárazra, és a víz, amit a folyóvízből
merítettél, vérré lesz a szárazon.”[8]
E kép üzenete szervesen csatlakozik az előzőkhöz. Érezzük át! Mi történik
akkor, amikor a pusztában életet adó víz a földre esve vérré válik? Akarjuk-e
mi ezt? A Mózes kezébe parancsolt víz addig marad számunkra is éltető elem, míg
nem hagyjuk azt a földre esni!
A víz és vér e prófétai tartalommal bíró jelben,
egyetlen elem. Távol áll tőlünk ez az egység és jelkép? Nem! A keresztség
sákramentumában a víz és vér számunkra is egyetlen elem és egyetlen jel. Azt a
vizet az Úr a megváltott gyermekeinek szánta. Az Úr vízzel és vérrel pecsételt
el, jegyzett el önmagának. Mekkora ünnepségek követték régen a kereszteléseket.
Mekkora ígéretek és fogadások hangzottak el ebben a templomban. Hol vannak azok
a templomfalat repesztő hangzatos ígéretek? Vajon nem esett-e a földre minden
meghiúsult ígéretünkkel és fogadalmainkkal együtt az Úrtól vett víz, és mi
azóta itt Vörösberényben vörös földben járunk?
Tudjátok, most egy félelmemet osztom meg veletek.
Magamra nézek és a fiaimra. Amikor azt látom, hogy nincs rajtuk semmi nyoma
annak, hogy meg vannak keresztelve, pedig még konfirmáltak is, akkor arra
gondolok, hogy a keresztvíz a földre esett a vérükkel együtt. Volt még ilyen a
mi magyar történelmünkben, amikor az igétől elfordult fiainkat százezrével
parancsolták, küldték, vitték és hurcolták el a mészárszékre, lányainkat pedig
megbecstelenítve hagyták ott a földön a vérükben és a gyalázat mocskában. De ez
az én félelmem, és sokszor reszketve ébredek föl ebből a rémálmomból, majd
körül nézek, és nem találok biztatást és vigasztalást a fiataljaink szemében.
Akkor a porba sújtva így kiáltok: Légy irgalmas hozzám bűnös emberhez![9]
Szeretet
testvéreim! Szentlélek Isten ma Mózeshez vitt bennünket és ezt mondja nekünk: „Van
Mózesük és prófétáik; hallgassák azokat!”[10]
Van tehát nekünk is Mózesünk és hallgatnunk
kellene rá. De ott feszít, pöffeszkedik bennünk a kétely is, vagy az az
indulat, ami fáraóban volt, amikor így szólt: „Nehezíttessék meg a szolgaságot ezeken
az embereken, hogy azzal legyen dolguk és ne hajtsanak hazug szóra.”(2Mózes 5:
9) Csakugyan az Isten szavát hallottuk? És ez a szolga tényleg az Isten
szolgája? Vajon nem kellene inkább egy nagyobb csodára és jelre várnunk? Valami
ütős jel kellene, ami eloszlathatná minden kételyünket, hitetlenségünket!
Megvan!- majd így érvelt a pokolban a gazdag ember: „Ha valaki a halottak közül
térne vissza ide, akkor talán igazán hinnénk és megtérnénk!”[11]
Jézus viszont az igében erre az okoskodásra ezt válaszolja nekünk:
„Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az
sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad.”[12]
Áldott az Isten, hogy az Ő népe hallgatott
Mózesre és megmenekült, a fáraó és népe viszont nem hallgatott Mózesre, pedig
Isten hozzájuk is ugyan azt a Mózest küldte és, ugyan azzal az üzenettel.
Izrael, a Krisztus népe ugyan azon ige által kegyelmet, míg Egyiptom ítéletet
kapott osztályrészül. Testvéreim! Mi hallgassunk Mózesre és Isten hozzánk
küldött szolgájára! Ámen.
Áldás: „A
békesség Istene pedig, aki kihozta a halálból a juhoknak nagy pásztorát, örök
szövetség vére által, a mi Urunkat, Jézust, Tegyen készségesekké titeket minden
jóra, hogy cselekedjétek az ő akaratát, azt munkálván tibennetek, ami kedves ő
előtte a Jézus Krisztus által, akinek dicsőség örökkön örökké. Ámen. (Zsid 13: 20-21)
[1] „Azok az emberek pedig juhpásztorok, mert baromtartó nép valának, és
juhaikat, barmaikat, és mindenüket valamijük van, elhozták.” 1Móz 46:32
[2] Bonhoeffer nyomán Lőrinc István in http://lorincz-istvan-alsovaros.blogspot.hu/2012/03/allam-es-egyhaz-viszonya-bonhoeffer.html
2014. január 25, 20, 41 órai letöltés.
[3] „És monda a Fáraó a [József] testvéreinek: Mi a ti életmódotok? És
mondának a Fáraónak: Juhpásztorok a te szolgáid, mi is, mint a mi atyáink.”
1Móz 47: 3.
[4] Márk 16:17-18.
[5] 2Mózes 4: 25.
[6] 2Mózes 4: 25.
[7] Avagy nem több-é az élet hogynem az eledel,(…)? Máté 6: 25.
[8] 2Móz 4: 9.
[9] A vámszedő pedig távol állván, még szemeit sem akarja vala az égre
emelni, hanem veri vala mellét, mondván: Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek!
Luk 18:13.
[10] Luk 16: 29.
[11] Ama pedig monda: Nem úgy, atyám Ábrahám; hanem ha a halottak közül
megy valaki hozzájuk, megtérnek! Luk 16: 30.
[12] Luk 16: 31.
