Köszöntés: „Áldott az Isten és a
mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, az irgalmasságnak atyja és minden vigasztalásnak
Istene, Aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is
megvigasztalhassunk bármely nyomorúságba [esteket] azzal a vigasztalással,
amellyel Isten vígasztal minket. Mert amint bőséggel kijutott nékünk a Krisztus
szenvedéseiből, úgy bőséges a mi vigasztalásunk is Krisztus által. De akár
nyomorgattatunk, a ti vigasztalástokért és üdvösségtekért [van az], mely
hathatós ugyanazon szenvedések elviselésére, amelyeket mi is szenvedünk; akár
megvigasztaltatunk a ti vigasztalástokért és üdvösségtekért [van az]. És a mi
reménységünk erős felőletek. Tudván, hogy amiképpen társaink vagytok a
szenvedésben, azonképpen a vigasztalásban is.” 2Kor 1: 3 - 7.
Bibliaolvasás: 2Kir 5: 1 – 5; 9
– 15.
Alapige: Máté 13: 44 – 46
Igehirdető: Faust Gyula
Istennek Fia minden alakalommal példázatokban[1]
szólt az Isten királyságáról, uralkodásáról. Szándékosan fogalmaztam így, mert
a „mennyek országa” görög kifejezés sokkal inkább jelenti Isten cselekvését,
mintsem egy térképpel megtalálható földrajzi helyet. Krisztus Urunk, amikor azt
mondja, hogy hasonló a mennyek országa az emberhez, aki talál, elrejt, eladja
mindenét, megvásárol, akkor cselekvést hasonlít cselekvéshez. Egészen pontosan
az Atya Isten cselekvését példázza egy számunkra is megfogható és befogadható
egyszerű példával. Ha tehát én napszámos lennék, és a mezőn valakinek a földje
megművelésekor egy kincsre találnék, vajon nem tennék meg mindent, hogy az a
kincs a tulajdonom legyen? Ha pedig, kereskedő volnék, és egy nagy értékű
gyöngyre találnék, amit jó áron adnak el, vajon nem tennék-e meg mindent, hogy
az árának többszörösét érő igazgyöngyöt megszerezzem? Ki az közületek, aki nem
így cselekedne? Vajon, van-e épeszű ember, aki nem pontosan így cselekedne?
Mindenki ezt teszi, - vonja le a következtetést Jézus.
Nekünk azonban
tudnunk kell, hogy Krisztus Urunk önmagáról példázta úgy a kincset találó
szántóvetőt, mint az igazgyöngyre találó kereskedőt, ahogy a 99 juhát otthagyó
jó pásztort is, aki otthagyta a kilencvenkilencet és elment megkeresni az egy elveszettet.[2]
Krisztusról pedig tudjuk, hogy semmit nem cselekedett önmagától, hanem mindent
pontosan úgy cselekedett, ahogyan azt Atyjától látta és tanulta.[3]
János evangélista
foglalja össze a legtömörebben a mennyei Atya cselekvését, mely minden
cselekvés kezdete, tartalma és vége is. Mit tett tehát a mennyei Atya? Úgy
szerette ezt a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte (János 3, 16). Számára ő
volt a minden, az egyszülött Fiú.
Jákobnak 12 fia
volt, de azon a napon, amikor a kezébe vette József vérbe mártott cifra
ruháját, azt hívén, hogy vadállat marcangolta szét a mezőn a kedvenc fiát, nem
maradt semmi ezen a világon, ami megvigasztalhatta volna őt, létének és
életének értelmet adott volna. Egyetlen szív, több az egész világnál, több a
saját létnél is. Miért lenne ez másként teremtő Atyánkkal és az Ő egyszülött
Fiával?
Mit mond tehát az Úr? Az Atya Isten uralkodása olyan, mint a nagy
kincsre találó szántóvető. Olyan, mint az igazgyöngyre találó kereskedő.
Elrejti a megtalálás örömét, elmegy és pénzzé teszi mindenét, hogy árán
birtokba vehesse a megtalált kincset. Kérdezzünk rá! Miért adta oda Isten
mindenét? Azért, hogy azon az áron megszerezze magának a drága kincset! És
amikor így tekintünk mennyei Atyánkra és megváltó Krisztusunkra, akkor
összeomlik az értelmünk és semmit nem értünk. Milyen drága kincset talált Ő,
akié minden? Milyen földet vásárolt meg magának, hiszen a Föld is az övé, a lábainak
zsámolya. Nézzük a Földet és rajta merő hiábavalóságokat látunk, nem látjuk
benne az elrejtett kincset. Nem látjuk és nem értjük, hogy mire fizetett ki
akkor árat az Isten. Nem aranyon, vagy ezüstön, hanem egyszülött Fia vére és
élete árán vásárolt meg hiábavaló létünkből és tett a maga tulajdonává.[4]
Péter apostol azt mondja, hogy amennyiben Istennek ez a cselekedete nem
gerjeszt bizalmat a szívünkben Ő iránta és Megváltónk iránt, akkor semmi. Ha
pedig az így fölgerjesztett hit nem lehet a miénk, semmi sem menthet meg! Mert
egyedül ez a hit győzi le a világot![5]
Azért tette tehát ezt Isten, hogy nekünk hitünk, bizalmunk és reménységünk
legyen Istenben, sőt önfeláldozó szeretettel szeressük Őt. Hitünk forrása tehát
Isten önmagát nekünk adó szeretete! Isten az Ő egyszülött Fiában adta önmagát
nekünk.
Azt mondtam, hogy
Jézus Atyjáról és önmagáról példázta az igazgyöngyöt talált kereskedőt és drága
kincset talált szántóvetőt. Pál a Filippi gyülekezetnek írt levelében egy
csodálatos himnuszt mond Krisztusról.
„Annakokáért az az indulat
legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is, Aki, mikor Istennek
formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy [ő] az Istennel egyenlő,
Hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén;
És mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes
lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig. Annakokáért az Isten is
felmagasztalá őt, és ajándékoza néki oly nevet, amely minden név fölött való;
Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt
valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten
dicsőségére.”[6]
Krisztus azért jött erre a fölre, mert elrejtett kincsre talált benne.
Eldöntötte, hogy ez a drága kincs egyedül az Atya Istené, nem formálhat hozzá
igényt rajta kívül senki! Ezért a kincsért elment és mindenét eladta. Bár
Istennel volt egyenlő, nem tekintette ezt zsákmánynak. Megüresítette önmagát,
megvált isteni hatalomtól és dicsőségétől. Mindenben olyan lett, mint közülünk
bárki, kivéve a bűnt. Emberként és megüresítette önmagát. A világban és a
társadalmi ranglétrán a legalsó fokra állt. Rabszolgaként szolgált mindenkinek.
A szántóföld bitorlója azonban még ezen az áron sem adta oda neki a
szántóföldet. Az Úr ezért elment a végső határig, a keresztfa kínhaláláig! Az
Úr nem csak elérhetetlen magasságú egeken hatolt át, hanem kikutathatatlan
mélységek határain is. Ő eljött kinek-kinek személyes léte forrásáig, az
életünknek olyan középpontjába, ahova még mi magunk sem tudunk behatolni.
Krisztus Urunk az élő Ige. Mint élő Ige olyan mélyre hatol, hogy a lelket
elválasztja a szellemtől, a természeti embert az általa teremtett új embertől,
a hústestet a lélektől, az egyéniséget a személyiségtől. Áthatol mindenféle
önámításunk egein is oda, ahol már semmilyen hamisság nincsen, ahol csak te
magad vagy és Ő egyedül. Isten igéjén kívül semmisem hatol addig a mélységig.[7]
Sem ördög, sem angyal, semmilyen emberi szeretet, hanem csak egyedül Jézus
Krisztus, az élő Ige. Hogyan volt ez lehetséges? Pál azt mondja, hogy úgy, hogy
engedelmes volt a keresztfának kínhaláláig! Ezt az árat fizette Istennek Fia a
Földért, a világért, a benne lévő drága kincsért, érted!
Azt mondtam, hogy
az Atya Isten cselekvése a kezdete és prototípusa minden cselekvésnek,
különösen Isten Fiának. A Fiú az egyetlen, aki látta[8]
és látja az Atyát. Mi csakis rajta keresztül ismerünk. Mi a Dávid Fia Jézus
által látjuk Isten Fiát, önmagát megüresítő Krisztusként cselekedni. Milyennek
látjuk a Fiú Istent?
Olyannak, mint
amilyen a kincset talált fölműves, mint az igazgyöngyöt talált kereskedőt.
Mindenekelőtt keresőnek látjuk Őt. Mindenét föladva keres! Kincsre találónak
látjuk. Mindenét eladónak látjuk, akinek egyetlen egy célja van, hogy
megszerezze a drága kincset, birtokba vegye az igazgyöngyöt. Ő mindent utat és
hidat föléget maga mögött. Csak egyetlen lehetséges megoldást tesz lehetővé:
birtokba venni a felbecsülhetetlen kincset! Így lett Jézus a mi Istent
keresésünk prototípusa. Igaz, hogy Ő bennünket keres, de nekünk a mi Atyánkat
kell úgy keresnünk, ahogy Jézus Krisztus bennünket keres. Ki szánja el magát
arra, hogy minden utat és hidat föléget maga mögött, csak azért, hogy Isten
atyai szívét nyerje meg? Az Úr így szólt a tanítványaihoz: „Ha valaki jőni akar
én utánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.
Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; aki pedig
elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt.”[9]
(Máté 16: 25 - 26)
Egyedül Krisztus
ismeri az elrejtett kincs történetét. Egyedül Krisztus ismeri a tenger mélyéből
fölhozott, utána elvesző és kézről kézre vándorló igazgyöngy történetét. Isten
Fia azért jött, hogy megkeresse és megtalálja, ami elveszett![10]
És amikor így látjuk meg Őt, mint aki azért jött, hogy megkeresse, ami
elveszett, akkor lesz Ő egyetlen kincsünkké, akiért érdemes elmenni,
mindenünket elhagyni, vagy eladni, csak azért, hogy Őt birtokolhassuk, azaz,
hogy Ő birtokolhasson bennünket.
Ma úgy talál rád, mint gyöngyhalász az igazgyöngyre. Az igazgyöngy a tenger
mélyén van egy fövénybe süllyedt kagylóban. Az igazgyöngyöt a tenger mélyén, a
kagyló belsejében szenvedés formálja. Senki nem látja ezt a szenvedést ott a
mélyben, a kagyló belsejében, a sötétben. De Ő, aki keres, egyedül Ő ismeri a
te szenvedésed, a téged igazgyönggyé formáló szenvedést. A gyöngyhalász
egyetlen nagy levegővétellel merül alá, és addig marad a mélyben, amíg teljesen
elfogy a testéből az oxigén. Így keresi meg az igazgyöngyöt rejtő kagylót.
Jézus is így jött értünk, nem a tenger, hanem a halál mélyébe. A halál
tengerének mélyén akkor talált ránk, akkor ragadott meg, amikor kifogyott
belőle az utolsó leheletnyi élet is. Megragadott a szeretetével és a legutolsó
erejével így szólt: „Atyám, a te kezedbe teszem a lelkemet![11]
Isten Fia így talált meg! Megragadott és halálával fölvett a halálába. Mennyei
Atyja nem hagyhatta ezt a Fiút a halálban. Föloldotta a halál köteleit és
fölemelte a Fiát, vele és benne pedig bennünket is!
Így történt a mi
Urunkkal való találkozásunk. A Feltámadott Krisztus igéje által keres
bennünket. Itt történik ez a keresés, találkozás és megtaláltatás a példázat
meghallásában. Akkor történik az Úrral való egyedi és személyes találkozásod,
amikor befogadod és elviszed Krisztus Jézus beszédének üzenetét a te
csendességedbe, a belső szobádba, a te Isten előtti szentélyedbe és a Jézus
szemébe nézve tudod, hogy ő személyesen érted szállt alá az egek egeiből, a
dicsőségből oda, ahol te vagy.
Életednek ebben az állapotában Isten Fia állt melléd, hogy sorsod a
sorsa legyen, másfelől pedig az Ő fölemelt isteni állapota a te állapotoddá
legyen. Boldog vagy, ha bizalommal fonódsz össze vele, ahogy Jákob is tette ott
a Jabbók gázlójánál, mikor így szólt az Úr angyalához: „Nem engedlek el, míg
meg nem áldasz engem!”[12]
Van olyan ember is, aki úgy érzi, hogy az ő élete olyan, mint egy
elrabolt kincs, amit a föld mélyébe rejtettek. Aztán örökre elnémultak az
elrablói, és velük együtt mindenki más is elfelejtette. Van-e valaki itt, aki úgy
gondolja, hogy ő egy felbecsülhetetlen kincs, de senki nem látja őt, mert a
föld gyomrában van? Nos, aki így látja önmagát, hallja meg az örömhírt! A nagy
kincskereső, a mi Urunk Jézus Krisztus pontosan tudja, hogy hol vagy és mit
érzel. Mostantól fogva Ő melletted áll. Melletted áll és elmondja neked, hogy
nagypénteken eltemették. Az eltemetett Krisztus szól az eltemetett kincshez:
„Érted jöttem ide! Többé nem vagy egyedül! Többé nem vagy láthatatlan,
elfelejtett, Én már tudok rólad!”
Különös találkozás ez az Isten beszéde által! Hasonló történt azzal az
elrabolt kislánnyal, akiről az istentisztelet elején hallottatok! Őt is
elrabolták. Idegen országba vitték, többé nem láthatta a szüleit, testvéreit,
rokonságát. Lehet, hogy meg is ölték őket. Azok tehát, akik ismerték őt, már
nem ismerik, mert lehet, hogy meghaltak, eltemették őket. De az Úr odaállt
melléje. Hogyan? Az ige által. A prófétáról hallott történetek által. Ez a
kislány megszerette új „családját” és felszakadt a szívéből, bárcsak megismerhetné
gazdája az Isten emberét, biztos, hogy meggyógyulna. A mindenható nem hagyta
magára őt ezzel a hitével. Mindent megmozgatott, még a királyokat is, hogy
Naámán eljusson a prófétához. Elizeus nem tudta ennek a kislánynak a
történetét, sorsát és hitét, de az Úr tudta, és meg akarta jutalmazni ezt a
bizalmat. Az által az elveszett és elrejtett kincs által, aki az a névtelen
kislány volt, Isten megkereste és megtalálta az elveszett Naámánt és az
üdvözítő hittel jutalmazta meg őt, a házánál lévő kislány hitéért. Töltsön el
csodálattal és imádattal Isten jutalmazása! Mi volt ennek a rabszolga gyermek
hitének a jutalma? Az, hogy Krisztushitű gazdája lett! Micsoda szabadítás?
Naámán így lett ennek a lánynak apja, testvére, anyja és rokona. Mert úgy mond:
Kicsoda az én anyám; és kik az én testvéreim?[13]
Majd kinyújtotta Jézus a kezét az ő hallgatóságára, a tanítványaira, és monda:
Íme az én anyám és az én testvéreim! Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám
akaratát, az nékem fitestvérem, nőtestvérem és anyám.”[14]
Ilyen az isten országa! Ilyen a mennyeknek királysága; isten elveszettekkel
talál meg elveszetteket! Testvérem! Ma lehet, hogy te vagy ez a névtelen
elveszett, akinek Istenbe vetett bizalmát felettébb meg akarja jutalmazni az
Úr!
Mit ér az igazgyöngy a tenger fenekén? Mit ér a szántóföldben rejtett
kincs a föld gyomrában? A mélységekből a menny magasságaiba fölemelt kincset
Krisztus mindeneknek meg akarja mutatni. Nem csak kincsvadász hőstetteit, hanem
magát a kincset is Isten dicsősége tündöklésévé teszi! Nincs szó és nyelv,
nincs költő, énekes, szobrász és festő, aki képes lenne elmondani, leírni,
megénekelni, vagy kiábrázolni azt az örömöt, ami a megtalált kincs fölött van a
mennyekben. A megtaláló és megtalált öröme egy és ugyan azon öröm! Oh, áldott
bizonyosság!
„Istennek királysága nem egy előre kész
homogenitású absztrakt és statikus hely, hanem egy sok lakóhelyű[15] eleven tömörülés,
amelyik hagy bőséges életteret a különbözőségeknek, minden egyes személy egyedi
értékének (kreativitásának, képzeletének, fantáziájának, benső életre való
törekvésének), a kimeríthetetlen emberi
természet sokszínű szabásának. A mennyek királysága a világnál is gazdagabb és
tágasabb. Ezért, bármennyi legyen is a küszöbét átlépők száma, „még mindig van
hely.”[16]
Azt lehet mondani, hogy nem
csupán a hivő én él az ország eljövetelének és kiteljesedésesének várásában,
hanem maga az országlás is egy állandóan kisugárzó várakozásban történik, egy
állandó vendégvárás készületében változik. A királyság szüntelenül és oly módon
alakul, hogy a legmegfelelőbben elégíthesse ki azok törekvését, akik annak
sokféle lakóhelyére éheznek és szomjaznak bemenni és birtokba venni.”[17]
Ezért Isten királysága soha és semmilyen körülmények között nem adja fel
terjeszkedő hódítását. Számára az elrabolt, elrejtett, elásott vagy éppenséggel
a halál legmélyén lévő állapot sem akadály! Ott is terjeszkedik. A sötétséget
világossággá, a halált életté formálja! Csodálatosan fogalmazza meg ezt a Zsolt
139.
„Ha a mennybe hágok
fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy. Ha a hajnal
szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék: Ott is a te kezed
vezérelne engem, és a te jobb kezed fogna engem. Ha azt mondom: A sötétség
bizonyosan elborít engem és a világosság körülöttem éjszaka lesz. A sötétség
sem borít el előled, és fénylik az éjszaka, mint a nappal; a sötétség olyan,
mint a világosság.”.[18]
Isten tehát soha nem adja fel! Ha nem sikerül egyféleképpen megpróbálja
másféleképpen. Ha nem sikerül itt, elmegy máshová. „Ha nem fogadják be az egyik helyen, elmegy a másik helyre. Állandóan
maga mögött hagyva az összes akadályt szüntelenül bővíti kiterjedésének körét, mindig
kockáztat, újból és újból odafordul másokhoz és mindenkihez,”[19]de
Ő soha nem adja fel!
Ma Krisztus Urunk hozzánk fordult; és így, visszautasítást nem ismerve
zörgetett[20] szíved ajtaján! Bárcsak
reánk talált volna! Bárcsak megnyílhatnék neki, hogy együtt vacsorázzunk![21]Ámen.
Áldás: „Hanem amiképpen szent
az, aki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben; Mert meg
van írva: Szentek legyetek, mert én szent vagyok. És ha Atyának hívjátok őt,
aki személyválogatás nélkül ítél, kinek-kinek cselekedete szerint, félelemmel
töltsétek a ti jövevénységtek idejét: Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön
vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; Hanem
drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén: Aki eleve el
volt ugyan rendelve, a világ megalapítása előtt, megjelent pedig az idők végén
ti érettetek, Akik ő általa hisztek Istenben, aki feltámasztotta őt a halálból
és dicsőséget adott néki; hogy a ti hitetek reménység is legyen Istenben.” 1Pét
1: 15 – 21.
[1] Mind ezeket példázatokban mondá Jézus a sokaságnak, és példázat nélkül
semmit sem szóla nékik, hogy beteljék amit a próféta szólott, mondván:
Megnyitom az én számat példázatokra; és kitárom, amik e világ alapítása óta
rejtve valának. Máté 13: 34 – 35.
[2] Máté 18: 12 – 14; Luk 15:4 – 7.
[3] Monda azért nékik Jézus: Mikor felemelitek az embernek Fiát, akkor
megismeritek, hogy én vagyok és semmit sem cselekszem magamtól, hanem amint az
Atya tanított engem, úgy szólok. És aki küldött engem, én velem van. Nem
hagyott engem az Atya egyedül, mert én mindenkor azokat cselekszem, amelyek
néki kedvesek. Ján 8: 28 – 29.
[4] Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg
a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; Hanem drága véren, mint
hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén: Aki eleve el volt ugyan
rendelve, a világ megalapítása előtt, megjelent pedig az idők végén ti
érettetek, Akik ő általa hisztek Istenben, aki feltámasztotta őt a halálból és
dicsőséget adott néki; hogy a ti hitetek reménység is legyen Istenben. 1Pét
1:18 – 21.
[5] Mert mindaz, ami az Istentől született, legyőzi a világot; és az a
győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk. Ki az, aki legyőzi a
világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?! 1Ján 5: 4 – 5.
[6] Fil 2: 5 – 11.
[7] Oswald Chambers: Krisztus mindenekfelett. Evangéliumi Kiadó, Budapest
1992. o. 64.
[8] Az Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú, aki az Atya
kebelében van, az jelentette ki [őt] Ján 1:18; Nem hogy az Atyát valaki látta,
csak az, aki Istentől van, az látta az Atyát. Ján 6: 46.
[9] Luk 9:24
[10] Mert az embernek Fia azért jött, hogy megtartsa, ami elveszett vala.
Máté 18: 11.
[11] És kiáltván Jézus nagy szóval, monda: Atyám, a te kezeidbe [teszem le]
az én lelkemet. És ezeket mondván, meghala. Luk 23: 46.
[12] És monda: Bocsáss el engem, mert feljött a hajnal. És monda [Jákób]:
Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet. 1Móz 32: 26.
[13] Máté 12: 48.
[14] Máté 12: 49-50.
[15] Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem [volna],
megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. Ján 14: 2.
[16] És monda az Úr: Ímé van hely én nálam; állj a kősziklára. 2Móz 33: 21.
Vö. a Luk 14: 22 vel: „ És monda a szolga: Uram, meglett amint parancsolád, és
mégis van hely!”
[17]
Andrei Pesu: Parabolele lui Isus Adevarul ca poveste. Humanitas, Bucurest 2012.
p. 190-191.
[18] Zsolt 139: 8 – 12.
[19] Az
ApCsel 16, 46-ra és Cf. Denis McBride C.SS.R., The Parables of Jesus,
Liguori/Triumph, Missouri, 1999, pp. 64-66. –ra hivatkozva írta Andrei Pesu a
„Parabolele lui Isus Adevarul ca poveste könyvében. Humanitas, Bucurest 2012.
p. 191.
[20] Máté 7: 8-9; Luk 11:5 – 13; Luk 18:2 – 8.
[21] Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat
és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem. Jel 3:
20.
