Olvasandó: II.Mózes 7:14-25
Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Konok a fáraó szíve, nem akarja elbocsátani a népet. Menj el a fáraóhoz reggel, amikor kimegy a vízhez! Állj eléje a Nílus partján, és vedd kezedbe azt a botot, amely kígyóvá változott! Ezt mondd neki: Az Úr, a héberek Istene küldött engem hozzád ezzel az üzenettel: Bocsásd el népemet, hogy áldozattal szolgáljanak nekem a pusztában! – de te nem hallgattál rám mindeddig. Így szól azért az Úr: Ebből tudod meg, hogy én vagyok az Úr: A kezemben levő bottal ráütök a Nílus vizére, és az vérré változik. A Nílusban a halak elpusztulnak, a Nílus pedig megbüdösödik, úgyhogy az egyiptomiak nem tudnak majd vizet inni a Nílusból. Akkor ezt mondta az Úr Mózesnek: Mondd Áronnak: Vedd a botodat, és nyújtsd ki a kezedet Egyiptom vizei fölé, folyói és csatornái, tavai és valamennyi víztározója fölé, hogy vérré váljanak. Legyen vér Egyiptom egész földjén, még a fa- és a kőedényekben is! Mózes és Áron úgy cselekedett, ahogyan az Úr parancsolta. Fölemelte a botját a fáraó és udvari emberei szeme láttára, ráütött a Nílus vizére, és a Nílus vize mind vérré változott. A Nílus halai elpusztultak, a Nílus megbüdösödött, úgyhogy az egyiptomiak nem tudtak inni a Nílus vizéből. Vér volt Egyiptom egész földjén. De Egyiptom mágusai is ugyanezt tették titkos mesterségükkel, ezért a fáraó szíve kemény maradt, és nem hallgatott rájuk, ahogyan megmondta az Úr. A fáraó sarkon fordult és hazament; nem vette szívére a dolgot. Az egyiptomiak pedig mind elkezdtek ivóvízért ásni a Nílus környékén, mert nem tudtak inni a Nílus vízéből. És ez így ment hét napig, miután megverte az Úr a Nílust.
Igehirdető: Nagy Lajos
Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Konok a fáraó szíve, nem akarja elbocsátani a népet. Menj el a fáraóhoz reggel, amikor kimegy a vízhez! Állj eléje a Nílus partján, és vedd kezedbe azt a botot, amely kígyóvá változott! Ezt mondd neki: Az Úr, a héberek Istene küldött engem hozzád ezzel az üzenettel: Bocsásd el népemet, hogy áldozattal szolgáljanak nekem a pusztában! – de te nem hallgattál rám mindeddig. Így szól azért az Úr: Ebből tudod meg, hogy én vagyok az Úr: A kezemben levő bottal ráütök a Nílus vizére, és az vérré változik. A Nílusban a halak elpusztulnak, a Nílus pedig megbüdösödik, úgyhogy az egyiptomiak nem tudnak majd vizet inni a Nílusból. Akkor ezt mondta az Úr Mózesnek: Mondd Áronnak: Vedd a botodat, és nyújtsd ki a kezedet Egyiptom vizei fölé, folyói és csatornái, tavai és valamennyi víztározója fölé, hogy vérré váljanak. Legyen vér Egyiptom egész földjén, még a fa- és a kőedényekben is! Mózes és Áron úgy cselekedett, ahogyan az Úr parancsolta. Fölemelte a botját a fáraó és udvari emberei szeme láttára, ráütött a Nílus vizére, és a Nílus vize mind vérré változott. A Nílus halai elpusztultak, a Nílus megbüdösödött, úgyhogy az egyiptomiak nem tudtak inni a Nílus vizéből. Vér volt Egyiptom egész földjén. De Egyiptom mágusai is ugyanezt tették titkos mesterségükkel, ezért a fáraó szíve kemény maradt, és nem hallgatott rájuk, ahogyan megmondta az Úr. A fáraó sarkon fordult és hazament; nem vette szívére a dolgot. Az egyiptomiak pedig mind elkezdtek ivóvízért ásni a Nílus környékén, mert nem tudtak inni a Nílus vízéből. És ez így ment hét napig, miután megverte az Úr a Nílust.
Ez már a tizenötödik hétfő reggeli hétkezdő meditációnk a Mózes második könyvének Exodus-tudósításait figyelemmel kísérve. A komor gondolatokat ébresztő drámai történetnek ebben a mai fázisában azt látjuk: amit az előkészületek idején Isten jóelőre megmondott, az mind pontosan úgy történik.
Az elénk táruló képben a fáraót a Nílus partján találjuk. Lehet, hogy még ez a gonosz ember is tud gyönyörködni az áldott víztükörben s ő is tudja már, hogy – tényleg – Egyiptom a Nílus ajándéka és a Nílus ajándéka Egyiptom? Az ókori egyiptomi vizikultúra s az egyiptomi agrárium is egyaránt ennek a legendás folyamnak kitűnő minőségű vízére támaszkodott. Gondoljunk csak bele: ennek az áldás-folyónak a medrében nem voltak autógumik, kidobott háztartási gépek és pet-palackok, egyáltalán nem volt szennyezett sem a víztükör felszíne, sem a mélyebbi rétegei. Ez a tény már önmagában véve elegendő lenne arra, hogy a magunk részéről nagyra értékeljük ennek a mai epizódnak a súlyosságát.
Merthogy Mózest, nem akármilyen szándékkal küldi oda az Úr a folyónál található fáraóhoz. Meg kell leckéztetnie ezt a kegyetlen, zsarnok diktátort! Így szól az Úr: „…Állj eléje a Nílus partján, és vedd kezedbe azt a botot, amely kígyóvá változott! Ezt mondd neki: Az Úr, a héberek Istene küldött engem hozzád ezzel az üzenettel: Bocsásd el népemet, hogy áldozattal szolgáljanak nekem a pusztában! – de te nem hallgattál rám mindeddig. Így szól azért az Úr: Ebből tudod meg, hogy én vagyok az Úr: A kezemben levő bottal ráütök a Nílus vizére, és az vérré változik. A Nílusban a halak elpusztulnak, a Nílus pedig megbüdösödik, úgyhogy az egyiptomiak nem tudnak majd vizet inni a Nílusból…”
A fáraó feltehetőleg hiszi is, nem is ennek a fenyegetésnek esetlegesen várható következményeit. Pedig nem kétséges: elérkezett az ideje, hogy kezdetét vegye a tíz csapás sorozata.
Az elébb csak vázolt, majd valóságosan is bekövetkezett első csapásnak drámaian szörnyű üzenete van. A Mindenható megmutatja hatalmát. Mózes és Áron a kételkedő-kötözködő fáraónak és egész udvartartásának bemutatja az első csapás isteni üzenetének kézzelfogható jelét. „…Mózes és Áron úgy cselekedett, ahogyan az Úr parancsolta. Fölemelte a botját a fáraó és udvari emberei szeme láttára, ráütött a Nílus vizére, és a Nílus vize mind vérré változott. A Nílus halai elpusztultak, a Nílus megbüdösödött, úgyhogy az egyiptomiak nem tudtak inni a Nílus vizéből. Vér volt Egyiptom egész földjén…”
Isten az egész ország életadó főerét, a Nílust pillanatok alatt holt vízzé, mozdulatlan, áporodott, megbűzhödött, orrfacsaró pocsolyává változtatja. Azt követően pedig, a csapás hatósugarának kiterjesztésével minden felszíni vizet vérré változtat.
„…De Egyiptom mágusai is ugyanezt tették titkos mesterségükkel, ezért a fáraó szíve kemény maradt, és nem hallgatott rájuk, ahogyan megmondta az Úr. A fáraó sarkon fordult és hazament; nem vette szívére a dolgot. Az egyiptomiak pedig mind elkezdtek ivóvízért ásni a Nílus környékén, mert nem tudtak inni a Nílus vízéből. És ez így ment hét napig, miután megverte az Úr a Nílust.”
Van itt tehát egy rendkívül figyelemre méltó körülmény is, amely felett semmiképp se szabad elsiklanunk. Ebben a már minden természetes vízre kiterjesztett, vérrel festett átok-csodában valószínűsíthetően egy ókori hagyomány jelenik meg. Ez a hagyományra alapozódó hiedelem a fáraónak valójában nem csupán Mózessel, hanem egyenesen a Mindenhatóval folyatott vitáját azzal reméli feloldani, hogy az egyiptomi mágusokkal való összeszövetkezés, ez a nyilvánvalóan konspirációs szándék pontot tesz az ügy végére.
A víz, sőt a vizek, majd minden víz vérré változtatása ebben az összefüggésben átmenetileg, felszínesen úgy ítélhető meg, hogy az nem egy irreverzibilis és életveszélyes „csapás”, csak lokálisan irányul az emberre, az egész itteni faunára, a teljes élő világra. Pedig itt nem egy a korabeli ember gondolkodásmódja szerint majd’ hétköznapinak is ítélhető zsonglőrködésről van szó. Ez a történet már korántsem ennyiről szól. Itt az Isten, a Mindenható cselekedete kell, hogy nyomon követhetővé váljék. Ez a csoda-jel intenciója és üzenete. A korabeli értelmezés szerint a fáraót meg kívántatik győzni, anélkül, hogy népét is bele kellene vonni és veszélyeztetni kéne a közös nyomorúság, a kollektív szenvedés hatókörébe. A felszínes értelmezés ez: csupán csak pillanatnyi mágus-mutatványról van szó, ahogy azt az egyiptomi varázslók is – lám – képesek produkálni. Mivel pedig a fáraó ennek a korabeli hiedelemnek a rabja, közömbös a csoda-jellel szemben. Az ő tudatában eldöntetlen maradt az erőpróba: Mózes és Áron – lám-lám – nem tud többet, mint az egyiptomi varázslók – gondolja. Éppen ezért okafogyottá próbálja minősíteni a tragédiát. Az nincs lelki hatással rá nézve. Ezért egyszerűen „…sarkon fordult és hazament…”
Úgy tűnik, szemernyi felelősség sincsen benne népe iránt. Még csak nem is latolgatja a helyzetet. Inkább otthagyja a véres helyszínt és mint aki jól végezte dolgát, hazamegy.
Persze, hogy nem ennyi a történet. „…Az egyiptomiak – ugyanis - …mind elkezdtek ivóvízért ásni a Nílus környékén, mert nem tudtak inni a Nílus vízéből. És ez így ment hét napig, miután megverte az Úr a Nílust.”
Ennek az első csapást leíró perikópának a mai vetülete pedig az lehetne, hogy kontextusként idézzük csak bátran a nem a zsidók vallásából táplálkozó keresztyénség alapját jelentő Újszövetségből Jézus szavait:
„…Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” (János 4:14)
A kereszt-centrikusságot elvesztő, uralkodóan Krisztus-talan huszonegyedik század emberének elő kellene vennie a jótékony „retró” attitűdöt. És meghallania a megmentő, a megszabadító, a megváltó jézusi hangot. A feltámadott és megdicsőült Úr Jézus Krisztus mondja ugyanis: „..Aki csak hallja, az is mondja: Jöjj! Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!” (Jelenések 22:17) Tehát nem a véres szándékoktól megvérezett, megáporodott, mindentől és mindenkitől, általában a környezetszennyezéstől megszennyezett huszonegyedikszázadi nyomorult, zavaros, „élettelen élet-víz” kellene nekünk, méregdrága áron, hanem az élet vize ingyen… Kérdés: elfogadjuk-e? Adjon az Úr bölcs döntést!
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
