2016. március 16., szerda

Hétkezdő meditácó a Veszprémi Kórház Belgyógyászati Centrumában, 2016.03.16-án

Olvasandó: Máté 6:31-34

Ne aggódjatok tehát, és ne kérdezgessétek: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk?- vagy: Mit öltsünk magunkra? Ilyesmikért a pogányok törik magukat, a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek. Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.

Igehirdető: Nagy Lajos


Négynapos ünnep után vagyunk. Másfelől ez már a Nagyböjt harminchatodik napja. Közeledik a Passio és a Húsvét. A mögöttünk hagyott nemzeti ünnepről, ami miatt két rendkívüli munkaszüneti napunk volt, később fogunk szót ejteni. Elébb azonban a kifejezetten böjti mondanivalót hordozó Ige kifejtése hadd történjék meg. Annál is inkább, mert ez a mai alapige megint csak szervesen illeszkedik az előzőkben hallottakhoz. Hegyi Beszéd sorozatunknak ez már a harmadik darabja. Hallottuk már ma egy hete is, hogy Jézus ajkán többféle megközelítésben így fogalmazódik meg az óvás: „…ne aggódjatok…” (Máté 6:30) Ma újra hasonlót hallunk, árnyalatnyit eltérő aspektusban: „Ne aggódjatok tehát, és ne kérdezgessétek: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk?- vagy: Mit öltsünk magunkra? Ilyesmikért a pogányok törik magukat, a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre…” Ez a jézusi kitétel: „Ne aggódjatok…” mind a legújabb katolikus Biblia-fordítás, mind az archaikus Károli fordítás szövegében: többször ezzel a fordítási változattal szerepel „Ne aggodalmaskodjatok…”      

      Aggódni és aggodalmaskodni – kicsit mintha azt éreznénk - nem egészen ugyanaz. Az aggódás időleges, talán elébb-utóbb elmúlik, az aggodalmaskodás meg arról üzen, hogy valaki folyamatosan, általánosan és permanensen aggódik. A fontosabb azonban az, hogy felesleges aggódni is, meg aggodalmaskodni is. Mert az Úr pontosan tudja, hogy mind az életfeltételeket biztosító enni- és innivalót, mind a ruházkodásra való anyagi fedezetet a hívő ember felfogása szerint Isten adja. Ilyen „aggódások” és „aggodalmaskodások” azokra jellemzők, akik nem Istentől várják a segítséget életkérdéseik megoldásához.
      Ide vág a dicséret-ének bizonyságtétele: 

Mindenek meghallják és jól megtanulják,
Kik segedelmüket nem Istentől várják:
Nincsen Isten nélkül segítség és idvesség.


Nagy könnyen az Isten mindent ád azoknak,
Kik csak benne bíznak s hozzá fohászkodnak:
 Nincsen Isten nélkül segítség és idvesség.

(Református Énekeskönyv, 236. dicséret 1,5.)

      Az, hogy „…Ilyesmikért a pogányok törik magukat…”  - Jézus részéről nem egy lebecsmérelő, elutasító diszkrimináció. Nem egy ajakbiggyesztéses kritika és egyúttal gúnyos elmarasztalás. Ellenkezőleg! Pont, hogy a Jézus által pogányoknak nevezettek számára is lehet nagyon hasznos. Mégpedig pont abban az értelemben, hogy lehetőleg térjenek meg.

      További figyelemre méltó kitétel Jézus szavaiban az, hogy Isten „…Tudja, hogy szükségetek van minderre…” – az ételre, az italra, a ruházatra. Isten, a mennyei Gondviselő tehát semmiképp se érzéketlen a földi szükségletek tekintetében. Egyáltalán nem! Ellenkezőleg! Tud ezekről és szükségesnek is tartja őket.

      Csupán csak arról van szó, hogy Jézus egy általa felállított, megváltozott fontossági sorrendet ajánl: „…Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek…” Ez a ráadás tehát a bónusz. Kire is? Kiknek is? Arra és azoknak, akik első helyre teszik Istent és csak másodikra magukat. Ez ilyen egyszerű. 

      Végül még egyszer felvillan a jézusi aggódásmentesítés, egy megint más összefüggésben.. „…Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.” Milyen érdekes megközelítés ez! De minden esetre alapja van! Absztrakciónak tűnik, de igaz! A holnap? Ó, milyen viszonylagos minden, ha a holnapra gondolunk… Hogy mit hoz a holnap, ó, de nem tudjuk! Ő viszont tudja! Nagyanyámtól gyermekkoromban ezerszer hallottam ezt az Igét: „…Elég minden napnak a maga baja.” Ez nem úgy, illetve nem csak úgy értendő, hogy – amint idézzük a közmondást – a folyóba akkor kell belépni, ha odaértünk. Ez az egyik kétségtelenül realisztikus aspektus. De van ám egy másik, egy magasabb összefüggés! Nevezetesen: Engedd már meg, légy szíves, hogy Isten gondolkodjék előre helyetted! Ő ugyanis megmondta egykor: „…Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézsaiás 43:1) Akkor meg miről beszélünk? 

      Ha Ő nevünkön szólított – mint ahogyan ha engedjük szólít naponta, szinte percről percre – akkor a mindennapok egymásutánisága miatt se kell aggodalmaskodnunk!  

      A Kossuth Rádió Igéző a hajnaltájban című műsorában február 16-án kora reggel hangzott el B. Tóth Klára festőművész, restaurátor, vizuális nevelő és költő rövid bizonyságtétele. Szavait a mai Igénkhez kapcsolta. Elmondta: fiatal házasokként lakás nélkül, pénz nélkül, minden nélkül indultak az életbe Budapesten a Férjével. Kilátástalan volt minden a számukra. Hirtelen adódott egy lakás lehetőség, de azonnal kellett volna hozzá 35.000.- forint.  (Akkor, a  hatvanas-hetvenes években ez az összeg nálunk az átlagosnál jobb éves jövedelmet jelentette.) Egész éjjel imádkoztak. Másnap felkérték egy nagyobb volumenű restaurálási munkára és közölték Vele: a projekt nagyságára tekintettel előlegként kiutalnak Neki 35.000.- forint (!) összeget, se kevesebbet, se többet. Mi ez, ha nem az  a bizonyos „felső” vezetettség? 

      Más. Az ötvenes-hatvanas években éltem a falusi lelkészgyerekek sajátos visszafogott körülmények között folyó életét. Kommunizmus volt. A lelkeket drasztikus módszerekkel igyekeztek eltávolítani a hittől, a templomtól. Pedagógus Édesanyámat többször ki akarták tenni az állásából, de ezt végül is soha nem tették meg. A szülőfalum melletti második szomszéd községben élt egy hasonlóan szegény lelkészcsalád. Négy gyermekükkel nehezen tudtak kijönni a filléreket biztosító lelkészi javadalomból. A hit merészségével belefogtak egy tojótyúknevelő – ma így mondanánk, akkor még nem így nevezték – vállalkozásba. A baráti hitelek segítségével megvették az „induló tőké”-t jelentő száz darab naposcsirkét és elhelyezték őket a vicinális, alig célszerűnek nevezhető  romos  melléképületekben. Az ígéretes állatkák szépen gyarapodtak. Sokan jóindulatúan segítettek a  a program fenntarthatóságában, mert szerették a faluban köztiszteletnek örvendő lelkipásztort. Aztán egy éjszaka valaki megmérgezte az egész csirke állományt…           

      A megdöbbentő látványt konstatálva a lelkész letérdelt és imádkozott. Uram, könyörülj, adj kiútat! Miután az állat- tetemeket rendesen eltemette, könnyes szemmel mérte végig a kiürült alkalmi csirkenevelőt. A harmadik napon a postás az akkori módi szerinti „piros utalványok”-kal különböző pénzküldeményeket kezdett kézbesíteni Nekik. Aztán másnap, harmadnap, negyednap és tovább is jöttek a 20, 30, 40, 50, 100, 200 forint összegű adományok. A jellegzetes NN (azaz anonim) feladótól, illetve – később kiderült – nem létező címekről s nevekről küldő adományozóktól. Az átutalási postautalványon „közlemény”-ként mindig ilyesmi volt olvasható: Segítség! Szeretettel! Adomány!” – és így tovább.  A háziasszony, a Nagytiszteletű Asszony az előtte egyébként üres családi pénzesdobozban őrízte a titokzatos forrásokból jövő pénzt. Mint valami fétishez, nem nyúltak a bankókhoz. Aztán egyszer csak abbamaradtak a küldemények. Akkor megszámolták a keletkezett összeget. Az forintra pontosan egyezett a felvett hitel összegével. Visszafizették a hitelt s a lelkészcsalád soha többet nem próbálkozott hitel felvevésével fedezett vállalkozásra. Mondván: „…Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.”   

      Ezek a régi vagy éppenséggel nem is olyan régi példák azt húzzák alá számunkra, amit az eredetileg gyermekkánonnak írt ének így mond: 

Ne aggodalmaskodjál, nézz Istenedre fel!
Ő felruház és táplál, rád gondot Ő visel.
Dicső Király, ég és a föld ura! 
Szívünk tiéd, légy annak is Ura!

(Magyar Református Énekeskönyv, 499.

      Az Ige tartalmi kifejtése után, most lássuk: mit üzenhet a mögöttünk hagyott nemzeti ünnep, március tizenötödike. Az 1848-as magyar szabadságharc 168. évfordulóján különféle megszólalásokat hallottunk. Ki-ki megtalálhatta bennük a számára elfogadható vagy épphogy teljesen elfogadhatatlan, esetlegesen aktuálpolitikai üzenetet. Minden esetre egy bizonyos: az a kor, amelyben a magyar nemzet akkor megélt, kísértetiesen sok hasonlóságot mutatott a mai világpolitikai, nemzetpolitikai és – tegyük hozzá – europolitikai helyzethez.  

      A költő, Vörösmarty Mihály: „Honszeretet” című versének záró strófáival emlékezzünk:

…S midőn setét lesz a világ
És minden tűz kiég,
A honfiszívben fennmarad
Egy élő szikra még. 

S hol honfi húnyt, e szikra ég
Fenn a sírhalmokon,
Bal századoknak éjin át
E lángban él a hon. 

S kihűlt hamvából a dicső
Göröghon újra kél,
Felhozza régi hőseit
E szikra fényinél. 

E szikra a hon napja lesz,
S hol fénye hőn ragyog,
Az élet a hon kebelén
Ujúlva feldobog. 


És újra felvirúl a föld,
Amerre a szem néz,
És minden, aki rajta él,
Munkára tettre kész. 

S a nemzet Isten képe lesz,
Nemes, nagy és dicső,
Hatalma, üdve és neve
Az éggel mérkező. 

Oh honfi, őrizd e tüzet
S ne félj, ha vész borúl:
E szikra fényt ad és hevet
S ég olthatatlanúl.


Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész