2016. június 13., hétfő

Hétkezdő meditácó a Veszprémi Kórház Belgyógyászati Centrumában, 2016.06.13-án

Olvasandó: Zsoltárok 80:5-8

Uram, Seregek Istene, meddig lángol még haragod néped imádsága ellenére? Kenyér helyett könnyel etetted őket, bőségesen adtál inni könnyeket. Te okoztad, hogy civakodnak velünk szomszédaink, ellenségeink pedig gúnyolnak minket. Seregek Istene, újíts meg bennünket! Ragyogtasd ránk orcádat, hogy megszabaduljunk!

Igehirdető: Nagy Lajos


Mai alapigénk a múlt hétfőinek a folytatása. Az alapigét tekintve is, de a tartalmi – kifejtési – vonatkozásban is folytatjuk a múlt hétfőn elhangzottakat, némileg vissza is utalva azokra. Egy hete ezt hallottuk: „Istenünk, újíts meg bennünket! Ragyogtasd ránk orcádat, hogy megszabaduljunk!” (Zsoltárok 80:4)     

      Ennek tehát folytatása, némileg kicsit a fokozása is a mai Ige. Lássuk, ujjhegyre szedve a mai üzenetet mondatonként. „Uram, Seregek Istene, meddig lángol még haragod néped imádsága ellenére?...” Ez egy egyáltalán nem költői kérdés. Hanem nagyon is konkrét állítást tartalmaz. Mit tapasztalt Isten népe? Azt, hogy noha ők az úgynevezett „választott nép”, nem volt irányukban „kedvezményezés”. Hanem a „teher alatt nő a pálma” pedagógia érvényesült. Erről most nem kellene vitát nyitni, hogy ez mennyiben célravezető és/vagy éppen mennyiben úgynevezetten „igazságos”. Ellenben le kell szögezni: ez is, mint ahogyan sok minden más egyéb, az isteni szuverenitás hatókörébe tartozik. Az, hogy Isten folyamatosan próba alá veti népét, történelmi tapasztalat, majdhogynem evidencia. Mint ahogyan az is, hogy a nép imádkozik. 

      Ellenben egyáltalán nem hozható összefüggésbe úgy a két dolog, hogy „…imádsága ellenére?...” nem kedvez népének az Úr. 

      A következő zsoltáros kitétel így hangzott: „…Kenyér helyett könnyel etetted őket, bőségesen adtál inni könnyeket…” E felvetés a folklorisztikus képhez nyúl, amelynek során az ember adott esetben szabályszerűen nyeldesi a könnyeit. Van ilyen. Ezt a nagyon beszédes képet idézi parafrázis-szerűen Szász Béla tizenkilencedik-századi énekköltő is gyönyörűséges bűnbánati dicséret-énekében: 

Ím nagy Isten, most előtted szívem kitárom,
Menedékem nincs sehol a földi határon;
Ha te nem jössz bánatomhoz bíztató szóval,
Italom könny, a kenyerem keserű sóhaj.

(Református Énekeskönyv, 345. dicséret 1.) 

      A zsoltáros panasz így folytatódik: „…Te okoztad, hogy civakodnak velünk szomszédaink, ellenségeink pedig gúnyolnak minket…” Ez a felvetés már túlmutat az egyéni életekben manifesztálódott, keserű nép-nemzeti sorson. A szomszédok civódása és az ellenség gúnyolódása a kép borongósságának a fokozása. Ez az a pont, ahol már félő, hogy elszakad az a bizonyos húr valakiben. Egyedül hit által van feloldása e szorongatott helyzetnek. Szent Pál apostol így érvel: „Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni.” (I.Korintus 10:13) „Mert – másutt meg így fogalmaz ugyanő – az Isten szerinti  szomorúság   megbánhatatlan   megtérést   szerez  az üdvösségre, a világ szerinti szomorúság pedig halált szerez.” (II.Korintus 7:10)

      A mai idézetünk utolsó mondata majdnem szó szerint megegyezik a múlt hétfői alapigével. „…Seregek Istene, újíts meg bennünket! Ragyogtasd ránk orcádat, hogy megszabaduljunk!” Mindössze egy eltérés van. Míg a múlt hétfőiben a megszólítás ez volt: „Istenünk…” (Zsoltárok 80:4), a mai vers így kezdődik: „…Seregek Istene…” A két vers közötti teljes tartalmi azonosság azonban három fontos dologra mutat rá egyértelműen. 

      Először, hogy az Isten általi megújítás kegyelmi ajándékára való ígény nagyon fontos helyre került a zsoltáros kívánság listáján. Talán lehetne ez így a mi tudatunkban is. Másodszor, az Isten orcájának ragyogásában, mint tökéletes látási viszonyokat biztosító világosságban való járás konstans együtthatója egyetemes „érdek” lehet, lehetne univerzálisan, mindenkire érvényesen. Harmadsorban pedig a sok mindentől való megszabadulás jelen pillanatban generálisan minden mai huszonegyedikszázadi ember kérése, imádsága, sőt: jogos ígénye lehet, lehetne. Azonban hangsúlyozottan úgy, hogy  ki-ki mérlegelheti magában, hogy mitől, miktől, kitől, kiktől kell/kellene idvezítően megszabadulnunk ahhoz – nem kirekesztően, hanem előrevivő, idvezítő szándékkal - hogy ez a mostani nagyon zavaros európai, euro-politikai, világpolitikai helyzet nyugvópontra juthasson! „…Seregek Istene, újíts meg bennünket! Ragyogtasd ránk orcádat, hogy megszabaduljunk!” 

      Néhány mondat erejéig azonban konkréten térjünk még vissza a ma egy hete érintett június 4-i dátumra, a Magyar Nemzeti Összetartozás Napjára, illetve az annak alapját képező, 96 éve június 4-én született Trianoni Békeszerződésre.
Ezt ugyanis nem spórolhatjuk meg!
      Merthogy Trianon és – ebből következően – a Magyar Nemzeti Összetartozás Napja, június negyedike valamiféle isteni rendezést vízionál. „…Seregek Istene, újíts meg bennünket! Ragyogtasd ránk orcádat, hogy megszabaduljunk!” Nem kell különösebben nagy koncepció ahhoz, hogy világosan lássuk: minimum „alarm” helyzet van ma a világban! Ez emberileg nem oldható meg. Egyedül csak Isten segítségével. Ne legyünk naívak. Az ember cselekvési – és gondolati - határai végesek. „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti útaitok nem az én útaim – így szól az Úr.” (Ézsaiás 5:8) A mai világpolitikai helyzet – megkockáztatom, bocsánat – nem az Isten gondolatai szerint alakult, alakul… 

      Szóval! Programváltásra, újratervezésre lenne szükség! Ez a minimum! Ha pedig az újratervezés – ha csak néhány elmében – sikerül, akkor már nyertünk. Mert a pozitív gondolkodás – mint tudjuk: előre viszi a nemzeteket, a társadalmakat.

      Erre a még igen csak komplex kérdésre – hadd kérjem! – térjünk még vissza az elkövetkezendő meditáció(k)ban. 

      Zárásul - egy csak nagyon komoly gondolati transzponanciában – tudjuk integrálni gondolatainkban a záró vers-részletet. Reménykedjünk az optimális eredményben!

      József Attila: „Levegőt” című versének záró stófáját halljuk: 

…Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak –
Elmék vagyunk! 
Szívünk míg vágyat érlel 
Nem kartoték adat.
Jöjj el szabadság!
Te szülj nekem rendet,
Jó szóval oktasd,
Játszani is engedd 
Szép, komoly fiadat! 

      Köszönjük meg Istennek, hogy egy „proletálköltő” így érvel, amikor arra utal, hogy „…Az én vezérem bensőmből vezérel!...” Köszönöm, hogy erre a versre egy a meditációs Közösséghez tartozó Testvérem hívta a figyelmemet! Lám, így is alakul, alakulhat, ha úgy tetszik „módosul” a világképünk. Abban az értelemben, hogy tudjuk: Valaki kormányoz! Őt kell, kellene kérni!


Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész