2013. április 2., kedd

…„Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak és hisznek.”

Hétkezdő meditácó a Veszprémi Kórház Belgyógyászati Centrumában,  2013.04.02-án.
Olvasandó: János 20:19-29 Igehirdető: Nagy Lajos

Nyolc nappal ezelőtt, Nagyhét hétfőjén elhangzott meditációnkban részint visszapillantottunk a Virágvasárnap üzenetére, részint pedig már előre tekintettünk, a passió velőtrázó képeire. Egy sajátos megközelítésben, Jézus utolsó vacsora előtti betániai megkenetésének történetén keresztül világítottuk meg a Golgota hegyére vezető út sötétlő árnyait. Nyolc nap telt el azóta. Azért érdekes ez a nyolc nap, mert az imént felolvasott, Húsvét utáni történetben is hangsúlyos szerepe van ennek a bizonyos nyolc napos idő intervallumnak. Ez alatt ugyanis több minden történt.

      Máté evangélista tudósításában azt olvassuk: Jézus üres sírja vizuális élményének átélése után a szemtanuk a sírtól hazafelé vezető úton szemtől szemben találkoznak a Feltámadottal. A kirendelt őrök pedig – akik szintén szemtanuk -  a helyszínen tapasztaltakat jelentik a hatóságnak. Erre ezek a katonák némi pénzjutalom kíséretében azt az utasítást kapják: „Ezt mondjátok: Tanítványai éjjel odajöttek, és ellopták őt, amíg mi aludtunk.” (Máté 28:13)
      A legrövidebb evangélium szerzője, Márk evangélista híradásában egyebek között az akadozó információ áramlásra utal. Amikor azt említi fontos körülményként, hogy a szemtanuk „…elfutottak a sírbolttól, mert remegés és döbbenet fogta el őket; és senkinek sem mondtak el semmit, mert féltek” (Márk 16:8) – azt akarja kiemelni, mennyire új fejezetet nyitott a hír a történelemben: Krisztus feltámadt! 

      Lukács evangélista – ebben a körben nekünk talán fontos információ, hogy Ő polgári foglalkozására nézve orvos volt és így, orvosként közeledik a csoda-eseményhez – nagyon pragmatikusan két momentumra helyezi a hangsúlyt. Először is, hogy Péter apostol látta: üres a sír. Másodszor pedig Lukács részletesen elbeszéli a történetet, amelynek során az Emmausba tartó tanítványok szóba elegyednek egy titokzatos utitárssal, akiről kiderül: nem más, mint a Feltámadott. No ez ám aztán a csúcs-élmény! Amikor az emmausi tanítványok elébb nem ismerik fel a Feltámadottat, majd megvilágosodnak. Ekkor mondja ki Lukács, az orvos a leghatalmasabb hitbizonyosságot: „Így van megírva: a Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül, és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve. Ti vagytok erre a tanuk.” (Lukács 24:46-48)     
      Ezek után pedig a negyedik evangélista, János tudósítása fényében lássuk a két  dolgot párhuzamosan: mi történt nyolc nap alatt itt minálunk s mi történt egykor nyolc nap alatt ott és akkor, az első Húsvétkor?  
      Nyolc nap alatt itt nálunk elmúlt a Nagyhét, eljött a Húsvét és a földkerekségen sok száz millióan ünnepelték az idvezítő hírt: Krisztus feltámadott! Amott meg egykor, a feltámadás után Jézus tanítványai zárt ajtók mellett együtt vannak, de ketten hiányoznak. Júdás az egyik, Ő tudjuk, miért nem jelenik meg. Tamás távolmaradását azonban többféleképpen is lehet magyarázni.  
      A magyarázat Tamás nevének értelmezése nyomán indulhat. Az eredeti görög szövegben ugyanis Tamás neve így hangzik: Düdumos. Ez a görög szó magyarra lefordítva Kettőst jelent. Arra utal ez, hogy Tamás vagy egy ikerpár egyike vagy pedig kettős lelkű, azaz másként, más szóval: kételkedő.

      Tamás nevét a régebbi Károli fordítás egyszerűen Kettősnek fordítja, míg a revideált új fordítás Ikernek mondja.
      Amikor pedig ez a kettős lelkű Jézus-tanítvány találkozik a többiekkel, azok lelkendezve mesélik Neki: „Láttuk az Urat!” Aztán tövéről hegyére előadják a jelenetet, amikor bezárkózva együtt voltak és egyszerre csak a zárt ajtók ellenére ott termett közöttük a Feltámadott. Benne volt a szavaikban, hogy ők sem értik ezt az egészet, de amit átéltek e találkozásban, ennek ellenére az kétségkívül valóság. Nem képzelgés, nem extatikus vízió, nem fantáziálás, hanem tény. 
      Tamás azonban, az Iker vagy a Kettős (lelkű) egyetlen szavukat se hiszi el. „Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem” – mondja.    
      Konzekvensen, nagyon is tudatosan arra készül – s ezt becsületes kételkedőként meg is mondja – hogy majd Ő igenis levizsgáztatja a tények alapján a Feltámadottat. Ha egyáltalán eléje kerül valaha - gondolja. Aztán valahogy másként alakulnak az események. Tamás a szemtől szemben való találkozáskor – nyolc nap múlva -  egy szempillantás alatt átértékeli korábbi gondolatmenetét és a Feltámadottal való, az anyagelvűségnél feltétlenül magasabb rendű kapcsolatát. Jézus látványa, a vizuális élmény és nem utolsó sorban a jól ismert jóságos krisztusi hang, helyrebillenti Tamás lelki egyensúlyát: „Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő.” Tamásnak most már nincs ígénye arra, hogy materiális bizonyítékokat keressen. Hanem ehelyett hitvallás súlyú kijelentést tesz: ”Én Uram, és én Istenem!” A Feltámadott pedig azt válaszolja rá: „Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak és hisznek.” Egyáltalán nem arról van szó, hogy Tamás itt valamiféle módosult tudatállapotban lenne.

      Hanem sokkal inkább arról, hogy ezzel a sorsdöntő epizóddal Tamás hite egyetlen szempillantás alatt megacélosodott, minőségi hitté nemesedik. Ez egyebek közt esetében azt is jelenti: ez a több dimenziós gondolkodásmód egyszersmind felemeli az emberi pszüchét egy magasabb létformába, amelyben már másak az értékek, másak a mértékek és másak a bizonyíték erejű tények, mint az anyagi világ megfontolásai mentén. Egyetlen magyarázata van ennek a megható történetnek. Nevezetesen az, hogy a Feltámadottat a hit érzékeli és nem az érzékszervek. Aki ezt tudja hinni, annak ráadásul megadatik a Szent Pál apostol által megfogalmazott meggyőződés is: „Ha csak ebben az életben – vagyis a testi, fizikai, biológiai, materiális létben – reménykedünk…minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje.” (I.Korintus 15:19,20) 
      Eperjes Károly színművésszel készült egy interjú (a „Mértékadó” című műsoros újságban jelent meg a minap). Azzal indít, hogy megkérdezi: A művész Széchenyi Istvánt alakította… ”A Hídember” című filmben… „Boldog feltámadást, uraim!” – idézte fel belőle e húsvéti mondatot, megkérdezve a színművészt: mi jut róla eszébe… Eperjes Károly így válaszolt: Széchenyi István a halála előtti napon, Nagyszombaton így köszönt el szolgáitól és titkárától Döblingben: „Boldog feltámadást, uraim!” Kedves és fontos mondat ez számomra. Széchenyi nagyon várta a feltámadást, és hitem szerint Húsvétkor felkészülve állt az Úr Jézus színe elé… A továbbiakban pedig arról nyilatkozik a  színművész: Szülei elmenetelekor, nagy gyászon és gyötrődésen átmenve hogyan minősült át, acélozódott meg a feltámadáshite. Szóval látjuk, halljuk: „A Legnagyobb Magyar”, Széchenyi István azt mondta a barátainak: „Boldog feltámadást, uraim!”

      A népszerű és modern keresztyén hitű Eperjes Károly színművész pedig ilyen abszolút természetességgel és nagy nyíltsággal szól ezekről a méltatlanul elhanyagolt, agyonhallgatott s valamiféle megmagyarázhatatlan prüdériából és érthetetlen álszemérmességből elhallgatott  kategóriákról. 
      Akkor hát én is csak azt mondom itt és most az anatómia tudományát oly magas szinten képviselő és művelő Orvos Testvéreimnek: Boldog feltámadást és boldog feltámadás-hitet kívánok Mindenkinek!   
      
Úgy legyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész