Véget vet a halálnak örökre! Az én Uram, az Úr letörli a könnyet minden arcról. Leveszi népéről a gyalázatot az egész földön. – Ezt ígérte az Úr! Ezt mondják azon a napon: Itt van a mi Istenünk, benne reménykedtünk, hogy megszabadít minket. Itt van az Úr, benne reménykedtünk, vígadjunk és örüljünk szabadításának!

Hétkezdő meditácó a Veszprémi Kórház Belgyógyászati Centrumában,  2013.04.15-én.
Olvasandó: Ézsaiás 25:8,9 Igehirdető: Nagy Lajos

 Még mindig Emmaus-ban vagyunk, vagyis a  Feltámadás ünnepe utáni hetekben. Ezért a mai meditációnk is még ennek jegyében született. 

     

  Ma egy hete, a Feltámadás Ünnepet követő második hétkezdő meditációnk után rövid testvéri beszélgetést folytattunk dr. Nagy Olivér főorvos úrral. Meglátása szerint  valaminéműképpen meg kellene találni a módját annak, hogy  eljusson másokhoz is ezeknek a meditációknak a tartalma, lelkülete, szellemi és lelki hozadéka. Kimondta a Főorvos Úr:  a betegeinkkel való kapcsolat megélése során szinte minden pillanatban egyértelműen halálközelben élünk és hogy borzasztó nehezen kezeljük ezt a nyomasztó gondot. Nem kellene-e az itt elhangzottakat közkinccsé tenni, abban az értelemben, hogy valahogy, valamilyen formában a betegek is épülhessenek általa – kérdezte. Hangsúlyozta: szerinte ugyanennek a meditációnak kellene elhangoznia – mondjuk – a kórházi kápolnában, a betegek számára meghirdetett alkalmon. – Elgondolkoztam. Hálaadással gondoltam a már megjelent két meditációs kötetre és a már nyomdában lévő harmadikra s az jött ajkamra, amit minden meditáció végére oda írok: Soli Deo Gloria! – Egyedül Istené a dicsőség!

      Egyáltalán nem elhanyagolható, hogy a fent idézett vélemény és ötlet éppen a Feltámadás Ünnepet követő hetekben került elő. Egyértelműen azért, mert a Húsvéti Ünnep egyfajta sajátos és egyúttal egyedi, semmi máshoz nem hasonlítható magyarázatot ad az emberiség legeslegnagyobb gondjára, éspedig a halál, feltámadás, örök élet kérdésére. Ezért választottam mára az imént elhangzott Igét.

      

Merthogy egy merész gondolati transzponációval ma elsősorban is messzebbre merészkedünk a történelemben ezúttal éppenhogy visszafelé. Hogy lássuk világosan: nem hogy két évezreddel a korabeli események után, de éppenséggel hogy már sok évszázaddal annak előtte is nagyon erőteljesen élt az emberek lelkében a vágy, tudni valamit a halálról, a feltámadásról és az örökéletről.

     

  Ézsaiás próféta, az Ószövetség evangélistája a Krisztus előtti nyolcadik évszázadban tárja a hallgatósága elé hiteles prófétai látomását és Istenről azt mondja: „Véget vet a halálnak örökre! Az én Uram, az Úr letörli a könnyet minden arcról. Leveszi népéről a gyalázatot az egész földön. – Ezt ígérte az Úr! Ezt mondják azon a napon: Itt van a mi Istenünk, benne reménykedtünk, hogy megszabadít minket. Itt van az Úr, benne reménykedtünk, vígadjunk és örüljünk szabadításának!” Ha ez igaz, márpedig kétséget kizárón igaz, akkor máris a halál trónfosztásáról beszélhetünk. 

     

  Mióta ember él a földön, folyamatosan mindmáig ellenáll és küzd a halál ellen. Milyen eszközökkel? Nos például a halhatatlanság- vagy éppen a Bibliával összeegyeztethetetlen lélekvándorlás gondolatával. Meg a tudomány életet meghosszabbítani akaró vívmányai által. De hát az a helyzet, hogy Jézus méltán kérdezi: „Kicsoda pedig az közületek, aki…megnövelheti termetét egy arasszal?” (Máté 6:27) Ez nyilván arra is értendő:  Ki  hosszabbíthatja  meg  az  életidejét akár csak egy perccel vagy másodperccel is? Viszont ugyanez a Jézus Krisztus, aki az ember termete megnövelésének lehetetlenségére nézve mondja a példabeszédet, azt is mondja ám: „…Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz énbennem, ha meghal is él.” (János 11:25) Nyilván az örök életről van szó.  

      Múlt hétfőn költőktől idéztünk filozofikus gondolatokat az ember halálhoz való viszonyáról. Látva és érzékeltetve: itt valami több mint emberire van ígény. Ez a több mint emberi megoldás a hit ereje, amely összekapcsolja a halandó embert a Transcendenssel. Merthogy a Transcendens léte, jelenléte a világmindenségben, illetve a létével s jelenlétével való számolás egycsapásra megváltoztatta az ember halálhoz való viszonyát. Ezek akkor is tények, ha a huszonegyedik század embere sajnos – tisztelet a kivételnek – leginkább abban a lelkiállapotban leledzik, hogy egyáltalán nem érdekli a feltámadás kérdése vagy egyszerűen – úgymond – nem ér rá ilyen „lelkizések”-kel foglalkozni. Ez teljesen szembe megy a keresztyén felfogással, melynek lényege pont az, hogy van élet a halál után. Egy más, egy szebb, egy jobb, egy minőségibb élet! Egy másik létdimenzióban folytatandó örök élet.

    

  Summázásul álljon itt Lengyel József húsvéti dicséret-énekének részlete:

Jézus, ki a sírban valál,

Általad megholt a halál,

Az élet pedig feltámadott,

Mert szent tested meg nem rothadott…

(Református Énekekönyv, 347. dicséret 1.)

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész