Igehirdető: Faust Gyula
Köszöntés: A felülről való bölcsesség pedig először is tiszta, azután
békeszerető, méltányos, engedelmes, irgalmassággal és jó gyümölcsökkel teljes,
nem kételkedő és nem képmutató. Jakab 3: 17.
Alapige: Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus
Jézust, az Urat, önmagunkat pedig mint szolgáitokat Jézusért. Isten ugyanis,
aki ezt mondta: "Sötétségből világosság ragyogjon fel", ő gyújtott
világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete
Krisztus arcán.[1] Ez a kincsünk pedig
cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne
magunknak.[2]
2 Kor 4: 5-7
Lectió: Jakab 1.
„Azokon, akiket nem Isten tanít és akiknek prédikációim mellett nem a
Szentlélek a tanítómesterük, lehetetlen bármilyen írással vagy tannal segíteni.
Mert ezeknek Isten maga és a Szentírás sem lenne elég. Nem segít rajtuk sem
prédikálás sem tanítás, sem beszéd, sem írás, az sem segítene, ha a leveleknek,
füveknek, fáknak, hegyeknek és völgyeknek, minden teremtménynek nyelve lenne,
és tanítani tudna. Értelem, test és vér nem értheti meg, nem foghatja fel, amit
a Szentírás mond, hanem Istennek kell a Lélek által a szívben kijelentenie azt,
amit szóval a fülnek hirdetnek. Krisztus megismeréséhez minden könyv kevés, az
összes tan túl csekély, minden értelem túl tompa. Csak egyedül az Atya
jelentheti ki Őt nekünk. (Mt 11, 27)”[3]Mindez
csak azt jelenti, hogy Isten különleges beavatkozására vagyunk utalva minden
egyes alkalommal, amikor igéjét hallgatva keressük Őt! Az iménti idézetet
Luthernek tulajdonítják, Pál pedig a következőképpen szólt erről: „Isten
ugyanis, aki ezt mondta: „Sötétségből világosság ragyogjon fel”, ő gyújtott
világosságot szívünkben, hogy Isten dicsőségének ismeret a Krisztus arcán ragyogjon
fel előttünk.” (2Kor 4: 6) Az apostol a látás általi megismerés törvényét adja
elénk. Mondjuk úgy, hogy fizikai törvényként is felfogható tanítás. Ugyanolyan
törvény ez, amilyen a fénytan bármely törvénye. Ez a törvény pedig azt jelenti,
hogy ameddig ez a világ van, a megismerés törvénye is van, és nem változik meg!
A dolgok tehát nem működnek másként, csak így, ahogy itt halljuk az igében.
Az Isten
megismerése, hasonlóan a látáshoz, csak önmagunk megismerése által, egészen
pontosabban csak azzal együtt lehetséges. A látásnál a rajtunk kívüli kép az
elménknek köszönhetően bennünk projektáldóik, és a lényünk részeként jelenik
meg, legalább is így érzékeljük. Erről a bennünk való érzékelésről mondja
Antiokiai Izsák, hogy az „átlátó vagy megértő szem.”[4]Ezt
a görög a θεωρέιυ (theorein) igével fejezi ki. A feltámadáskor, amikor Péter
Jánossal együtt kiszaladt a sírhoz, akkor Péter bement a sírba és látta, hogy
miként van ott a Jézus testéről való gyolcstekerék.[5]
Azt pedig, hogy Péter látta a gyolcsszalagot a görög a θεωρέω (theóreó)
megfigyel, megszemlél, megnéz, végignéz, lát, észrevesz, tapasztal, benyomást
szerez igével fejezi ki. Andrei Pesu szerint >>a látás egyöntetű, ősrégi
tekintélynek örvend. Az ókori görögök így nevezik: „a nagy érzék.”Miután közvetlenül
kötődik a szemlélődés nyugodt gyakorlatához, és a „szemlélődő élet”
(theoretikosz biosz) par exellence érzékszervként felülemelkedik a „gyakorlati”
élet esetlegességein, szomszédsági viszonyban van az értelemmel, ha nem éppen
szimbolikusan azonos vele. <<[6]Szerinte
ez (a látás) a testiséghez legkevésbé kötött érzék. Az összes többi érzék
kisebb-nagyobb mértékben feltételezi a közvetlen érintkezést a rá ható ingerrel.
Az ízlelés meg a tapintás az érintés révén megszünteti a feldolgozó szerv
(elme) és a tárgy közötti térközt, a szaglás pedig elképzelhetetlen az orcimpák
közelítése nélkül. A látás az egyetlen érzék, amely a távolsággal dolgozik. Sőt
a távolság egyenesen előfeltétele, „ősjelensége”. A hallás nekünk szóló aktív
ingert feltételez, míg a látás a puszta jelenlétet rögzíti. Csupán a látás
közvetíti felénk a távoli, elemi érdekeinktől idegen dolgok létezését. A
személyes akarat, a szubjektív szándék kevéssé jut ebben szerephez. Akarva-
akaratlan „egyenes adásban” vagyunk a láthatóval. Sokkal könnyebb egy illatot,
egy ízt, egy érintést elkerülni, mint egy optikai érzetet. Az, hogy hozzáfér az
érinthető körén túli dolgokhoz (a távolság a kívül maradás egyik módja),
illetve a nézés nyugodt, statikus jellege az általában vett megismerés
tökéletes parabolájává és az „objektivitás” jelképévé teszi a nézést. A látás,
a látomás és a megértés tömör fogalomláncot alkot. A tudatlanságot vagy az
ostobaságot önkéntelenül a „vakság” formáinak minősítjük, vagyis a látás
hiányosságainak. Tegyük még hozzá, hogy a szem képes felfogni a legértékesebb
és az értelem számára legtisztább érzetet, a fényt.[7]
Ami a szemnek a fény, az értelemnek az a világ világossága! Jézus mondta? „Én
vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé
lesz az életnek világossága!”[8]
A megismerés tehát együtt jár a megismertetéssel, azaz Istent csak
önmagunkkal együtt ismerhetjük meg, és e megismerésben bennünk történnek
lényegi változások, egzisztenciális átalakulások! A továbbiakban csak így
érthető a megismerés. A megismerést illetően tehát, ahogy a szem látásához nem
elég a látnivaló jelenvalósága és jelenléte, mert hozzá a látó szemen és a
látást feldolgozni képes agyon túl még fény is kell, hasonlóképpen az elme és a
szív megismeréséhez nem elég a megismerésünkre vágyva váró jelenléte,
világosság is kell! Ahogy a fény hordozza a láttatott képet az elmének,
hasonlóképpen a világosság hordozza a Krisztusról visszatükröződő Atya arcát a
szívünknek. Mi csak ezt a visszatükröződést[9]
vagyunk képesek felfogni. „A szív végeredményben a szellemi megismerés
egységesítő elve, ennek okán beszélnek a „harmadik szemről” a „szív szeméről”
(olulus cordis), amely mihelyt újra felnyílik, Isten szemében tekint. Csupán a
szív szeme látja az értelem napját.”[10]A
rejtett szem, amellyel a szerzetes (a megtisztított szívű tanítvány) látja
Isten arcát, akárcsak az angyalok, az isteni „érzékenység” visszfényeként
kialakult „hiperérzékenység” egyik formája. A szív szeme maga Isten szeme, az a
szem, amellyel az aszkéta (a Krisztusban szent tanítvány) bensejében újra
működésbe lépő Forrás saját magát látja.[11]
(F. Schuon nyomán, i.m. 17. o., 14. j.): az ogalla sziú törzs egyik bölcsének
vallomása: „Vak vagyok, és nem látom ennek a világnak a dolgait; de amikor
eláraszt a Fenti Világosság, és megvilágítja a szívemet, akkor egyszerre csak
látok, mivel szívem Szeme (Chante Ishta) mindent lát. A szív szentélyének
közepében van egy parányi hely. Itt lakik a Nagy Szellem, és ő a szem. A Nagy
Szellem szeme az, amellyel Ő mindent lát, és e szemmel látjuk mi is Őt.” Antiokiai
Izsák „átlátó vagy megértő szeme”[12]tehát
nem csak az ember részéről átlátó szem, hanem sokkal inkább az Isten részéről
az! Szívünk szeme azért lát, mert Isten szemével láttatunk meg általa!
Fény és világosság,
mindkettő a Teremtő Isten igéjében van. Az IGE tehát számunkra olyan, mint a
világosság, mint a nappalnak a világossága, ami most is csodálatosan körülvesz
bennünket. Ilyen az ige, pontosan így hat az ige, amit akkor veszünk magunkhoz,
ha olvassuk a Szentírást, hallgatjuk a prédikációt, vagy látható szent
jegyekként vesszük magunkhoz a megtört kenyérben és a velünk közölt pohárban.
Mindhárom formában a testünk részévé lesz! Ő szól és a nem létezőből létező
lesz; Ő elhallgat, és mindaz, ami létét teremető igéjétől kapja, az enyészet
beláthatatlan tengerének sötét mélyére süllyed.
Az Úr igéje önmagunk megvizsgálására szólít fel, ami számunkra azt
jelenti, hogy az áldott orvoshoz, Jézushoz jövünk és arra kérjük Őt, hogy
vizsgáljon meg. Mi nem tudjuk magunkat megvizsgálni, Jézus mindenen áthatoló
tűzláng[13]tekintete
viszont igen!
Mi is a megvizsgálás célja? Az Isten ismeretünk! A Krisztuslátásunk!
Látjuk-e Krisztust, sőt látják-e rajtunk Jézust, ez a kérdés? Ha nem,
miért nem? Meghomályosodott és elromlott a szemünk? Nincs nappal és világosság,
hanem éjszaka és sötétség van? Talán az elménkben, a gondolkodásunkban romlott
el valami. Vagy tán minden problémánk oka csak az, hogy nem a jó irányba
figyelünk? Ha pedig drága kinccsel töltött cserépedény vagyunk, ahogy Jézus
mondja a tíz szűz példázatában, éjszakába hordozott olajos korsók, akkor az a
kérdés, hogy üresek vagyunk, vagy van bennünk fényt adó olaj?
Az áldott orvos kérdéseire mind van felelet az igében. Jézus azt
mondta, hogy, ameddig a világon van Ő a világ világossága, de mihelyst elmegy,
a világ sötét éjszakába borul.[14]
Ő a mennyekbe ment és a világot sötétség fogta körül. Meghirdették a nagy
felvilágosodást, de a világnak nem lett tőle világossága, a valóság az, hogy az
orrodig sem látó bánya mély sötétség van! Ebben az éjszakában csak az Úr
tanítványai fénylenek, mint a csillagok, mint valami lámpások, amúgy koromsötétség
van. Ezek a fénylő égi lámpások pedig mi vagyunk. Olyanok vagyunk, mint a
hatalmas repülőterek pályajelző égői. Az Úr állít egymás mellé egyenes sorban,
hogy utat jelöljön velünk az egyházába érkező üdvözülteknek. Sok üdvözített
lélek kering fölöttünk, már-már üres tankkal, és nem tud hová landolni, mert
nem fénylünk, nem világítunk, vagy ha mégis világítunk, akkor nem tudunk
alázatosan és fegyelmezetten sorba állni, hanem össze vissza vagyunk, ki-ki
önmaga világosságában tetszelegve. És ha mellettünk ronccsá zúzzák magukat az
emberek, nem is gondolunk arra, hogy lehet, hogy a mi világosság nélküli
állapotunk miatt történt.
Nem kétséges az sem, hogy Krisztus az ő ígérete szerint velünk van
minden nap a világ végezetéig, mégis olyan árvának érezzük sokszor magunkat,
mert nem látjuk és nem is érezzük Őt.
Ilyenkor hajlamosak vagyunk feladni a keresést, bizalomteljes és türelmes
várakozást és mély csüggedésbe esni, vagy Jézuspótlékokat keresünk magunknak,
hogy érezhető és látható módon valahogy mégis birtokolhassuk a felfoghatatlant.
Minden áron boldogságérzetet akarunk, és már nem törődünk azzal, hogy ez a
vágyott boldogság Krisztustól jön, vagy elvesztésünkre törő ellenségünktől. Nem
érdekel az sem, hogy vágyott boldogságom csupán a hústestemnek, vagy Szentlélek
által megújított teljes lényemnek szól, melynek elválaszthatatlan része a
fizikai testem is. Nem ez a Krisztussal való közösségünknek az útja, hanem a kegyelem
és a hozzá kapcsolt hit, a Krisztus bennünk tükröződő megismerése!
Amikor Francois Mauriac 82 éves volt, újságírók látogatták meg és
interjút készítettek, mely a Panorama Cretien című irodalmi folyóirat hasábjain
jelent meg. Ebből idézek. Az újságírók egyik kérdése ez volt: „Ön gyakran
beszél a halálról. Elképzel valamit a halál után?” Az író így válaszolt:
„Önök tudják, hogy
az én hitem végtelenül egyszerű hit. Bizalommal vagyok Valaki iránt, akinek az
ígéretei nem lehetnek balgaságok. Egyébként számomra nem létezik választás az
ígéretek és a másfajta állítások között. Szent Péter szava:
»Kihez menjünk? Az
örök élet Igéi Nálad vannak!» számomra mindent összefoglal. Más szóval:
nemsokára megtudom, hogy csalódtam-e, vagy hogy igazam volt-e mindenki mással
szemben, hiszen az ember kegyetlenül egyedül érzi magát a hitével, nemde? De
mondhatom önöknek, hogy akkor is ha tévedtem - először is ezt nem fogom
megtudni - a hitem végtelenül segített, támogatott, vigasztalt és megmentett a
kétségbeeséstől ebben a világban. Tényleg a kétségbeeséstől mentett meg!”
Figyelemre méltó
ebben a nyilatkozatban a boldog bizonyosság és az alázatosan hordozott bizonytalanság
szép egysége. Nem találtam nagyobb és jobb Mestert Jézus Krisztusnál vallja az
ősz művész - bizalommal várom az Ő ígéreteinek beteljesedését.”[15]
Érjük tetten és ragadjuk meg magunkban is a Krisztus Jézusba vetett
hitet, mert általa ad Isten világosságot, értelmet, bölcsességet és
megismerést! Csak ez a hit hasít utat az éjszakába borult világban! Az Úr pedig
ezt a bizalmat keresi bennünk szüntelen, hogy alkalmas időben kegyelmével a segítségünkre
siessen.
Hallottuk az apostol buzdítását: „Ha pedig valakinek
közületek nincsen bölcsessége (világossága, értelme, látása, megismerési
képessége), kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül
adja; és megadatik néki.”[16]Aki
úgy érzi, hogy vak, nem látja a világ körülötte és benne történő dolgait,[17]kérje
a mennyei Atyától a Szentlélek világosságát és látását!
Szólj hát Uram, hogy hallja szolgád a te IGÉDET! Szólj világosságot
teremtő szózatoddal, hogy megismerésed kegyelmét ajándékozhasd nekünk! Plántáld
belém szent Fiad bölcsességét, értelmét és látását a velük együtt járó
alázattal és engedelmességgel! Gyökerezz belém és feszíts szét
hiábavalóságomat! Kérjük hát Isten rendkívüli erejét, hogy gyújtson végre
lángra! Ámen.
Áldás: Elvetvén azért minden undokságot és a gonoszságnak sokaságát,
szelídséggel fogadjátok a beoltott igét, amely megtarthatja a ti lelkeiteket.
Jakab 1: 21.
[1] 1Móz 1, 3.
[3] Koinónia: Luther Márton mélysége és magassága, Koinónia Kolozsvár
2010. o. 203.
[4] Antiokiai Izsák, Filokalia, X. 343. o.
[5] János 20: 6.
[6] Andrei Plesu: Angyalok, Koinónia Kolozsvár 2006. o. 140. Vö. Frithjof
Schuon: L’Oeil du Coeur, Dervy-Livres, coll. Mystiques et religions, Paris,
1974, 13 – 19. o.
[7] Andrei Plesu: Angyalok, Koinónia Kolozsvár 2006. o. 140-141.
[8] János 8: 12.
[9] Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig
színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy
ismerek majd, amint én is megismertettem. 1Kor 13. 12.
[10] Andrei Plesu: Angyalok, Koinónia Kolozsvár 2006. o. 141.
[11] Andrei Plesu: Angyalok, Koinónia Kolozsvár 2006. o. 142.
[12] Antiokiai Izsák, Filokalia, X. 343. o.
[13] Az ő feje pedig és a haja fehér vala, mint a fehér gyapjú, mint a hó;
és a szemei olyanok, mint a tűzláng; Jel 1: 14; A Thiatirabeli gyülekezet angyalának
pedig írd meg: Ezt mondja az Isten Fia, akinek szemei olyanok, mint a tűzláng,
és akinek lábai hasonlók az ízzó fényű érchez: Jel 2: 18; És az ő szemei
olyanok, mint a tűzláng; és az ő fején sok korona; az ő neve fel vala írva,
amit senki nem tud, csak ő maga. Jel 19: 12.
[14] Monda azért nékik Jézus: Még egy kevés ideig veletek van a világosság.
Járjatok, amíg világosságotok van, hogy sötétség ne lepjen meg titeket: és aki
a sötétségben jár, nem tudja, hová megy. Ján 12: 35.
[15] Farkas József: Nem csüggedünk! Dunántúli Református Egyházkerület
Tudományos Gyűjteményei, Pápa 2013. o.120-121.
[16] Jak 1: 5.
[17] F. Schuon nyomán, i.m. 17. o., 14. j.): az ogalla sziú törzs egyik
bölcse mondta: „Vak vagyok, és nem látom ennek a világnak a dolgait; de amikor
eláraszt a Fenti Világosság, és megvilágítja a szívemet, akkor egyszerre csak
látok, mivel szívem Szeme (Chante Ishta) mindent lát.”
