2015. július 13., hétfő

Hétkezdő meditácó a Veszprémi Kórház Belgyógyászati Centrumában,2015.07.13-án

Olvasandó: II.Mózes 5:12-23

Ekkor a nép szétszéledt egész Egyiptomban, hogy a tarlón szalmát szedegessen. A sanyargatók pedig folyton csak hajszolták őket: Végezzétek el a napi munkátokat úgy, mint amikor még volt szalma!  Meg is verték Izráel fiainak felügyelőit, akiket a fáraó sanyargatói rendeltek föléjük, és azt mondták: Miért nem végeztétek el sem tegnap, sem ma a vályogvetést úgy, mint eddig, az előírt mennyiségben? Akkor bementek Izráel fiainak felügyelői a fáraóhoz, és így panaszkodtak: Miért bánsz így szolgáiddal? Szalmát nem adnak szolgáidnak, mégis azt parancsolják, hogy csináljunk vályogot. Sőt most még verik is szolgáidat. Így néped ellen vétkezel. De ő így felelt: Lusták vagytok, lusták! Ezért mondjátok: El akarunk menni áldozni az Úrnak. Menjetek  csak, és dolgozzatok! Szalmát nem adnak nektek, de a kiszabott vályogot be kell szolgáltatnotok! Izráel fiainak felügyelői látták, hogy bajban vannak, mivel ezt mondták: A napi vályogmennyiségből nem szabad engedni! Ezért amikor a fáraótól kijövet találkoztak Mózessel és Áronnal, akik ott álltak rájuk várakozva, ezt mondták nekik: Nézzen rátok az Úr, és ítéljen meg benneteket, mert gyűlöletessé tettetek bennünket a fáraó és udvari emberei előtt, és fegyvert adtatok a kezükbe, hogy megöljenek bennünket! Ekkor Mózes az Úrhoz fordult, és ezt mondta: Uram, miért bánsz ilyen gonoszul ezzel a néppel? Miért is küldtél ide engem?! Mert amióta bementem a fáraóhoz, hogy beszéljek vele a nevedben, csak még gonoszabbul bánik ezzel a néppel, te pedig semmit sem tettél, hogy megszabadítsd a népedet.

Igehirdető: Nagy Lajos


Ez már a tizenegyedik hétfői meditációnk a drámai Mózes-történet stációi alapján. Talán ilyen időtávon már nem tűnik szerénytelenségnek és haszontalannak, ha visszapillantunk: hogyan is indult ez a mostani sorozat? Nos, úgy kezdődött 11 héttel ezelőtt, hogy május 4-én – az Anyák-napját követő reggelen – egy kiválasztott édesanyáról, Jókebedről, Mózes édesanyjáról volt szó. Aztán lépésről-lépésre követtük a felcseperedett Mózest életútján. Ó, milyen hatalmas megtiszteltetés és milyen óriási lelki teher az, amivel Isten elhívja az égő csipkebokornál Mózest! Neki kell – Isten akaratából - kivezetnie Izráel népét az egyiptomi fogságból. 

      Aztán láttuk a szörnyű stáció elemeit: mennyire akarja Mózes végrehajtani Isten akaratát és mennyire nem tűnik kompatibilisnek mindez a gonosz fáraó akaratával. Nem akarja elengedni Izráel népét. Még annak érdekében se, hogy – úgymond -  hadd menjenek már ki  „…háromnapi járóföldre a pusztába…” (II.Mózes 5:3) –  hogy áldozzanak Istenüknek, az Úrnak, „…hogy – úgymond – ne sújtson bennünket dögvésszel vagy fegyverrel.” (II.Mózes 5:3)      
  
      A megátalkodott fáraó azonban nem ismer kíméletet. Neki ez nincsen a tarsolyában. Szó sem lehet róla, hogy kimenjenek! Sőt, még bekeményít! Újabb szigorítást foganatosít az izráelitákkal szemben: még intenzívebben kell dolgozniuk. Úgy, hogy az eddigi vályogvetési technológia jelentősen megnehezül: megvonják tőlük a szalma „raktárkészletből” történő biztosítását. Gondoskodjanak ők maguk arról! A vályogvetés technikájáról és technológiájáról és annak már majdhogynem folklorisztikus öszetevőiről múlt hétfőn már bőven szóltunk.   
      Egyiptomban most lehetetlenné válik a helyzet: Izráel népe nem hogy enyhűlést tapasztalna, hanem homlokegyenest az ellenkezőjét. 

      Még az is falra hányt borsónak tűnik, amikor szemébe mondják a fáraónak: „…Miért bánsz így szolgáiddal? Szalmát nem adnak szolgáidnak, mégis azt parancsolják, hogy csináljunk vályogot. Sőt most még verik is szolgáidat. Így néped ellen vétkezel…” Ez a merész záró kitétel: vétkezel – normális körülmények között valamilyen reakciót kellene, hogy kiváltson a fáraóból: dühöt, felháborodást vagy bármi hasonlót. De nem. Inkább úgy tűnik, elvakultságában talán el sem jut a tudatáig, hogy ezek az emberek fel akarták ébreszteni benne a bűntudatot. Ő azonban csak egykedvűen azt hajtogatja: „…Lusták vagytok, lusták! Ezért mondjátok: El akarunk menni áldozni az Úrnak. Menjetek  csak, és dolgozzatok! Szalmát nem adnak nektek, de a kiszabott vályogot be kell szolgáltatnotok!...” Erre már csak azt tudja mondani a késői olvasó Illyés Gyulával, hogy „Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van…” (Illyés Gyula: „Egy mondat a zsarnokságról”)    

      A tetejében itt van a legújabb fejlemény. A fáraó kitartó zsarnoksága úgy tűnik hatásos és legalábbis némelyeket elbizonytalanít. Innentől fogva a nép nem áll már ott egységesen Mózes és Áron mögött. Megjelent a sátáni megosztó szándék. „…Ezért amikor a fáraótól kijövet találkoztak Mózessel és Áronnal, akik ott álltak rájuk várakozva, ezt mondták nekik: Nézzen rátok az Úr, és ítéljen meg benneteket, mert gyűlöletessé tettetek bennünket a fáraó és udvari emberei előtt, és fegyvert adtatok a kezükbe, hogy megöljenek bennünket!...” 

      Pedig mindenki tudja: Mózes nem karriervágyból és nem egyéni ambíciók szerint vállalkozott arra, hogy teljesítse Isten akaratát. És ekkor jön a dráma a drámában. Mózes odáig megy, hogy keserűségében már gonoszsággal vádolja az Urat. Ez már mindenképp túl megy a jó izlés diktálta határon. 

      Rettenetes még hallani is Mózes félresikeredett imáját. Mert „…ekkor Mózes az Úrhoz fordult, és ezt mondta: Uram, miért bánsz ilyen gonoszul ezzel a néppel? Miért is küldtél ide engem?! Mert amióta bementem a fáraóhoz, hogy beszéljek vele a nevedben, csak még gonoszabbul bánik ezzel a néppel, te pedig semmit sem tettél, hogy megszabadítsd a népedet.” 

      Az Isten és Mózes közötti ezen dialógus hallatán az az érzésünk, mintha Mózes mentené az irháját. Ő az örök ember  prototípusa. Mégha kiemelt szereplője is a Bibliának, akkor is. Akárhogy is van, gyenge ember! Nem azt mondja: Kevés vagyok, kicsi vagyok ehhez a hatalmas feladathoz! Uram segíts!

      Hanem ehelyett az Istennek szóló kemény kitétel: „…te pedig semmit sem tettél…” - egyenesen blasfemiának, istenkáromlásnak volna nevezhető. Hát ki találta ki ezt az egész felszabadítási tervet? Nem az Úr? Dehogyisnem. És ennek ellenére még Mózes is elveszti a fejét az Istennel való kommunikációban? Úgy tűnik: igen. 

      Az Újszövetségből vett – talán idevágó - kontextussal zárjuk mai elmélkedésünket. Jézus egy egészen más szöveg- összefüggésben ugyan, de azt mondja Péternek: „…Amit én cselekszem, te azt most nem érted, de ezután majd megérted.” (János 13:7)  

      Mózes sem érti egyelőre az Urat. De azután majd – mondjuk a tíz csapás idején – kétséget kizárón meg fogja érteni. Elébb-utóbb mindenki meg fogja érteni az Urat. Miért is? Azért, mert Salamon király bölcsessége szerint: „Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt!” (Prédikátor 3:1)      

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész