2015. július 6., hétfő

Hétkezdő meditácó a Veszprémi Kórház Belgyógyászati Centrumában,2015.07.06-án

Olvasandó: II.Mózes 5:6-11

A fáraó még aznap megparancsolta a nép sanyargatóinak és felügyelőinek: Ne adjatok többé szalmát a népnek a vályogvetéshez, ahogy eddig: Menjenek, és szedjenek maguknak szalmát! De hajtsatok be rajtuk ugyanannyi vályogot, amennyit eddig kellett készíteniük! Ne engedjetek el belőle, mert lusták ezek, azért kiáltozzák: Menjünk és áldozzunk Istenünknek! Ha nehezebb lesz az emberek munkája, és el lesznek vele foglalva, akkor nem törődnek majd hazug beszédekkel. Kimentek tehát a nép sanyargatói és felügyelői, és azt mondták a népnek: Igy szól a fáraó: Nem adok nektek szalmát. Menjetek, szedjetek magatoknak szalmát ott, ahol találtok! De a munkátokból semmit sem engedünk el.

Igehirdető: Nagy Lajos


A Mózes-történetnek ebben a tizedik részletében sajnálatosan bekövetkezni látjuk azt, amit ma egy hete már beharangoztunk. Nevezetesen, hogy Mózes és Áron minden fáradozása, alázatos könyörgése ellenére a fáraó nemhogy megenyhült volna Izráel népe irányában, hanem még az addigiaknál is jobban megkeményítette magát.

      A bibliai szöveg hangulatából bőven kisejlik: mennyire szomorú ez a szituáció és főleg embertelen. A fáraó pontosan úgy viselkedik s úgy reagál a hozzá intézett alázatos kérésre, mint általában a mindenkori zsarnokok és diktátorok szoktak. Kimondja a helyzet – úgymond – megoldását, miszerint a máris agyonhajszolt izráeli robotosoknak még inkább szigorúbb munkafeltételeket kell biztosítani. Csinálják csak a vályogvetést! El kell fojtani a szabadságra való törekvésüket! 

      Aki esetleg még tudja a mai fiatalok közül, mi az a vályog és mi az a vályogvetés, annak számára azonnal plasztikussá válik az a kép, amelyet ez a szomorú ószövetségi történet- szelet fest. A vályog olyan épület felfalazására szolgáló építőanyag, amely ha jó technológia szerint készítik, azaz „vetik”, akkor több vonatkozásban is meglehetősen hasonló tulajdonságokkal rendelkezik, mint az égetett tégla. Vizes talajra, ártéri-  vagy esős, csapadékos földrajzi területre a nagy nedvszívó képessége miatt nem igen alkalmas, mint építőanyag. Viszont ha egyszer felépült belőle a házikó – a mai időkben, ha egyáltalán van még, ahol alkalmazzák, már inkább csak esetleg melléképület falazata készülhet belőle – megfelelő külső-belső vakolással előfordulhat, hogy téli időszakban melegebb, mint a téglaépület.

      De lássuk most már ezt a vályogkészítési, vályogvetési technológiát. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy gyermekkoromban a szülőfalumban a mi udvarunkban is heteken át történt ez a nem túl érdekes munkafolyamat. Így jól belém vésődött a látvány. A vályogvető „gép” – legalábbis akkor gépnek nevezték – tulajdonképpen egy kétkarú préselő-sajtoló szerkezet. Van egy tégla méretű tartálya, amibe bele kellett helyezni az elkészített alapanyagot, majd a tartályra rárözítették a fedelét, amely jobbra és balra két hosszú rúgós erőkarral rendelkezve sajtoló-nyomó erőt gyakorolt a tartály fedelére. Kimerítő és nagyon fárasztó munka volt.

      Mik a vályogvetés alapanyagai? Történetünk szempontjából ennek komoly jelentősége van.  A vályogvetés elsődleges alapanyaga a különböző talajminták szerint gondosan, célszerűen kiválasztott ilyen-olyan föld, esetleg agyag. Ez nedvesen, majdhogynem massza-szerűen bele került a tartályba, ahol adalékként, helyesebben – érdekes mód’ – kötőanyagként szalmát, illetve pelyvát adagoltak hozzá.

      A mi vidékünkön inkább pelyvát, illetve más elnevezéssel polyvát használtak adalék anyagként. A szalma egyértelműen a learatott gabona megszáradt szára, kocsánya. A pelyva vagy másként – népiesen szólva - polyva pedig a gabonaszemekről csépléskor leváló hártyás levélkék tömege. A szalma vagy éppen pelyva adagolásának mennyiségére nézve nem igen volt lerögzített, szigorú technológiai előírás. Amikor kíváncsi gyermekként egykor – vagy ötvenöt éve - az anyagok arányára nézve érdeklődtem a vályogvetőktől: mennyi segédanyagot, azaz pelyvát kell hozzáadni a voltaképpeni sár-anyaghoz – nekem csak „sár”-nak tűnt a vályogvető tartály tartalma - a szűkszavú válasz így hangzott: „Mindig úgy gondulom szerint…” 

      Minden estre ennek az adalék anyagnak fontos szerepe volt a készülő vályogtégla minőségére, állóképességére nézve. A pelyva, illetve történetünkben a szalma kötőanyagként rendesen összetartotta a sár-anyagot. Csakúgy, mint amikor a cipőnkre vagy a csizmánk talpára rátapad, majd rászárad a sár s ha még két fűszál is keveredik belé, hát valósággal úgy kell lefejteni.

      A megsajtolt kész vályogokat aztán nagy gondossággal – hogy el ne törjön a kezükben - kivették és a napra tették, hogy kiszáradjon. A nedvességtartalom elillanása után a jó vályogtégla olyan volt, mint a beton. Magam is tanúsíthatom. Beépítésekor a habarcsban is jól megállta a helyét.

      Történetünkben a fáraó bekeményített s az izráeli robotosoknak nem biztosította többé a vályogvetéshez szükséges szalmát a raktár készletből, hanem azt maguknak kellett összeszedegetniük a mezőn. Ez további  robot órákat jelentett a számukra, mert munkaidő kedvezményt meg természetesen nem kaptak. A fáraó gonosz, zsarnok módján így válaszolt Izráel népének kivonulási kísérletére.   

      Mivel régebb óta már ószövetségi Ige van soron, annál inkább, stílszerűen, a múlt hétfőihez hasonlóan újszövetségi kontextussal zárjuk e mai meditációnkat is. Jézus ugyanis, épp a Rá váró kálvária stációira is gondolva és végül is a golgotai  kereszt előrevetítődő árnyékában mondja övéinek: „…A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot.” (János 16:33) A világ legyőzése – benne a fáraó gonoszságainak legyőzése és minden mai, evilági nyomorúság és gonoszság legyőzése – a világ megváltása. Maga a megváltás ténye, amely a Megváltó Jézus Krisztus személyéhez kapcsolódik. Aki halálával és feltámadásával azt érte el, hogy Ő lett – Ő lehet – életünk fundamentuma. A gondok, a bajok, a nyomorúságok, a megaláztatások feledtetője és minden élet-megoldás fundamentuma. „Mert más fundamentumot senki nem vethet azon kívül, amely vettetett s amely a Jézus Krisztus.” (I.Korintus 3:11)         

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész