Olvasandó: I.János 3:1-3
Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanusított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk. Azért nem ismer minket a világ, mert nem ismerte meg őt. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, mert olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában. Ezért aki így reménykedik benne, megtisztítja magát, mint ahogyan ő is tiszta.
Igehirdető: Nagy Lajos
Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanusított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk. Azért nem ismer minket a világ, mert nem ismerte meg őt. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, mert olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában. Ezért aki így reménykedik benne, megtisztítja magát, mint ahogyan ő is tiszta.
Ádvent második hétfőjén ezúttal már harmadszor hajolunk a János apostol első levelének Igéi fölé. A mai perikópánk a rövid sorozatunk harmadik darabja s így az előzőkben elhangzottak folytatása. A megelőző versek egyebek között ezt a kifejezetten ádventi gondolatot pendítették meg: „És most, gyermekeim, maradjatok meg őbenne, hogy amikor megjelenik, bizalmunk legyen iránta, és meg ne szégyenüljünk előtte az ő eljövetelekor.” (I.János 2:27)
A mai nyitó mondat logikailag és teológiai értelemben teljes mértékben az előzők folytatása. Mégis, mintha lenne itt egy cezúra, amelyet követően képváltásra kerül sor és a Szentíró a szó mélyteológiai értelmében közelít most már az Ádvent legkézenfekvőbb tartalmának kifejtésére így: „Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanusított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk…” Azaz: az Ádvent kétirányú megközelítése – mind az első Ádvent, mind a második Ádvent tekintetében - egyértelműen Isten szeretetének aspektusából történhet. János apostol mind a leveleiben, mind a szintén általa írt s nevéről elnevezett evangéliumban preferált kulcsfogalom Isten szeretete.
A legpregnánsabban ez a János evangéliuma 3. fejezetének 16. versében fogalmazódik meg: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Ez a bibliai vers a Biblia legközismertebb Igéje. Az evangélium szívének szoktuk mondani. Luther Márton pedig így nevezte el: ez az evangélium az evangéliumban. Ezt a szeretetet tárta oda Isten az emberiség elé már a bűneset után. Az Ószövetség prófétája, Hóseás pedig az Úr szószólójaként már mintegy az emberiségre is átplántáltan így interpretálja a szeretet-koncepciót: „…Szeretetet kívánok, és nem áldozatot…” (Hóseás 6:6) Vagyis: az Isten-szeretetre kiterjesztetten emberszeretettel is kell válaszolni.
További aspektus, hogy az isteni emberszeretet primér következménye az ember istengyermeki felminősítése. A megtérésen átment emberi életek újfajta, minősített létmódjukban, létformájukban valósággal Istentől születetteknek - az eredeti görög szöveg szó szerinti fordításában Istentől nemzetteknek – tekintendők. Mindez összevetendő a szintén János által írt evangélium prológusában olvasottakkal. Ott ez áll: „Akik pedig befogadták – mármint Istent és Megváltó Fiát – azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek…” (János 1:12)
A második mondatban ezt olvastuk: „…Azért nem ismer minket a világ, mert nem ismerte meg őt…” Ez a kritika sok mindent takar. Minden esetre minimum arra, illetve arra is utal, hogy az Isten-ismeret hiányában a környezet számára nem transzparens a hívő élet sem.
Viszont – tegyük hozzá - igaz a „visszája” is: az Isten-hit „odaélése” a világ elé, gyaníthatóan példaértékű lehet. Nietsche így intrikál: Hinnék én a keresztyének Megváltójában, ha a keresztyének megváltottabbaknak látszanának.
Az Apostol így folytatja: ”… Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk…” Ez már a második Ádvent titokteljes voltára utal. Arra, amit a másik apostol, Pál így fogalmaz meg a gyönyörűséges Szeretet himnusza végén: „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten.” (I.Korintus 13:12) Az Istenhez hasonlítás kegyelmi állapota a levél szerzője számára csakúgy, mint Pál apostol számára is egy a jövőben rejlő reménység szerinti cél. A látás – vagy akár a látomás – átváltozik látássá. A XVIII-XIX. században élt Lyte Henrik dicséret-énekében mindezt s voltaképpen az egész másodikádventi koncepciót így fogalmazza meg:
Kegyelemből dicsőségbe
Szállj, hited majd szárnyat ad,
S az örök menny fénykörébe
Bévezet majd szent Urad.
Véget ér itt küldetésed,
Elszáll vándor életed,
Üdvösséggé lesz reményed,
Égi látássá hited.
(Református Énekeskönyv, 426. dicséret 4.)
A következőkben pedig e nagyívű gondolatsorral zárja az Apostol mondandóját: „Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, mert olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában. Ezért aki így reménykedik benne, megtisztítja magát, mint ahogyan ő is tiszta.”
A tükör általi homályos látás kivilágosodása, ”megvilágosodása”, ez a megénekelt égi látás még egy fontos elemet tartalmaz. Ez pedig a tisztaság, a megtisztulás. Érdekes, erre már az Ószövetség embere is vágyakozott az első ádventi várakozás során. Dávid zsoltárában így könyörög: „Tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek; moss meg engemet, és fehérebb leszek a hónál.” (Zsoltárok 51:9) Majd Pál apostol így egészíti ki ezt a gondolatsort: „Minden tiszta a tisztának, de a tisztátalanoknak és a hitetleneknek semmi sem tiszta, sőt szennyes mind az elméjük, mind a lelkiismeretük.” (Titusz 1:15) Ez a tisztaság-koncepció, a megtisztúlásra vágyó belső ígény az ádventi körkép egyik legfontosabb eleme.
Terstregen Gellért XVII-XVIII. századi költő dicséret-énekében igy fohászkodik:
Egyszerűvé formálj
Belső, lelkiképen,
Békességben, csöndességben.
Tisztogasd meg szívem:
Tisztaságod lássam
Lélekben és igazságban.
Szívemmel
Mindig fel-
Szállhassak sasszárnyon:
Csak te légy világom!
(Református Énekeskönyv, 165. dicséret 5.)
Az idei Ádvent második hetébe lépve s egyúttal az idei meditációink sorozatának vége felé is közeledve, látnunk kell – és ez a hiteles Karácsony-várásunkhoz a belépő, illetve a beugró – hogy a hit jelenléte és jelentősége életünkben messze túlmutat önmagán. Túlmutat úgy, hogy szubsztanciálisan – lényeglátással – határozottan megadja azokat a koordinátákat, amelyek mentén járnunk kell ahhoz, hogy abszolút biztonságban érezhessük magunkat a perspektíváinkat illetőn.
Egyetlen emberi példa.
Még a mindenszenteki ünnepi televíziós műsorok alkalmával hangzott el dr. Csókai András agysebésznek a hitéről szóló tanuságtétele. A tudós orvos nagy nyitottsággal szólt arról, hogy mit jelent számára a személyes életében és az orvosi hivatásban a hit. Elmondta: annak következetes megvalósulását látja élete legfontosabb elemének, hogy a zsoltárból felé áradó üzenet minél teljesebb mértékben megvalósulhasson az életében: „Kezedbe ajánlom lelkemet...” (Zsoltárok 31:6) Csókai Doktor őszintén szólt arról is, hogy ebben a dinamikus Istenhit-valóságban még Kisfia elvesztésének drámájában is közeledni tudott Istenhez.
Óriási ez az üzenet és egyúttal példásan előremutató: Úgy kell közelednünk Ádventünk, Ádventjeink beteljesüléséhez, hogy önmagunkat megüresítve életünk centrumában a hitünk legyen!
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
