2017. február 13., hétfő

Hétkezdő meditáció a Veszprémi Kórház, Belgyógyászati Centrumában 2017.02.13-án

Olvasandó: Hóseás 6:1-3,6 

„Jöjjetek, térjünk meg az Úrhoz, mert ő megsebez, de meg is gyógyít, megver, de be is kötöz bennünket. Két nap múltán életre kelt, harmadnapra föltámaszt bennünket, és élünk majd előtte. Ismerjük hát meg, törekedjünk megismerni az  Urat! Eljövetele biztos, mint a hajnalhasadás, eljön hozzánk, mint az őszi eső, mint a tavaszi eső, mely megáztatja a földet”…Mert szeretetet kívánok, és nem áldozatot, Isten ismeretét, és nem égőáldozatokat.

Igehirdető: Nagy Lajos


Ma egy hete elhangzott tematikus meditációnkban a szeretet fogalmáról volt szó. Mégpedig abban a kézenfekvő megközelítésben, hogy a szeretet attitűdje Isten szeretetéből táplálkozik. Miután azonban terjedelmi okokból s „A Szeretet Magyar Apostolá”-nak aposztrafált Placid Atyáról való méltó megemlékezésnek is helyt adva nem sikerült, még csak megközelítőleg sem kimeríteni a témát – mint ahogyan ezt a témát  kimeríteni  nem is lehetséges soha sem. Még e mai meditációban visszatérünk a múlt hétfői témára. Oly módon, hogy ezúttal az elhangzott ószövetségi Ige kibontására kerül sor. 

      Hóseás prófétától eddig még – több, mint hét esztendő alatt - egyszer sem idéztünk. Íme, most eljött az ideje, hogy Ő is megszólaljon közöttünk. Hóseás a Krisztus előtti 750-722. esztendőkben prófétált. A pogány istenek kultuszát ostorozta s az egy Urat hirdette. Mai szakaszunkban - nem szokványos műfaji megoldásként - a próféta – vagy azon munkatársa, akinek diktálta művét – egy valóságos vészforgatókönyv életes elemeit idézi fel. 

      Mégpedig azt vizsgálva, hogy az ítéletes próféciák hatására miként száll magába a hallgatóság és ennek eredményeként nyilvános bűnbánatot hirdet meg. Ez a mintegy egyöntetű konszenzusként kialakult véleményen alapuló felszólítás fogalmazódik meg: „Jöjjetek, térjünk meg az Úrhoz, mert ő megsebez, de meg is gyógyít, megver, de be is kötöz bennünket…” Igen, ezzel a konstruktívitással lehet mit kezdeni. Ez közelebb vihet a megoldáshoz. Bár ez még - ismét hangsúlyozottan - az Ószövetség ideje, kézenfekvő a párhuzam, amely az Újszövetségben, a Zsidókhoz írt levélből így üzen ebben az összefüggésben: „Mert akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad.” (Zsidó 12:6)    

      A megtérésre vonatkozó ígény és ezen igény sürgetésének ilyetén proklamálása a szeretet Istenét helyezi a perspektívák középpontjába.   

      Majd a próféciában megszólaló eszméltető kinyilatkoztatás ténymegállapításként így folytatódik:  „…Két nap múltán életre kelt, harmadnapra föltámaszt bennünket, és élünk majd előtte…” Ez a kitétel már messze túlmutat önmagán. 

      Jelképszerűen egyfelől arról üzen, hogy a szenvedésnek van határa. Lényegében véve nem a két napról és a harmadnapról van itt szó, hanem arról, hogy a szeretet Istene behatárolja s rövid ideig tartóan engedi övéi szenvedését. Ennek a megalapozott gondolatnak is megvan a maga újszövetségi megfelelője. Szent Pál apostol így érvel a hasonló szorított helyzetben lévőknek: „Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni.” (I.Korintus 10:13) A kettes és a hármas szám említése mindössze a bibliai számmisztika miatt lényeges. 

      A két-három nap azt jelenti: rövid időről van szó. Ez tehát az egyik értelmezés. 

      A másik megközelítés az, hogy ebben a kitételben – „…Két nap múltán életre kelt, harmadnapra föltámaszt bennünket, és élünk majd előtte…”-  már ekkor abszolút benne van Jézus Krisztus feltámadásának ténye, mely majd megerősíti a feltámadásra utaló ószövetségi jövendölések későbbi valóra válásának tényét. Mit is mond Jézus az evangéliumban? Azt, hogy „…Az Emberfiának sokat kell szenvednie, el kell vettetnie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, és meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia.” (Lukács 9:22) Akármilyen messze is vannak ettől még időben ezek az Isten kilátásba-helyezhető ítéletétől megrettent ószövetségi emberek, valamiféle prófétai látomás alapján mégis előre tudják: lesz feltámadás! Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy az ószövetségi héber szöveg görög nyelvű fordításában – a Krisztus előtti 300-as években, az egyiptomi Alexandria városában íródott  septuagintában, görögül a  Μετάφραση τῶν Ἑβδομήκονταban (Metafrasé tón ’Ebdomékontaban) – itt, e szövegrészben már akkor kerek-perec az áll: „…A harmadik nap feltámadunk…”  

      A megtérésre hívó szózat három versből áll. Ezek a versek a Bibliában idézőjelek között szerepelnek, tehát a Szentírás azt kívánja szó szerint recitálni, amit a megtérést proklamáló „szóvívő” elmond. Szavai így zárulnak: „…Ismerjük hát meg, törekedjünk megismerni az Urat! Eljövetele biztos, mint a hajnalhasadás, eljön hozzánk, mint az őszi eső, mint a tavaszi eső, mely megáztatja a földet”… E vers lényege az, hogy az alázatos embernek azért kell törekednie Isten mind jobbani megismerésére, mert biztos tudása van arra nézve – s ez a megtérésre hívó szózat lényege - hogy Isten el fog jönni ítéletre. 

      Ahogy a természet megnyilvánulásai, jelesül és mindenképpen kiemelten a földet termékennyé tevő, időről-időre, évszakonként menetrendszerűen várható áldások esője biztosan megérkezik, úgy vehető biztosra az is, hogy Ő eljön – ahogyan a Hiszekegyben mondjuk -: „…ítélni eleveneket és holtakat…” Ez az őszi- és tavaszi esőre való utalás az ókori termékenység kultusz megnyilvánulása is ehelyütt.

      A megtérésre hívó, idézőjeles „emberi megszólalás” után – néhány vers kihagyásával – a 6. versben maga az Úr válaszol az elhangzottakra így: „…Mert szeretetet kívánok, és nem áldozatot, Isten ismeretét, és nem égőáldozatokat.” Természetesen ez az isteni kijelentés ennek a mai idézetnek a csúcspontja. Megérkeztünk tehát a szeretet fogalmához, amely már ma egy hete is a főtémánk volt s amely búvópatakként át-, meg átjárja teljes terjedelmében a Bibliát. Íme, ma világosan láthatjuk: nem csak az Új-, hanem – lám - az Ószövetséget is át-, meg átszövik a  szeretet gondolatának szálai. Ez tehát Isten lényegretörő válasza a három vers terjedelmű megtérésrehívásra.  A szeretet Istene okkal és joggal szeretetet vár el kivétel nélkül mindenkitől. Az Ő szemében, a fontossági sorrend szempontjából ez az első és mindenekfelettvaló. Másodikként pedig az, hogy Őt, a szeretet Istenét megismerje lehetőleg mindenki. 

      Nem tévedés, nem tévesztette el az Úr: az Ő szemében igenis még a kultusznál, a korbeli ember számára részint szívből, de gyakorta színből, rutinból, megszokásból, sokszor tartalom nélküli ürességből és Istent lekenyerezni akaró számításból végzett áldozati szertartásnál is fontosabb a szeretet. Semmi nincs, ami fontosabb lenne a szeretetnél!

      Ebbe az isteni kijelentésbe azonban bele van csomagolva, hogy ha a szeretet kerül az első helyre, abból az is következik, hogy belőle hitvalló életvitel fakadjon, másodikként. 

      Szent Pál apostol a világirodalom méltán legszebb alkotásaként számon tartott Szeretet Himnuszát, amelyben hosszasan elemzi és kommentálja a szeretet fogalmát, felemelő felsorolását végül is ezzel zárja: „Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.” (I.Korintus 13:13)  
       
       Lássuk most már azért összegzésül: mit üzen nekünk ez  ószövetségi Ige végkonklúziója? Nekünk, az Újszövetség népének, a második Ádvent embereinek, a második Ádvent váradalmában élő emberiségnek!  Kétséget kizárón azt, hogy a szeretet Istene sem az Ó-, sem az Újszövetségben nem kíván mást, csak a szeretetet. Isten- és emberszeretetet!

      Ady Endre, brilliáns hitével legszebb verseiben úgy bánik csengő rímeivel, mintha folyamatosan imádkozna. Így ír:

…Bántja lelkem a nagy város 
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
 - Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.

De jó volna mindent, mindent
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni,
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni…

(Ady Endre: „Karácsony”) 

      Ezzel az imádságos lélekkel mondjuk mi is a célravezető, vagyishogy a voltaképpeni cél eléréséhez, az emberszeretet, a korlátok nélküli és feltétel nélküli humánum nélkülözhetetlen alapfeltételéhez vezető zsoltáros megfogalmazást, Béza Tódor tizenhatodikszázadi rímelésével, így:

Szeretem és áldom az Úr Istent,
Mert meghallgatá az én beszédemet,
Könyörgésemre hajtá kegyes fülét,
Melyért imádom őtet naponként.

(Református Énekeskönyv, 116. zsoltár, 1.)

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
(Nagy Lajos kórházlelkész)