Keresem, akin könyörülhetek, - mondja az Úr

Bibliaolvasás: Zsolt 27. Alapige: 1Kir. 17, 8-24

Énekek: 77: 1-2; 38: 1 és 4; 459.

Mennyei Atyánk vigasztalása Illés próféta által szól, aki Izrael történelmének egyik legválságosabb idejében élt. Mi is kibírhatatlanul válságos időben élünk.

Illéssel kapcsolatosan elég most azt mondanom, hogy akkor a bűn miatt az országban három és fél évig tartó éhínség pusztított, Illésre pedig istenfélelméért vérdíjat tűztek ki, ezért külföldre kellett menekülnie. Isten egy Szidónhoz tartozó kis faluban akarta őt elrejteni és róla gondoskodni. Ezt mondta neki az Úr:

-       „Megparancsoltam ott egy özvegyasszonynak, hogy gondoskodjék rólad.”

Ha csak eddig olvastuk volna el az igét, azt gondolnánk, hogy egy tehetős asszonyról van szó, aki férjétől hatalmas vagyont örökölt és éppen nincs mit tegyen az örökségével. De kiderült, hogy nincs így. Az kell gondoskodjék az Úr szolgájáról, aki maga is gondoskodásra, segítségre szorult! Milyen abszurd gondviselés ez!

Illés mit sem tudva az özvegy állapotáról az Úr szavában bízva elindul. Engedelmeskedik, anélkül, hogy értené Istent. Az Isten egyetlen emberét sem az értés, hanem az engedelmesség tette az Isten emberévé, azaz prófétává.

Illésnek tehát nem volt semmilye, még az Úr megértése sem, csak az Úr iránti bizalmat a szívben felgerjesztő Beszéd, az Isten hívó és küldő Igéje, a Szó, mely kezdetben a nem létből hívta létre a szemeink elé táruló világot, s benne az embert. Ha nem hisz Illés a Szónak és nem indul el a küldő hívásra, ha ott marad a minden tekintetben kiszáradt Izraelben, elhagyatottan magára maradt volna és elveszett volna.

Isten a pogányokhoz küldte el őt, kezdetben egyetlen egy pogányhoz, egy özvegyasszonyhoz. Az egész népet, egy országot, sőt a világmindenséget megtartani rendelt Igét Az Úr a világteremtő IGÉT Illés személyében egyetlen asszonyhoz küldte el, ahogy karácsonykor is tette, a názáreti szűzzel.

Ez most is így van, azzal a különbséggel, hogy most ez az egyetlenegy ember te magad lehetsz testvérem, vagy én, akik halljuk az Urat. Ezt kérdezed:

-       Miért éppen téged, vagy miért éppen engem választott ki az Isten erre a próbára?

Azért, mert Isten könyörülete keresi azt, akin könyörülhet, és Ő, akkor, abban a pogány óceánban, éppen arra az egyetlen nincstelen özvegyasszonyra talált rá, őt találta alkalmasnak, akinek csak egy marék lisztje és egy pogácsára való olaja volt a korsó alján, egyetlen napra, egészen pontosan csak arra a bizonyos egy napra való élelme.

Szeretett testvérem! Mennyi liszted és olajad van? Szerinted hány napra való életed van? Nézz jól a lelki vékádba és vizsgáld meg jól lelki olajos korsódat is. Vajon tele van, vagy szinte üres? Fiatalon úgy képzeljük, hogy mire megöregszünk tele lesz életünk edénye mindenféle testi és lelki javakkal és azt odaadjuk majd annak, akit a legjobban szeretünk. Aztán eljön a nap, hamarabb, mint gondolnánk, amikor tudjuk, hogy még az óráink is meg vannak számolva és akkor életünk edényének az aljára nézünk; a semmi nem sok, mert csak azt találjuk benne. Ez az érzés, tapasztalat és felismerés késztet a következő kiáltásara:

-       „Halld meg, URam, hangomat, hívlak! Irgalmazz nekem, és hallgass meg engem! Szívemben hallom, hogy azt mondod: Az én arcomat keressétek! A te arcodat keresem, ó, URam! Ne rejtsd el előlem arcodat, ne utasítsd el szolgádat haraggal! Te vagy segítőm, ne taszíts el, ne hagyj el engem, szabadító Istenem!” Zsolt 27: 7-9.

Amikor a magunk vékájába és olajos korsójába nézünk meggyógyult látással kell látnunk, hogy mi van benne! Csak Isten ad ilyen gyógyult igaz látást. Bárcsak Isten szemével láthatnám a valót! Ha olyan a vékánk legalja, mint a világteremtés előtti semmi és sötétség, akkor jó, mert megszólalhat benne az Úr világteremtő Igéje és Ő újjá teremt. Ha azonban egy marék helyett két marék lisztünk van benne, és korsónkban egy cipóra való olaj helyett két cipóra való olajunk van, akkor félő, hogy Isten nem tud könyörülni rajtunk.

A saját megtartatásunk, helyreállíttatásunk, felemeltetésünk, elesettségünk felismerésével kezdődik; tudnom kell, hogy milyen nagy az én bűnöm és nyomorúságom, hogy a KÖNYÖRÜLŐ KEGYELEMÉRT KIÁLTSAK!

Az Isten küldő szava ma is a legszegényebbekhez, a leg elesettebbekhez szól, és ma is a legnyomorultabbakhoz küld. Isten nem téved! A hívó és küldő szó eljött ide és megszólított. Vajon elég elesett vagyok-e már ahhoz, hogy Isten felemeljen, és pedig az által, hogy reám bízhat egy még elesettebbet? Testvérem! Nem tud Isten felemelni, csak úgy, hogy amikor Ő emel, akkor mi is magunk fölé emeljük egymást. A gyászban pontosan ezt kell tennünk, de szerelemben is! Kérjük el Isten vigasztalását, hogy vigasztalhassunk!

Hogyan leszünk vigasztalók? Jézus ezt mondja:

-       „Én hozzám jöjjetek mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű!” Máté 11: 28-30

A történet szerint, akiket Isten önmagához hív és egymáshoz küld, rátalálnak egymásra. A világot körbe-körbe járva nem kell keresgélniük egymást. Igénkben a kapuban találkozik egymással a két ínséget szenvedő; Illés és az özvegy. Egy parányi nép, egy kicsi, alig két – három személyből álló egyház gyűl össze ott a kapuban, Illés és az özvegy egymásra találása által. Csak az éhezők, a szomjazók, a megaláztatást szenvedők, nehéz keresztet cipelők és a gyászolók tudnak valóban találkozni – egymással is; és az Istennel is. Hatalmas ígérete van Istennek e háromtagú egyháza számára, amely így szól:

-       „Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” Máté 18:20.

Azért van ez így, mert Isten az Ő Fiában ínséget szenvedőként jött közénk. Nem találkozhatunk másként az Atya Istennel csak a szenvedőben és a szenvedő által, vele együtt. Az emberek manapság sokféle istenélményről beszélnek. Isten egyháza azonban csak ezt az egy Istent ismeri, aki az egymásra találó Illések és özvegyek közösségében hívnak segítségül, és nemsokára kiderül, hogy Isten jelen van abban a közösségben.

A találkozás könnyű és gyönyörűséges igát, azaz feladatot és szolgálatot jelentett. Vizet adni a szomjazó vándornak, kenyeret az éhezőnek. Ez az jelenti, hogy látod és felismered a szomjazót és éhezőt, majd megosztod vele a saját kenyered és vizedet, a saját életedet, azt, ami már neked is csak alig egyetlen napra elég.

A történet szerint az özvegynek az utolsó falatját, sőt mivel volt egy fia, így a gyermeke utolsó falatját is oda kellett adnia az Isten emberének. Ezután már az éhhalál következik, övé és a fiáé. Ez az asszony, aki Illés nélkül is ott volt már halál torkában az Úr és az Illés szavára úgy dönt, hogy lemond az éhhalállal vívott utolsónak és „holnapra” tervezett csatájáról, azaz, hogy az Úr Igéjének jelenlétében és erőterében azt ma és az akkori most-ban vívja meg, így azt az utolsó cipóra valót nem a fiának, és magának készíti el, hanem az Isten emberének.

Volt egy megragadó és elgondolkodtató idézet a „Fehér pokol” című filmben, ami így szól:

-       „Még egyszer harcba szállok, megvívom az utolsó nagy csatát, ma élek, és meghalok.”[1]

Senki nem spórolhatja ezt meg, mindenkinek ki kell mondania maga felett ezt az igazságot. tegyük meg ezt az Úrral, aki így szól:

-       „Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; aki pedig elveszti az ő életét én értem, - mondja az Úr - megtalálja azt!” Máté 16:25.

Krisztus Urunknak Igéje és üdvözítő váltsága a filmből vett idézetet így módosítja:

-       „Ma élek így most még egyszer harcba szállok, és maghalván vívom meg az utolsó nagy csatát. Meghalok, hogy éljek, elveszíttetettem, hogy megtaláltassam, az Úrral megölettetem, hogy Benne és Vele támadhassak fel ebből a halálból!”[2]

Hitte vagy nem az ötvegy az Illés beszédét, tény az, hogy épp annak köszönhette életét, hogy felvette a hozzá küldött Isten emberének a gondját és a próféta életét a maga élete elé helyezte. Azt mondta: Kiveszem még a vékából a mai napra valót, és többé semmi sem lesz benne.

Van egy véka, amibe bele nézve azt látjuk meg benne, hogy elfogyott belőle az életünk, mert valahogy abban a vékában egy pár nappal hamarabb elfogy az élet, mint az utolsó lélegzetvétel és szívdobbanás. Nos, ez az asszony vállalta annak következményét, hogy semmije se lesz, napjai sem. Ezt az áldozatot dicsérte meg Jézus, amikor a templomban mindenkinek a füle hallatára mondta: Ez az özvegyasszony az ő két fillérjével mindenkinél többet adott, mert míg mások a fölöslegükből tettek a perselybe, ő mindenét odaadta (Márk 12:41-44).

Mond, mit látsz most, amikor Jézus Krisztussal együtt nézel lisztes edényed és olajos korsód aljára? Földalatti sötétségemben meglátom azt az egyetlen búzaszemet, akiről az Isten Igéje így szól:

-       „Bizony, bizony mondom nektek: Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.” Ján 12:24.

Az Úr igéjével én meglátom azt az önmagamat, aki sötét sírjában már kiáltani sem tud. Meglátom az én sötét ürességemben az Úr Isten Igéjét, amint így szól:

-       „Az Úr öl és elevenít; Sírba visz és visszahoz.” 1Sám 2:6

-       „Most lássátok meg, hogy én vagyok, és nincs Isten kívülem! Én ölök és elevenítek, én sebesítek és én gyógyítok, és nincs, aki kezemből megszabadítson!” 5Móz 32:39.

Az Ige ezt nem holnap cselekszi, hanem ma, itt és most, akkor, amikor az Úr az Ő orcája előtt hallatja a kiáltott Igét[3] és te hallod azt! Tudom, hogy az Úr keze megragadott, tudom, hogy kezével takar be[4] engem. Látom, hogy üres sötétségemet egyetlen nagy kiáltás[5] tölti be:

-       „Elói, Elói! Lamma Sabaktáni? ami megmagyarázva annyi, mint: Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?” Márk 15: 34.

Ebben a mindeneket megrengető kiáltásban én is benne vagyok, mert ez már az én megváltva üdvözítő Úramnak, az Úr Jézus Krisztusnak világteremtő kiáltása.[6]

Emlékezzünk Jézus szenvedéseire; ott gyötrődött a keresztfán, de még ott is a mások szükségével, sőt mások kínhalálával törődött, az enyémmel és tiéddel. Jézus a kereszten egy gyilkos gondját is magára veszi, és magára veszi egész népe gondját. Csak ez után mondja:

-       „Elvégeztetett.”[7]

Gyertek testvéreim, esedezzünk és tusakodjunk ekképpen az újjá szülő, az újjá teremtő[8] és életet adó Szentlélek eljöveteléért:

-       „Halld meg, URam, hangomat, hívlak! Irgalmazz nekem, és hallgass meg engem! Szívemben hallom, hogy azt mondod: Az én arcomat keressétek! A te arcodat keresem, ó, URam! Ne rejtsd el előlem arcodat, ne utasítsd el szolgádat haraggal! Te vagy segítőm, ne taszíts el, ne hagyj el engem, szabadító Istenem!” Zsolt 27: 7 – 9. ÁMEN.

---

[1] https://www.citatum.hu/szerzo/Feher_pokol

[2] Avagy nem tudjátok-e, hogy akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, az ő halálába keresztelkedtünk meg? Eltemettettünk azért ő vele együtt a keresztség által a halálba: hogy miképpen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképpen mi is új életben járjunk. Mert ha az ő halálának hasonlatossága szerint vele eggyé lettünk, bizonyára feltámadásáé szerint is [azok] leszünk. Tudván azt, hogy a mi ó emberünk ő vele megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek: Mert aki meghalt, felszabadult a bűn alól. Hogyha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy élünk is ő vele. Róm 6:3-8

[3] És monda az Úr: Megteszem, hogy az én dicsőségem a te orcád előtt menjen el, és kiáltom előtted az Úr nevét: És könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek. 2Móz 33:19

[4] És monda az Úr: Íme van hely én nálam; állj a kősziklára. És mikor átmegy előtted az én dicsőségem, a kőszikla hasadékába állatlak téged, és kezemmel betakarlak téged, míg átvonulok. Azután kezemet elveszem rólad, és hátulról meglátsz engemet, de orcámat nem láthatod. 2Móz 33:21-23

[5] 2Móz 33: 19

[6] Jézus pedig ismét nagy fennszóval kiáltván, kiadá lelkét. És íme a templom kárpitja fölétől aljáig ketté hasada; és a föld megindula, és a kősziklák megrepedezének; És a sírok megnyílának, és sok elhunyt szentnek teste föltámada. És kijövén a sírokból, a Jézus föltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelenének. A százados pedig és akik ő vele őrizték vala Jézust, látván a földindulást és amik történtek vala, igen megrémülének, mondván: Bizony, Istennek Fia vala ez! Máté 27:50-54

[7] Mikor azért elvette Jézus az ecetet, monda: Elvégeztetett! És lehajtván fejét, kibocsátá lelkét. Ján 19:30

[8] És monda az, aki a királyi széken ül vala: Íme mindent újjá teszek. És monda nekem: Írd meg, mert e beszédek hívek (ámen-ek) és igazak (ámen-ek). Jel 21:5