2013. november 11., hétfő

Segítséget küld nekem a mennyből, csúffá teszi üldözőimet. Isten elküldi szeretetét és hűségét.

Hétkezdő meditácó a Veszprémi Kórház Belgyógyászati Centrumában,  2013.11.11-én.
Olvasandó Zsoltárok 57:4  Igehirdető: Nagy Lajos

Harmadik alkalommal keressük a meditációs üzenetet az 57. zsoltár Igéi alapján, versről versre haladva. Eddig annyi derült ki a zsoltáros interpretációjában, hogy számára nem kétséges az ima ereje, ezért imádkozik így: „Könyörülj, Istenem, könyörülj rajtam, mert nálad keres oltalmat a lelkem! Szárnyaid árnyékában keresek oltalmat, míg elvonul a veszedelem.” Majd így folytatja: „A felséges Istenhez kiáltok, Istenhez, aki mellém áll.” A mai Ige-versben pedig magabiztosan már az eredményt közli kész tényként, szilárd bizonyosságként, úgy, mint aki tökéletesen biztos abban, hogy nem lesz hiábavaló a stratégiája: „Segítséget küld nekem a mennyből, csúffá teszi üldözőimet. Isten elküldi szeretetét és hűségét.”

      Ez a határozott kijelentés három önálló tényt fűz egybe. 
      Az első, hogy a segítség forrása az ókori világképnek megfelelően fent a mennyben van. „Segítséget küld nekem a mennyből…” Ezért meghatározott az imádság iránya is – amint már a másik zsoltárban is hallottuk: „Tekintetem a hegyekre emelem: Honnan jön segítségem? Segítségem az Úrtól jön, aki az eget és a földet alkotta.” (Zsoltárok 121:1,2) Ez a következetes és tudatos fizikális tekintet-orientáció mind vallásfilozófiai, mind valláslélektani megközelítésben a felülről való segítség várás eredményességének a kifejeződése. Ennek fontos eleme az imádkozó testtartás, amely abszolút korrelál az Istennel való szemkontaktusra való törekvéssel.      

      A második, a „…csúffá teszi üldözőimet…” kitétel az ószövetség vallásának conditio sine qua nonja. Még abban az értelemben is, hogy majd’ teljesen consonans a Hammurabi törvénnyel és a compensatio elvén alapuló mezopotámi joggal s  a törzsi jog talio elvével és gyakorlatával: Szemet szemért, fogat fogért, életet az életért! Semmiképp se feledhető, hogy  ekkor még nem tűnt fel a horizonton Jézus Krisztus a forradalmi jelentőségű kinyilatkoztatásával: „Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket.” (Máté 5:43,44) Ezt a fejlődést, ezt a progresszívitást hozta el a földre a keresztyénség vallása. Így modulálódik tehát mára már alapvetően a  „…csúffá teszi üldözőimet…”  óhajtású Isten-kép. 
      Végül a harmadik zsoltáros megfogalmazás így hangzott: „…Isten elküldi szeretetét és hűségét.”  Ez az abszolút pozitív Isten-kép pedig már nagy határozottsággal egyenesen néven nevezi az előző kitétel magyarázatában még csak megelőlegezetten fejlődésnek nevezett folyamat tényleges végkifejletét. Merthogy itt már az ószövetség haragvó Istene helyett csak és kizárólag a szeretet Istenéről szól. Aki a zsoltárok keletkezésekor még csak remélten, de későbben valóra váltan beváltotta a zsoltáros prófécia ígéretét. „Mikor pedig – Pál apostol megfogalmazása szerint – eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az ő Fiát, aki asszonytól lett, aki törvény alatt lett, hogy a törvény alatt levőket megváltsa…” (Galata 4:4,5) Így emelkedik újszövetségi magaslatra a mai ószövetségi Ige. Ráadásul beteljesedik a bevezető prófétikus megállapítás is: „Segítséget küld nekem a mennyből…” 

      Záró kérdésünk lehetne most már: mit kezdjen mindezzel a sok koraószövetségi vallástörténeti adalékkal a meditációt esetleg únottan hallgató? Nos az, ha valami esetleg egyesek számára fikció, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy ugyanaz másnak nem lehet éppenhogy üzenet értékű! A meditáció éppen ezért van. Hogy elgondolkodtasson: Vajon nem lenne-e indokolt megfontolni, hogy ki-ki azzal szolgáljon – de szolgáljon! – ami neki adatott. Kár, hogy éppen Lucifer mondja Madách Imre: „Az ember tragédiájá”-ban, hogy „…Nem adhatok mást, csak mi lényegem…” De attól még, hogy Lucifer mondja, azért még igaz. Adjuk hát lényegünket, mert abban mindig van valami jó! Erről szól a záró versünk is: 

Ha van valamid, ami jó,
Ami barátaiddal megosztható,
Legyen bár csak egy apróság:
Hozhatja Isten áldását.
Add tovább!

Lehet, hogy csak egy dal, mely vidám,
De segít megharcolni egy-egy csatát.
Lehet, hogy egy könyv, mely érdekes 
Egy kép vagy pillantás, mely kellemes. 
Add tovább!


Ne feledd a másik fájdalmát!
Te kell, hogy segítsd az úton tovább. 
Egy kedves szó vagy egy mosoly 
Áldás lehet a másikon. 
Add tovább!



Ha tudsz egy kedves történetet, 
Vagy hallottál az utcán jó híreket, 
Vagy jó könyvet rejt a szobád, 
Mely segít elűzni a másik bánatát, 
Add tovább!


Ne légy önző a szívedben, 
De viselkedj a legnemesebben. 
Tedd a közösbe kenyered, 
Hogy társaid is egyenek. 
Add tovább!


Ha Isten meghallgatta imád, 
S az égből áldást küldött le rád, 
Ne tartsd meg csak magadnak, 
Míg mások sírnak, jajgatnak. 
Add tovább!


(E. Isenhour: „Add tovább!”)


Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész