Olvasandó: II.Mózes 9:13-35
Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Állj oda korán reggel a fáraó elé, és mondd neki: így szól az Úr, a héberek Istene: Bocsásd el népemet, hogy áldozattal szolgáljon nekem! Mert ezúttal minden csapásomat rád bocsátom meg udvari embereidre és népedre, hogy megtudd: Nincs hozzám hasonló az egész földön! Mert már kinyújtottam a kezemet, és megvertelek téged és népedet dögvésszel úgy, hogy ki is pusztulhattál volna a földről. De mégis megtartottalak, hogy megmutassam neked az erőmet, és hirdessék nevemet az egész földön. Ha továbbra is útját állod népemnek, és nem bocsátod el, akkor én holnap ilyenkor olyan hatalmas jégesőt zúdítok le, amilyen nem volt még Egyiptomban alapítása napjától fogva mostanáig. Most azért üzenj, hogy hajtsák be a jószágodat és mindenedet, ami a mezőn van! Mert olyan jégeső támad, hogy elpusztul minden ember és állat, amely a mezőn marad, és nem megy haza. Aki a fáraó udvari emberei közül megijedt az Úr kijelentésétől, biztonságba helyezte szolgáit és jószágát. Aki azonban nem szívlelte meg az Úr kijelentését, az a mezőn hagyta szolgáit és jószágát. Akkor ezt mondta az Úr Mózesnek: Nyújtsd ki kezedet az ég felé, hogy jégeső hulljon egész Egyiptomban emberre, állatra és minden mezei növényre Egyiptom földjén. Mózes kinyújtotta a botját az ég felé, az Úr pedig mennydörgést és jégesőt támasztott; villámok csaptak a földre, és jégesőt zúdított az Úr Egyiptom földjére. Esett a jégeső, és egymást érte a villámlás a jégesőben. Olyan hatalmas volt, amilyen nem volt még Egyiptomban, amióta emberek lakják. Elverte a jégeső egész Egyiptomban mindazt, ami a mezőn volt: embert és állatot egyaránt. A mező összes növényét is elverte a jég, és összetördelte a mező minden fáját. Csak Gósen földjén nem volt jégeső, ahol Izráel fiai laktak. Ekkor hívatta a fáraó Mózest és Áront, és ezt mondta nekik: Ez egyszer én vétkeztem! Az Úr az igaz, én és a népem pedig bűnösök vagyunk. Könyörögjetek az Úrhoz, mert elég volt már ebből a félelmetes mennydörgésből és a jégesőből. Elbocsátalak benneteket, nem kell tovább itt maradnotok. Mózes így felelt neki: Mihelyt kimegyek a városból, fölemelem kezemet az Úrhoz. Megszűnik a mennydörgés, és nem lesz több jégeső, hogy megtudd: az Úré a föld. Tudom pedig, hogy te és udvari embereid még mindig nem féltek az Úristentől. A lent és az árpát elverte a jég, mert az árpa kalászban volt, a len pedig virágzott. A búzát és a tönkölyt azonban nem verte el, mert azok később érnek. Amikor eltávozott Mózes a fáraótól, és kiment a városból, fölemelte kezét az Úrhoz, és megszűnt a mennydörgés meg a jégeső, és eső sem ömlött tovább a földre. De amikor a fáraó látta, hogy megszűnt az eső, a jég és a mennydörgés, visszaesett vétkébe, és konok maradt a szíve neki is, meg udvari embereinek is. Megkeményedett a fáraó szíve, és nem bocsátotta el Izráel fiait, ahogyan megmondta az Úr Mózes által.
Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Állj oda korán reggel a fáraó elé, és mondd neki: így szól az Úr, a héberek Istene: Bocsásd el népemet, hogy áldozattal szolgáljon nekem! Mert ezúttal minden csapásomat rád bocsátom meg udvari embereidre és népedre, hogy megtudd: Nincs hozzám hasonló az egész földön! Mert már kinyújtottam a kezemet, és megvertelek téged és népedet dögvésszel úgy, hogy ki is pusztulhattál volna a földről. De mégis megtartottalak, hogy megmutassam neked az erőmet, és hirdessék nevemet az egész földön. Ha továbbra is útját állod népemnek, és nem bocsátod el, akkor én holnap ilyenkor olyan hatalmas jégesőt zúdítok le, amilyen nem volt még Egyiptomban alapítása napjától fogva mostanáig. Most azért üzenj, hogy hajtsák be a jószágodat és mindenedet, ami a mezőn van! Mert olyan jégeső támad, hogy elpusztul minden ember és állat, amely a mezőn marad, és nem megy haza. Aki a fáraó udvari emberei közül megijedt az Úr kijelentésétől, biztonságba helyezte szolgáit és jószágát. Aki azonban nem szívlelte meg az Úr kijelentését, az a mezőn hagyta szolgáit és jószágát. Akkor ezt mondta az Úr Mózesnek: Nyújtsd ki kezedet az ég felé, hogy jégeső hulljon egész Egyiptomban emberre, állatra és minden mezei növényre Egyiptom földjén. Mózes kinyújtotta a botját az ég felé, az Úr pedig mennydörgést és jégesőt támasztott; villámok csaptak a földre, és jégesőt zúdított az Úr Egyiptom földjére. Esett a jégeső, és egymást érte a villámlás a jégesőben. Olyan hatalmas volt, amilyen nem volt még Egyiptomban, amióta emberek lakják. Elverte a jégeső egész Egyiptomban mindazt, ami a mezőn volt: embert és állatot egyaránt. A mező összes növényét is elverte a jég, és összetördelte a mező minden fáját. Csak Gósen földjén nem volt jégeső, ahol Izráel fiai laktak. Ekkor hívatta a fáraó Mózest és Áront, és ezt mondta nekik: Ez egyszer én vétkeztem! Az Úr az igaz, én és a népem pedig bűnösök vagyunk. Könyörögjetek az Úrhoz, mert elég volt már ebből a félelmetes mennydörgésből és a jégesőből. Elbocsátalak benneteket, nem kell tovább itt maradnotok. Mózes így felelt neki: Mihelyt kimegyek a városból, fölemelem kezemet az Úrhoz. Megszűnik a mennydörgés, és nem lesz több jégeső, hogy megtudd: az Úré a föld. Tudom pedig, hogy te és udvari embereid még mindig nem féltek az Úristentől. A lent és az árpát elverte a jég, mert az árpa kalászban volt, a len pedig virágzott. A búzát és a tönkölyt azonban nem verte el, mert azok később érnek. Amikor eltávozott Mózes a fáraótól, és kiment a városból, fölemelte kezét az Úrhoz, és megszűnt a mennydörgés meg a jégeső, és eső sem ömlött tovább a földre. De amikor a fáraó látta, hogy megszűnt az eső, a jég és a mennydörgés, visszaesett vétkébe, és konok maradt a szíve neki is, meg udvari embereinek is. Megkeményedett a fáraó szíve, és nem bocsátotta el Izráel fiait, ahogyan megmondta az Úr Mózes által.
Igehirdető: Nagy Lajos
Ez volt eddig a leghosszabb olvasmányunk az elmúlt tizenkilenc hét alatt, amióta keressük az üzenetet az Exodus-történet kapcsán. Úgy tűnik tehát, hogy eléggé valószínű: a hetedik csapás valamiért az eddigieknél is súlyosabb helyet foglal el ezen a szomorú palettán. Nyilván ki fog derülni mindjárt, hogy miért.
Ez a tudósítás a maga részletességében súlypontosan azt kívánja megerősíteni, hogy a csapások sorozatának egyértelmű célja a fáraó jobb belátásra térítése.
Amint hallottuk, ez a történetben már fel is dereng. A fáraó kezdi nemcsak felfogni, de szívére is venni a jeleket. Nyilván az is befolyásolja, hogy belátja: ennek a csapásnak a meghirdetése válaszút elé állította az egyiptomiakat. Mégpedig abban a tekintetben: aki hitelt ad Isten üzenetének, azaz komolyan veszi az Urat és a csapás elől biztonságba helyezi embereit és egész jószág állományát, az a Gósen földjén tartózkodó izráelitákhoz hasonlóan megmenekül. Aki pedig csak legyint a csapás előrejelzésére és nem veszi figyelembe az intelmet, az rajta veszít.
Most kerül sor először komolyan arra, hogy a fáraó – végre, a jégeső borzalmas pusztításának tragédiáját látva – nemcsak önkritikát gyakorol egész udvartartása, önmaga és a népe nevében. Hanem egészen egyszerűen, világosan kimondja: „…Ez egyszer én vétkeztem! Az Úr az igaz, én és a népem pedig bűnösök vagyunk. Könyörögjetek az Úrhoz, mert elég volt már ebből a félelmetes mennydörgésből és a jégesőből. Elbocsátalak benneteket, nem kell tovább itt maradnotok…”
A kirívó természeti jelenségek, a jégeső, a villámlás, a mennydörgés vagy éppen a tűzvészek másutt is fellelhetők - Istennek az aktuális történelembe való beavatkozásaként is akár. Ezek alkalmasint esetleg éppen Isten eszközei az ellenséggel szemben. Már Ézsaiás próféta könyvében olvassuk: „Fölmorajlik az Úr fenséges szava, láthatóvá lesz sújtó karja, felbőszült haragjában, perzselő tűz lángjában, orkánban, zivatarban és jégverésben.” (Ézsaiás 30:30)
Érintettük már a fáraó jobb belátásra térésének egyértelmű jeleit. Azt viszont ennek ellenére látni kell, hogy ez a józan belátásra utaló magatartás a részéről csak átmeneti, rövid ideig tart. Merthogy a hetedik csapásról szóló tudósítás a vészhelyzet elmúltát követően megint csak így zárul:
„…De amikor a fáraó látta, hogy megszűnt az eső, a jég és a mennydörgés, visszaesett vétkébe, és konok maradt a szíve neki is, meg udvari embereinek is. Megkeményedett a fáraó szíve, és nem bocsátotta el Izráel fiait, ahogyan megmondta az Úr Mózes által.”
A késői vetésű tönköly- és más búzafajtákat megőrízte az Úr. Tehát: maradnia kellett valaminek a sáskák számára is. Merthogy Isten eleve elrendelő tervében már ott szerepel a nyolcadik csapás: a sáskajárás. Isten már tudja: szükség lesz erre is, mert a fáraó – a kutyából nem lesz szalonna alapon – csak majd későbben fog jobb belátásra térni, még most nem.
Nyitott viszont az Úr a váltásra, a változásra. Kész arra, hogy feltételezze: létezik megújulás, van megtérés! Éppen ezért üzen így már később az ószövetségi próféciákban: „Kigyógyítom őket hűtlenségükből; szeretem őket ingyen kegyelemből, mert elfordult tőlük az én haragom.” (Hóseás 14:5) És: „…Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok, ha vörösek is, mint a bíbor, fehérekké lehettek, mint a gyapjú.” (Ézsaiás 1:18) Isten hosszútűrésének a leglényegesebb eleme tehát a kegyelem.
Az erre irányuló szövetség újíttatik meg később Jézus Krisztusban. Aki egyebek között azzal juttatja kifejezésre az Ó- és az Újszövetség közötti szoros, sőt elválaszthatatlan kapcsolat fontosságát, hogy az Újszövetségben általa megfogalmazott kegyelem-kinyilatkoztatásában, saját szavaiba ágyazottan, parafrázis-szerűen idéz az ószövetségi próféciából, amikor ezt mondja: „Menjetek, és tanuljátok meg, mit jelent ez: >Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot.< Mert nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket.” (Máté 9:13) Ez azt jelenti: minden korok emberének – tehát nemcsak az úgynevezett választott népnek – lehet szilárd reménysége a megváltásra nézve!
Ebben a valódi, őszinte konszenzusban lehet még a mégoly bizarrnak tűnő csapás-sorozat kapcsán is kristálytiszta evangéliumot hirdetni a ma emberének: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3:16)
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
